Ráckevei Anna születésnapjára

 Ráckevei Anna születésnapját február 25-én ünnepeltük a Csokonai Színházban, ahol a Tóth Erzsébet verseiből Kőrózsa betonszív címmel készülő előadás próbája után ültünk le beszélgetni leginkább arról, hol is tart ő most élete útján.

– Több kortárs szerzővel dolgoztál együtt az elmúlt évadokban. Tóth Erzsébet verseinek színreviteléhez hogyan fogtatok hozzá?

– Megkaptuk a szövegeket Mispál Attila rendezőtől, egy hatalmas paksamétát. Erzsi (a költőnő – a szerkesztő) akkor volt itt, amikor még nem mélyedtünk el annyira az anyagban. De jelen esetben nem is volt feltétlenül szükség arra, hogy ő vezessen bennünket az értelmezésben, hiszen pont az a szép, például, a börtönmonológban, hogy annyira sokféleképpen értelmezhető. Ezzel tudatosan játszik Erzsébet, összemossa az alakokat, hirtelen szétválasztja őket, majd újra összemossa, annyira, hogy lassan már nem tudni, melyik mondatot ki mondja. Rejtélyessé válik. A fő történések megvannak, de nagyon ügyesen összeszőve, elveszhet benne az ember. Tulajdonképpen fölcserélhetőek a versek is. Folyamatosan mentünk végig az anyagon, és mindenki kiválasztotta magának a számára izgalmasat.

– Egyike vagy azon magyar színésznőknek, akiknek pályáját a kezdetektől nagy rokonszenvvel figyeltem, akit mindig kereső embernek éreztelek, aki az alkotásban és nyilván az életben is folyamatosan arra a kérdésre keresi a választ, ki vagyok én?

– Én ezt soha nem fogalmaztam meg magamban. Ösztönösen alakult így. Az, hogy keresek, ahogy Te fogalmaztad „kereső” vagyok, ez sem tudatos, de az élethez hozzátartozik, éppúgy, mint a levegővétel. Az embernek az utolsó pillanatig keresnie kell önmagát, azt, hogy miért van, az útját, máskülönben elveszíti értelmét a létezés – hogyha nem hajt az a vágy, hogy egyre mélyebben értsem meg önmagamat, azt, ami körülvesz, a működésemet, a világ, az élet működését. És nincs is ennél izgalmasabb. Csak az embert olykor betemetik a napi gondok. Persze az szintén nagyon izgalmas, hogy ezeket a napi szükségleteket megoldjuk valahogyan, az, hogy megtaláljuk a helyünket, és a körülöttünk lévők jól érezzék magukat. De mindezeken a hétköznapi feladatokon túl észre kell venni a lehetőségeket, amikor kiléphetsz egy picit a napi rutinból, és foglalkozhatsz magasabb szinten az élettel. És ez az, ami nagyon jó ebben a foglalkozásban, és tágabban véve a színházban: lehetőséget ad arra, hogy az ember ugráljon a szintek között, ami nagyon örömteli.

– A debreceni színház lehetővé teszi ezt Neked?

– Teljesen. Szakmailag olyan új dimenziók nyíltak meg előttem, amelyek ösztönöznek arra, hogy tovább lépjek. Kibillent az itteni munka az életemből, a normális kerékvágásból. És ennek – minden nehézségével együtt – örülök, mert energiákat mozgósít bennem, nem hagy elterpeszkedni a már meglévő, megteremtett dolgokban, hanem éberen tart, és izgalommal tölt el, feladatokat állít, rutinszerű feladatokat is, de szellemi feladatokat is. És ennél nagyobb ajándék nincs, mint amikor az embert húzzák a helyzetei tovább. Elér az ember egy kort, amikor összegezni illik, visszatekinteni. Én nem szeretek visszatekinteni, mert az halott dolog: ami volt az volt, az akkor, ott és úgy volt jó, ahogy volt. És engem még nagyon is húz valami előre. Egyébként az a legjobb, ha az ember a pillanatot éli meg teljes egészében.

– És te erre képes vagy?

– Igyekszem, hogy mindig ott és akkor adjam oda magam annak a pillanatnak, ami éppen van. Tanulom én is folyamatosan. Tehát nincs most kényszer bennem összegzésre, mert azt érzem, sok minden még előttem áll. És ez jó érzés, ezt szeretem. Nem úgy van az, hogy az ember fölfele megy, és azután rögtön lefele. Hanem felfele mész, elérsz egy fennsíkra, és ha ügyelsz magadra, ott nagyon sokáig megmaradhatsz szellemi, fizikai, érzelmi erőid teljében. Én ebben hiszek. Amikor negyven lettem, kaptam egy nagy pofont – előtte más kolléganőimtől is hallottam, hogy megkapták ezt – nevezetesen, hogy negyven évesen egy magyar színésznőnek nincs több feladat. Már akkor elképedtem ezen. Hogyan lehetséges ez, hogy amikor a legjobb energiákkal vagyunk tele, és nagy tapasztalattal bírunk, épp akkor ne legyen feladat? Az fogalmazódott meg bennem ekkor, hogy valójában egy színésznőnek nincs életkora. Helyzetei vannak. Ha olyan helyzete van, akkor nyolcvanévesen is megtalálják a neki megfelelő szerepet. Ha nincs helyzetben, akkor harmincévesen is rághatja a körmét, hogy mi lesz a következő feladata.

– Ebben a most készölő előadásotokban sok szép és keserű vallomás van a korról, amelyben élünk. Itt van ez a sor:”Nem lehet megmelegedni ebben a világban”…

– Igen, most néztük meg a stábbal a Másik bolygó című filmet. Arról szól, hogyan képezik ki a gyerekeket katonának, a gyerekmunkáról, a gyerek-prostitúcióról. A gyerekek hadrafoghatósága azóta vált lehetővé, mióta kitalálták a könnyű puskákat. Valóban nem lehet megmelegedni ebben a világban.

Rideg Zsófia

A teljes cikket megtalálja a Magyar Teátrum áprilisi számában