Pindroch Csabán

A vásznon sokoldalú csibész, akinek mindig marad valami gyermeki a tekintetében. A kamerán túl egy megfontolt, már-már konzervatív vérprofi szakember, aki nagyon komolyan elhelyezi magát a magyar színjátszás térképén. Békéscsabára, a Békés Megyei Jókai Színházba, a Trenk, avagy a vad báró címszerepére szerződött.

 

 

– Aki filmszerepeidben láthatott, az meg lehet győződve arról, hogy benned van egy adag jó értelemben vett dekadencia, amiből egy sárm is táplálkozik, a hétköznapi életben meg egészen más ember vagy.

– Nagyon tudatosan lefele építem ezt a dolgot, próbálok átlépni a kinőtt nadrágos „hülyegyerek” szerepkörön. Az én színészi fejlődésemben a színházi kezdetek meghatározóak, mivel van egy jellegzetes mozgásom, amit vegyítettek a bennem akkor élő lázadóval, és ez kiadta ezt a típusú dekadenciát, amiről beszélsz. A filmen ez máshogy jelent meg ott az arc dominál. Nekem egészen más az arcom, mint a testalkatom, a szemem máshogyan él a vásznon, szóval a filmes munkákban ez vastagon benne van. A színházi szerepekben már hét- nyolc éve határozottan próbálom elkerülni azt, hogy infantilisre vegyem a figurát. Ha humoros szerepet játszom, akkor is a helyzetkomikumra koncentrálok, nem azt akarom elérni, hogy rajtam nevessenek, hanem azt, hogy a színpadi történés legyen mulatságos. Karinthy-val szólva: „Humorban már nem ismerek tréfát.” A filmekben ezt még nem tudtam maradéktalanul elérni, például a Kontrollban Nimród kifejezetten ezt látta bennem, így írta rám a szerepet…

– Ezt hallottam, de nem hittem el, hogyan lehet egészséges emberre narkolepsziás szerepet írni?

– Talán emlékeznek rá, van egy olyan rész a filmben, amikor a pszichológus előtt beszélnek az ellenőrök a problémáikról. Beszélj a narkolepsziáról, kérte Nimród, és én elkezdtem sorolni infókat mindenféle drogokról, gyorsítókról-lassítókról, de Nimród annyit kért, a végén fejeljem le az asztalt. Na, ezt a típusú szélsőséget írta rám, látta bennem, hogy ilyen erős váltások lehetnek egy pillanat alatt a figurában. Az én megítélésem szerint a film csúcspontja egyébként az az ominózus ketchup lefejelős jelenet, ez az én „tragédiám” és sikerem is. Egyébként nekem addig fogalmam sem volt róla, hogy létezik ilyen, hogy narkolepszia, ami elalvásbetegség magyarul. Ahogy kiderült viszont, hogy mi is ez, akkor annyira utána olvastam, hogy volt olyan TV-műsor, ahová elhívtak szakértőnek. A Valami Amerikában a reklámfilmrendező, akit játszom szintén egy fura figura, de azért azt említsük meg, hogy összesen harminchárom filmben játszottam. Nyilván ez a kettő lett a legsikeresebb, de most például a Jancsó Miklós rendezte, Oda az igazságban, Janus Pannoniust alakítottam, remélem kifejezetten komolyan, a szövegem ugyanis főleg a halálról, az elkerülhetetlen végről szólt.

– New Yorkban a Broadway színházaiban abszolút megszokott, hogy világsztárok játszanak esetenként pár száz fős közönségnek kamara darabokban. Nálunk a filmszínészek élnek ilyen lehetőségekkel?

– Nem panaszként mondom, de valamikor valaki kitalálta Magyarországon azt, hogy a szegény színész a jó színész. Én ebből az anyagi függőségből talán valamennyire már kitörtem, de ez a hivatásérzéssel nem függ össze. A színész zsíros kenyérért is színész, mint ahogyan a tűzoltó, vagy a kórházi nővér munkája sem indokolható a fizetéssel. Kollegáim, pályatársaim nagy többsége viszont, ha nem is nyomorog, de megtakarítani már semmit nem tud. Azok a sztárok, akikről a kérdés szól, passzióból játszanak a Broadway-n, hiszen a filmgázsijuk csillagászati mértékű. Ráadásul van egy tendenciaváltás, hiszen habár továbbra is Hollywood a világ filmiparának központja, a tévésorozatsztárok Amerikában meg Angliában is megelőzik lassan a filmeseket. Közbevetőleg: ez egyébként lassan így lesz nálunk is, mindenki „művészúr” aki egyszer elsétált a háttérben, egy tévéjelenetben. De visszatérve, én itt Magyarországon, a Madách színházban és az Operettszínházban látom azt, hogy a színészeket komolyan menedzselik a médiában, a közönség ott is áll a művészbejárónál, ez tehát egyfajta aranykort idéz számukra. A művészszínházak ellenben nem szeretik a sikeres, filmsikert elért színészeket, mert a hatalomgyakorlási módszereiket – úgy érzik – alááshatná egy színész, aki kijelentené: „Kérem, énreám jönnek el a nézők.” Itt Békéscsabán van bátorság erre, és én érzem is annak a súlyát, hogy ennek meg kell felelni, hiszen nem gondolom azt, hogy a nevemre bejönnének, ha rossz lenne az előadás.

Keresse a cikk folytatását a Magyar Teátrum márciusi számában!