Vesztett éden a Turay Ida Színházban

Madách Imre tragédiája

Öröm látni, hogy a könnyű műfaj mellett olyan értékes, izgalmas és drámaian szép darabot is műsorára tűzött a Turay Ida Színház, mint Egressy Zoltán kortárs drámairó műve, a Vesztett éden.

A Madách Imre ihlette életrajzi színmű nemes feladat és kihívás nemcsak a rendezőnek, Csiszár Imrének, hanem a benne szereplőknek is, Tóth Juditnak, Germán Líviának és Viczián Ottónak. Tudatosan nem használtam a múlt időt, hiszen ez egy olyan gyönyörű előadás, amiben estéről estére meg kell küzdeniük egymással a szereplőknek. A ma is előforduló családi háromszög, a férj, a feleség és az anyós konfliktusa krimiszerűen izgalmas, lélektanilag mesterien felépített. A hiteles dokumentumokon alapuló színmű nyelvezete különleges, szereplői szenvedélyesek. Tóth Judit, Jászai Mari-díjas színművésznő Madách Imre édesanyját, Majthényi Annát játsza.

– Mennyire áll Önhöz közel ez a zsarnok, igen kemény és könyörtelen édesanya figurája?

– Őszintén megvallom, nem kellett különösebben küszködnöm ennek a brilliáns szerepnek az elsajátításával. Bár én nem szeretek kategorizálni, de ha létezik negatív szerep, akkor ez az. Minden szerep fontos, akár negatív akár nem; hiszen a színház egy olyan társasjáték, ahol az egymásba kapaszkodó „láncszemeknek” nem szabad megszakadni.

– Mitől negatív Majthényi Anna, aki imádta a fiát?

– A darabban elhangzik, hogy kilencszer szült, ebből öt gyermeket sikerült felnevelnie. Megözvegyült, így ráhárult a hatalmas birtok irányítása is, annak minden nyűgével és gondjával, szóval az élet alaposan megkeményítette. Ugyanakkor a gyerekek közül Imrét szerette a legjobban, már szinte szerelemmel. Úgy gondolom, hogy ez a féltékenység motiválja és táplálja a gyűlöletét és a haragját, amit a menye, Fráter Erzsébet iránt érez. Az a nő soha nem fog megszületni, akit ő elfogadna. „Több vagy nekem, mint a fiam…”, vallja meg Majthényi Madáchnak a darabban.

– Mégis miért követelte meg tőle, hogy megházasodjon?

– A család fennmaradása érdekében. Madách Imrének és Fráter Erzsébetnek három gyermeke  született, tehát a mama elérte a célját.

– Úgy tudom, hogy Ön már az olvasópróbára megtanulta a szerepet.

– Már akkor hatott rám, amikor elolvastam a darabot. A próbákon pedig a szöveg birtokában, sokkal jobban tudtam koncentrálni a szerep megformálására. Gyönyörűséges próbaidőszak volt, közösen a két fiatal kollégával „megszülni” az előadást. Mind a három karakter nagyon erős. Ugyanakkor Csiszár Imre, akivel korábban már dolgoztam együtt, az első pillanattól fogva megkívánta tőlünk, hogy teljes erőbedobással próbáljunk. A kezdet kezdetén behozott egy tanulmányt is Madáchról, amiben rengeteg fotó volt, többek közt az édesanyjáról, Majthényi Annáról. A fényképe mindent elárult róla, rögtön tudtam, mi a dolgom.

Germán Lívia Madách feleségét, Fráter Erzsébetet alakítja.

– Egy energikus, szenvedélyes és szenvedő nő, akinek a házasságát megkeseríti az anyós jelenléte. Okozott-e bármi nehézséget számodra Fráter Erzsébet karaktere?

– Ahogy a darab rendezője, Csiszár Imre mondaná, a legnagyobb szerepívet Fráter Erzsébet járja be. Azon ritka szerepek közé tartozik, ami igazán „pofán vágják” az embert. Az érzések maguktól fakadtak ki belőlem. Amit nőként megtapasztaltam az életem során, azt mind bele tudtam vinni ebbe a szerepbe. A féltékenységet, a szenvedélyt, a vadságot, a szerelmet, a szexust, a büszkeséget, a lázadást. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen fantasztikus kollégákkal, egy ilyen nagyszerű rendezővel egy ilyen csodálatos darabban mutathatom meg önmagamat, illetve Fráter Erzsébetet. Nem volt nehéz felszínre hozni azokat a színeket, amik életre keltették a figurámat, ebben az értelemben egy pozitív kihívás volt a számomra. Sokan úgy írnak róla, hogy kiállhatatlan személyiség volt, mégis a büszkesége és a szenvedélyessége az, ami Madách Imre nőképének a megfelelője Az ember targédiájában. Évaként Müller Borbála modellje lehetett.

– Hogyan fogadta a közönség?

– Féltünk az első találkozástól. Nem tudtuk előre felmérni a nézők reakcióit. Annál nagyobb volt az elismerés öröme, amit tőlük kaptunk előadás után. Megérintette őket és szerették. Számunkra ez nagyon fontos, hiszen nem könnyű játszani ezt a darabot, mert az elejétől a végéig száz százalékon kell „égnünk” érzelmileg, egy percre sem engedhetünk ki. Olyan energiák izzanak a színpadon, amitől a végén nem is tudunk rögtön „szabadulni”. Tóth Judittal, az „anyóssal”, az öltözőben egymás nyakába borulva sírjuk ki magunkból a feszültséget és bizony kell egy kis idő, mire ki tudunk lépni az utcára.

Szabó Anikó