„Itt fekszem holtan a nyelvem hegyén.”

Pilinszky János: KZ-oratórium – bemutató a Nemzeti Színházban

Meghitt térben, a Gobbi Hilda Színpadon játsszák Pilinszky János KZ-oratórium című montázsát, Katona Imre rendezésében. A művet a 2014-es Holokauszt-év alkalmából illesztette műsorába a Nemzeti Színház.

A szerző instrukciója a mű elején

A szöveg a valóság három síkját érinti, akár egy gyászmise. Megemlékezés, történés és játék: egyenlő érvénnyel hat benne. Ezért a különböző hőfokok is keresztezik egymást: egy-egy drámai kitörést lehűt a megemlékezés liturgiája; egy-egy hűvös mondatát kiemeli, hogy most történik; egy-egy sűrítést megszelídít a játék naiv hangja.
A szereplők: halottak. De mint színészek: élők. Egyek közülünk.
Drámájuk – egymás közti drámájuk – lényegében nincsen. Mondataikat egyetemes sorsuk szerkeszti mégis egybe, a közvetlen kapcsolatnál szigorúbb kapcsokkal. Montázs-dráma, montázs-mondatokkal. De ezek a mondatok mégse szürrealisztikusak, morbidan-frivolak, hanem inkább egy középkori iskoladráma naiv szókimondását, darabosságát idézik. A szürrealista elemeket, amennyire lehet, naiv, szinte higgadt magától értetődömséggel, tisztasággal kell közvetíteni, minél egyenletesebben, minél kevesebb árnyalással.
Ezek a szereplők olyanok – utasításnak talán a legszemléletesebb –, mint a múlt századi fényképek. Mindegyikük önálló. Pontosságuk, magányuk (s az is, hogy egymás mellett állnak), rajzuk merev, monoton tisztasága: realitás és irrealitás egyszerre.

Az idő pergamenje egy marhavagon ajtónyílására feszítve. Hasadékán holtan lépnek ki a halálba hurcoltak, s majd az oratórium zárásaképpen, eleven emlékként térnek vissza a sötétségbe. A három halott szerepében Bánsági Ildikó (Öregasszony), Nagy-Kálózy Eszter (R. M. fiatal lány) és Szabados Zsuzsa (Kisfiú).

Szerzői útmutató a szereplők bemutatkozásához

R. M.: Én Varsóból való vagyok.
ÖREGASSZONY: Én Prágából.
KISFIÚ: Én nem tudom, honnan.

Ez a három bevezető mondat roppant egyszerű, lágyan, hangközelben szólal meg. Nem törekszik értelmezni önmagát – hogy kik, mikor, milyen érzelmekkel mondhatták? Csöndesen fölvetett rejtvény, mely a továbbiakra bízza megoldását. Nem törekszik semmiféle pozícióra, még bevezető pozícióra sem. Ezzel mintegy szívóhatást vált ki, s lehetővé teszi a további egész számára, hogy szinte beússzon, mint a levegő. Töltésük minél látensebb, a későbbiek számára annál kamatozóbb.

Gondolatok Pilinszky Jánostól

„A háború és a belőle következő társadalmi változások, a szörnyűségek, a háború botránya, a gyűjtőtáborok […] számomra a legnagyobb sértést jelentették; nem élményt – sértést.”
„A keresztrefeszítéssel a kereszténység története nem zárult le, hanem megkezdődött. A görög tragédiák megszületésével a görög kultúra nem ért véget, hanem megújhodott. Auschwitz után igenis lehet verset írni, és kell is. Auschwitz példája fekete Napként maga köré vonja, megvilágítja, elrendezi a történteket. Iszonyú tapasztalatainak hátat fordítani nem szabad. […] Nem csak fajüldözésről van szó. Többről. Arról, hogy az ember emberrel mit tehet, és hogy a világ Auschwitz óta ki van téve egy koncentrációs univerzumnak.”

Törőcsik Mari a színpadi szerzővé lett Pilinszkyről:
„Pilinszky Jánost régóta ismerem és tudomásom szerint különösebben sohasem érdekelte őt a színház. Egyszer aztán beszámolót készített a Wilson-színház párizsi vendégszerepléséről. Ez a cikk felfedezés volt számomra: egyetlen gondolata sem emlékeztetett a színházi kritika ismert szótárára és bevált fordulataira. Egy szuverén szemlélet szólalt meg nyilvánvaló egyszerűséggel és természetességgel. Pilinszky most váratlanul két drámát írt: bizonyára a hagyományos értelemben vett »színpadismeret«, »dramaturgiai tudás« nélkül; ezeknek a nagyra értékelt, de alighanem teljesen lényegtelen kellékeknek a hiánya – úgy hiszem – lehetséges forrása az újításnak, a sablonok teljes elkerülésének.” (Film, Színház, Muzsika 1973. Január 13.)

A drámaíró Pilinszky önmagáról
„A színház mindig is érdekelt, anélkül, hogy darabírásra gondoltam volna. Bizonyos problémáimat itt, a színházban tudtam legkézenfekvőbben végiggondolni. Hajlamaimnak és problematikámnak megfelelően, számomra a színpad mindenekelőtt filozófiai-metafizikai küzdőteret jelentett. Harcot a jelenlétért. Mert valahol baj van a jelenlétünkkel, ami aztán a színpadon halmozottan bosszulja meg magát.”
„Dramaturgok mondták a darabjaimról, hogy nem mennek semmi fele, szóval az a bajuk, de én nem is akartam, hogy menjenek valami fele, mert valahogy úgy szerettem volna, ösztönszerűen, hogy a darabom állókép legyen, és egyidejű – egy kinyújtott pillanat legyen, amiben viszont potenciálisan benne van az egész világ.”

Dobókockák és terméskövek, játszóhomok és emberhamu: bozótharc az idővel: az emlékezet nyúlványai

R. M.:
Későre jár. Márcsak a rabruha
kifoszló cérnaszála van velem.
Letépem és számba veszem a cérnát.
Itt fekszem holtan a nyelvem hegyén.

„Az első és legfontosabb feladat, amit meg kell oldani, illetve a legnagyobb kihívás nekem, hogy átlássam, miről is van szó. Mert bár montázs dráma a műfaji megnevezés, tudnom kell, hogy melyik pillanatban, éppen hol tartunk: a várakozásnál, az elhurcolásnál, vagy az auschwitzi lágerbe való megérkezésnél – mondja a próba szünetében Bánsági Ildikó, aki az Öregasszonyt játssza Pilinszky művében. – Ez az öregasszony, hasonlóan a másik két szereplőhöz, halott. Pontosabban, ahogy Imre fogalmazott: bizonyos emberek dublőrei vagyunk. Én egy öregasszonyé, Eszter egy fiatal lányé, Zsuzsi egy kisfiúé. (Eszter: Nagy-Kálózy Eszter; Zsuzsi: Szabados Zsuzsanna.) Az is az előadás egyik tétje, hogy az öregasszonyságot, a fiatal lányságot és a gyerekséget hogyan tudjuk majd megjeleníteni. A próbafolyamat számomra elsősorban arról szólt, hogy kapaszkodókat próbálok keresni: ki is lehetett ez az idős nő. Az itt-ott található kis mondatokból összeáll róla valamiféle kép, például, hogy Prágából való, hogy ott valamikor havazott, hogy egy bizonyos üvegtető alatt kis, billegő lábú asztalka állt. Vagy, hogy voltak fényképei, eljárt bevásárolni és tisztaságmániás volt – ezek icipici momentumok, amikből próbálok építkezni.”

„Halottak vagyunk, de mégis mindegyikünk mögött ott van egy sors, amit vissza lehet fejteni, amiből kiolvasható, hogy mikor, mi történt velünk – teszi hozzá Nagy-Kálózy Eszter. – Olyan az egész, mint egy nagy flashback a halál pillanatában, az élet és a halál között, amikor a lélek még bennem van, de a test már nem él.”

A három szereplőről valóban nem sokat tudunk, csupán a korukról lehet némi fogalmunk (öreg, fiatal, gyerek), illetve a két idősebb esetében, hogy honnan valók: a fiatal nő Varsóból, az idős Prágából. De vajon fontos-e ez? Hiszen a halálfolyosón mindegyikük végigmegy. Mindegyiküknek végig kell mennie. „Fontos, mert ezekkel a városokkal Pilinszky megjelöli a mi kis Közép-Kelet Európánkat, közelebb hozza a szereplőket, akik a mi ismerőseink, barátaink, rokonaink lehettek vagy lehettek volna – mondja Nagy-Kálózy. – Mi ezt hála Istennek nem éltük át, de sokunk családjában megtörténtek ezek a borzalmak, és a mai napig a sebek nem gyógyultak be. A közös emlékezés katartikus, megtisztulunk tőle. Mert bár felfoghatatlan, ami hetven éve történt, fontos felismernünk a jeleket, hogy ez a szörnyűség soha többé ne ismétlődhessen meg.”

 

R. M.: Mint egy másik történetben, fokozott egyszerűséggel.

Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.
Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
ilyen szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.

A szöveg-fotó összeállítást készítette:
Balogh Tibor és Józsa Mihály

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

(Összeállításunk a Nemzeti Színház havonta megjelenő lapja, a Nemzeti Magazin és művészeti folyóirata, a Szcenárium januári számának írásai alapján készült.)