Ferencz Bálint az Átváltozásokban

Mitől és mikortól számít valaki őrültnek? S ki dönti el, hogy mik az épelméjűség határai? Többek között ezeket a kérdéseket teszi fel a nézőknek a reneszánsz-kori szerzőpáros, Thomas Middleton és William Rowley Átváltozások című darabja, melyet december 9-én mutattak be a kecskeméti Katona József Színházban. Ferencz Bálinttal, az előadás egyik szereplőjével a főpróbahéten beszélgettünk.

– Az előadás az őrültek házában játszódik. Az általad megformált szerep, Guillermo melyik oldalon áll? Őrült vagy egészséges?

– A premier előtt pár nappal kezdett igazán körvonalazódni bennem, hogy nincsenek oldalak. Az előadás elején még látod, hogy kik az úgymond egészséges elmével élő emberek, és kik az őrültek. Aztán két és fél óra után már elgondolkozol rajta, hogy valóban jól ítélted-e meg a helyzetet. Hol van a demarkációs vonal a két tábor között? Hiszen ahogy a mondás is tartja, csak egy hajszál választja el egymástól a zsenialitást és az őrültséget. Ebben a darabban majdnem minden szereplőnek van valamilyen kis defektusa, ami a történet során kiderül. Nem számít, hogy a reneszánszban íródott, mert a felvetett probléma kortalan, bármikor megtörténhet, hogy egy látszólag jól működő psziché egyszer csak megbomlik. Bár a „megbomlik” szót zárójelbe kell tenni, mert ami egy egészséges ember számára borzasztó, az egy őrültnek lehet természetes. Az számít, hogy honnan, mihez képest nézzük az eseményeket.

– Guillermo-nak rövid, de jelentős szerep jut. Mi történik ezzel a figurával?

– A darab szerint ő a kiszemelt vőlegény, akit Beatrixnek szán az apja. Egy jóvágású, magas katonatiszt, aki bejön, összevágja a bokáját, és átad egy csokor virágot a leendő menyasszonyának. Ha nem történne meg az, ami, akkor élhetnének boldogan, mert róla nem derül ki semmi gonoszság. De a lány pillanatokkal a lánykérés előtt beleszeret egy másik férfiba, annyira, hogy megkér valakit: tegye el láb alól az apja által választott vőlegényt.

– Hogyan használod a hangi adottságaidat az előadásban?

– Jó pár színész és közreműködő, aki színpadra lép, zenél vagy énekel az előadásban. Gyönyörű Schubert dalok, de sanzonok, sőt kórusrészletek is vannak benne. Látó Richárd, a színház zenei munkatársa sokat dolgozott velünk, hogy minden dal tökéletesen szóljon. Olyan csodálatos harmóniák ezek, hogy nekem még a huszadik alkalom után is feláll a szőr a hátamon, amikor meghallom őket. Én egy nagyon mély, fájdalmas Schubert dalt, a Die Leiermann címűt éneklem eredeti, német nyelven az előadásnak azon a pontján, amikor hirtelen halálom után szellemként visszatérek. Nem ismertem ezt a dalt, de nagyon tetszik, nem fogom elfelejteni még jó pár évig. A történet szerint az előző jelenetben Guillermo épp megnézi a kastélyt, ami a házasságkötés után az öröksége lehetne. Ám Melchor, akit a menyasszony megkért a gyilkosságra, éppen ezt a szituációt használja ki, és kilöki őt egy toronyból. Ehhez először felmászunk egy hosszú csigalépcsőn egészen a zsinórpadlás magasságáig. Ott átmászom a tűzlétrára, nagyon gyorsan lejövök. Van egy öt másodperces gyorsöltözésem, amikor hófehér jelmezbe bújok. Azután a színpadot megkerülve, már mint szellem jelenek meg újra a nézők előtt. Minderre körülbelül fél percem van, majd következik a dal.

– Milyen más darabokban játszol még az évadban, a kecskeméti teátrumban?

– Az első bemutatóm A víg özvegy volt, ebben az egyik kérőt, Cascade vicomte-ot játszom. Ez a szerep azért volt érdekes számomra, mert annak ellenére, hogy operett-musical szakon végeztem, igazi, klasszikus nagyoperettben eddig még nem játszottam, elsősorban azért, mert a diploma után rögtön a fővárosi József Attila Színházhoz szerződtem, ahol kevés operett szerepelt a repertoárban. Ezzel párhuzamosan próbáltuk Agatha Christie egyik híres krimijét, Az egérfogót, amiben a panziótulajdonos férjét, Giles-t alakítom. A harmadik bemutatóm a már említett Átváltozások volt, a negyedik pedig Heinrich von Kleist tollából Az eltört korsó című vígjáték lesz. Szerepelek A nyomorultak musical változatában is, amelynek tavaly volt a bemutatója, de a nagy sikerre való tekintettel idén is játszunk belőle egy szériát. Azt gondolom, el vagyok kényeztetve. Hiszen tavalyelőtt és az elmúlt évben is öt bemutatóm volt, míg idén négy új szerepet bíztak rám.

Bera Linda

 

Mindenki gyanús, aki ott van!

 

Közel hatvan éve mutatták be először Londonban a darabot, az angol eredeti címe Mousetrap, ami tükörfordításban megfelel a magyar címnek, Egérfogó. Aki ismeri Agatha Christie műveit, az tudja, hogy az írónő krimijeinek cselekményét szívesen köti egy adott helyszínhez, a gyanúsítottak köre is jól meghatározható: mindenki, aki csak ott van, potenciális gyilkos.

Londontól 30 kilométerre újonnan nyílt egy panzió, melynek tulajdonosai a fiatal házaspár Mollie Ralston (Szabó Emília) és Giles Ralston (Juhász István). Ide érkeznek meg a vendégek: egy extravagáns építészmérnök, Christopher Wrein (Schruff Milán), egy kiállhatatlan idős dáma Mrs. Boyle (Almási Éva), a nyugdíjazott katonatiszt Metclaf őrnagy (Újréti László) a modern kisasszony Miss Casewell (Sztárek Andrea) és egy cinikus úr Mr. Paraviccini (Spindler Béla). Ők heten kezdenek összecsiszolódni, amikor megcsörren a telefon, a rendőrség jelzi, hogy bűncselekmény várható a panzióban. Síléceken megérkezik Trotter nyomozó őrmester (Haumann Máté). Londonban gyilkosságot követtek el, és a rendőrség most arra gyanakszik, a gyilkos másodszor itt készül lecsapni. A hét ember vérmérséklete szerint fogadja ezt a nyomozói feltételezést, mindenkinek megváltozik azonban a véleménye, mikor az elsötétült nappaliban megfojtva találják hetük közül az egyiket. Semmi kétség, a gyilkosnak közöttük kell lennie. A második felvonás a kihallgatásokkal kezdődik. Senkinek sincs megbízható alibije arra az időszakra, amikor a gyilkosság megtörtént. A nyomozónak meg kell találnia a gyilkost, mielőtt az másodszor is lecsapna. Újabb és újabb fordulatok következnek az eseményekben, és csavaros eszű néző legyen a talpán, aki előre megsejti a végkifejletet.

Maradéktalanul jó szórakozásunkhoz előfeltétel az a remek színészi játék, amit nyújtanak a darab szereplői, és a rendezés, amelyben Szikora János ismét élvezeteset és a műhöz méltóan feszültségteremtőt alkotott.

Remek alapötlet, fordulatokkal teletűzdelve, meggyőző színészi teljesítmények, méltó rendezés. Minden adott, hogy a néző, a jó szórakozás elégedett érzésével távozzon a Thália színházból.

Tölgyesi Tibor