Az ügyelő, aki már nem szórja szét magát

Pásztor Gáborral, a Győri Nemzeti Színház ügyelőjével a színház melletti Bohém Tanyán találkozom. Szigorúan ásványvizezünk. Gábor biztosít róla, soha nem talált fel semmit, amit tud, azt valakiktől tanulta…

Elsőként ő kérdez:

– Készültél kérdésekkel? Csak mert napokig tudnék ám mesélni, de nem mindenről akarok, mondjuk a kezdetekről szívesen. Édesanyám színésznő, édesapám díszlettervező, édesapám nővére, aki az én keresztanyám és nevelőanyám is egyben, ő a „balettes mama” volt. Mind a hárman dolgoztak Földes Gábor színházában is Győrben, amikor én éppen Újpesten a nagymamámnál laktam, majd 1956 után Egerbe, aztán egy komoly betegség után Budapestre kerültem. Amikor a szüleim elváltak, a nevelőanyám lett az édesanyám, de a szüleimmel is tartottam a kapcsolatot. Az Operaház, a balettesek és a bemutatók körül forgott az életem. Amikor megtanultam olvasni, nem a Dörmögő Dömötört lapozgattam, hanem színházi újságokat, és mindig tudtam, ki mit és hol játszik éppen.

– Milyennek láttad az ügyelő munkáját gyerekként?

– Azt láttam, hogy az ő kezében futnak össze a szálak, az van, amit ő mond, és ő felel mindenért. Izgalmasnak tűnt benne lenni a tűzben. Nagyon jó érzés, hogy közöm van az előadáshoz.

– Miért nem színész akartál lenni?

– A nevelőszüleim szerették volna, hogy „normális” állásom legyen, ezért kertészeti középiskolába jártam. Katonaság után egy évet dolgoztam a Fővárosi Kertészeti Vállalatnál, majd 1975. április 4-én a Madách Színházban tartottuk a vállalati ünnepséget, akkor aztán földbe gyökerezett a lábam és azt mondtam, hogyén innen már nem megyek ki!Először kisegítő lettem, aztán zsinóros, később díszleteztem. Nagyon érdekelt az ügyelői munka. Persze, én is akartam színész lenni, de akkoriban már túlkorosnak éreztem magam, inkább más szakmát kerestem, amivel azért közel lehetek a színpadhoz.

– Volt, aki felkarolt?

Volt egy Héjj János nevű ügyelő, és egy Artner Árpád nevű főügyelő, akik segítettek, és Héjj Jancsi hamarosan bevitt a főiskolára ügyelőnek. Számtalan jelentős művészt ismertem meg itt, ez lett a másodállásom, évi nyolc-tíz darabban voltam benne, és szépen elindult végre a pályafutásom. A főügyelő elküldött tanulni, munkát szerzett nekem a bábszínházban. Szerettem ott, de hiányzott az élő színház. Amikor megtudtam, hogy ügyelőt keresnek a 25. Színházba, odamentem és megismerkedtem Iglódi Istvánnal, aki öt jelentkező közül engem választott. Később Népszínházként folytattuk, majd felkerültem a Várszínházba, és ott ismertem meg Jancsó Miklóst, akinek még az Isten hátrafele megy című filmjébe is belekerültem. Aztán egyszer csak megszólalt a telefon, a Madách Színház jelentkezett, hogy van egy státusz. Ott lehettem ügyelő, ahol valaha díszítőként kezdtem. Közben dolgozni kezdtem a rádiónál, majd a televíziónál is, éjszaka ügyeltem a Moulin Rouge-ban, ahol fél tizenkettőkor kezdődött az előadás, és mire véget ért már nem is nagyon volt értelme lefeküdni. Ez volt az a nagyjából tíz év az életemben, mikor nem aludtam. Iglódi vendégként elvitt a Rock Színházba a West side storyba, és majdnem odamentem dolgozni, aztán végül mégsem, de mivel a Madáchban már felmondtam, hirtelen állás nélkül maradtam. Összeakadtam valakivel, aki elvitt a Radnótiba, ott is nagyon jól éreztem magam. Tavasszal bementem a József Attila Színházba, hátha kapok valami szezonális munkát amiből végül szerződés lett öt teljes évadra. Az utolsó négy hónapban aztán elcsábított a Vígszínház, bár a József Attilából nagyon nehezen engedtek el. Akkor azt mondtam, ha értem két fővárosi színház igazgatója összevész, akkor valószínűleg érdemes volt az egészet elkezdeni. Ezt követően Korcsmáros György hívására mentem a Rock Színházba, ahol titkárságvezető lettem, Amikor Korcsmáros elszerződött Szegedre főrendezőnek, akkor többé nekem se volt maradásom, 1990 októberében magam is Szegedre mentem és elkezdtem a vidéki életem. Dolgoztam Szekszárdon a német nyelvű színházban, a Diósgyőri Rockfesztiválon, Gyulán, Miskolcon, Miskolctapolcán, Székesfehérváron, Szentendrén, Pécsett és a Margitszigeten nyári produkciókban. Azon kevesek közé tartozom, aki elmondhatja, hogy több mint 120 rendezővel dolgoztam az életemben.

– Máig is tart a színház iránti szerelmed?

– Nagyon nagy szerelem volt a színház, azt hiszem az Életem volt. Szomorú a múltidő. Sok összetevője van annak, hogy ma vállalom: 35 év után a szerelmet már kiölték belőlem. Szeretet még van, öröm van, sikerélmény is akad, de szerelem már nincs. Sok a kín, nincs hova menni, ki vagyok szolgáltatva a helyzetemnek.

– Törvényszerű ez?

– A nyolcvanas években volt nagyon jó, rengeteg helyen dolgoztam, fantasztikus emberek barátságát élvezhettem, amibe utólag is beleborzongok. Rengeteg szerelem… Fiatal voltam, karcsú és szép. Részletezzem?

– Mi jó most?

– Rajongok az állatokért, rengeteg emberi vonásuk van. A cicáim a gyerekeim, felelősséggel tartozom értük, hogy a rövid kis életük jó legyen. Értük érdemes. De… azért jó bejönni a színházba, bár mára megtanultam, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni. Egy idő után az ember összeszedi magát, és nem szétszórja. Volt nekem is éjszakázós korszakom, ma azonban végzek az előadással, hazamegyek, magamra csukom az ajtót és élem a legényemberek kicsit trehány, de azért rendezett életét.

Pottyondy Nóra

 

Fotó: Szami