„Mindig ezek a cselédek”

Szabadkai Népszínház – Édes Anna
Kosztolányi Dezső azonos című kisregénye alapján, színpadi művet formázott társulata részére Gyarmati Kata. Mindössze nyolc szereplő, néhányan – tudatos kiválasztás szerint – több alakban is. Felkavaró közönytani dráma.

Anna, a mintacselédlány egy nagy házibuli végeztével lemészárolja a gazdáit. Előtte nem lop, nem jár kimenőre, nem eszik édességet, nem áll ellen sem a háziak rokona ölelésének, sem a magzatelhajtásnak, és nem fogadja el az özvegy kéménykotró házassági ajánlatát. Született cseléd, csak besokall. Azért-e, mert az előléptetett gazda személyzetet vesz fel köré, s oda lesz a szolgálói egyeduralma? Nem viseli el, hogy a bulin a volt szerelme másnak udvarol? Vagy egyszerűen, az idegzete plafonjáig csap a lakás polgárszaga?

Kosztolányi jócskán elébe vág elbeszélés-technikájával annak a közlésmódnak, amit posztmodern néven jelenkori vívmánynak hiszünk. Kisregénye végén belesétál a saját történetébe, amelynek két alakjában pedig már eleve benne van: sejlik a lappangásos liberalizmus tüneteit mutató konzervatív házigazdában, Vizy Kornélban és a csehovi, cinikus-bölcs orvosban, Dr. Moviszterben. Ez a tudatrianás kedvez az adaptációnak. A Csokonai Színház 2006-os bemutatóján Thuróczy Katalin vizsgálóbíróként jelenítette meg az írót. Soós Péter rendező ugyanazt a szürkében tartott díszlet-jelmezvilágot rendelte meg Libor Katalin tervezőtől, mint amilyet Czajlik József színpadára Gadus Erika kigondolt. Különbség, hogy ellentétben kolléganőjével, Gyarmati Kata nem tárgyaláson ugrattatja ki a szereplőkből a tudatalattijukat, hanem megfordítva, a saját szavaikba költözteti be a bírót.

A párbeszédek rendre azzal indulnak, hogy a szereplők egyes szám harmadik személyben elmondják a lélekhelyzetüket, azt, amely majd kiváltja belőlük a partnerhez intézett mondatot: mintegy önerőből teremtik meg az elhangzás szövegkörnyezetét (kontextusát). A színészekből kihangzó én azonban nem önreflexió, hanem szókötéltánc: mindegyik valamilyen állapotból vagy szituációból születik: szüntelen kizökkenésben van az idő, ami közben a lelkek tompa hisztériában szürkéllenek.

Az éppen nem játszók körbeállják/körbeülik a középponti díszletbútort, a behemót kombinált sifonért. A többajtós-fiókos szekrény olyan, mint egy falba fúrt, összkomfortos egérlabirintus. Teljes belül az átjárhatóság, kiváló a terep arra, hogy az epizódok szereplői a maguk, vagy a partnerük bensőjében fizikailag csapongjanak. A fiókok kigördülnek, a színpadi elő- és drámai erőtérben nászágyként, kerevetként, tetthelyként, spanyolfalként szolgálnak. Az egyik szekrényüregben ágyneműként összehajtva alszik Anna: a másikból, előkúszva szolgálja fel a vacsorafogásokat. A cselekvési téren kívül várakozók mindvégig jelen vannak a tudatukkal, de nem avatkoznak be, legfeljebb eljátsszák azt, amit feltételeznek róluk a bentiek. Anna elődje – a Katicát játszó színésznő Pámer Csilla – például bulizik, füvezik és flörtöl a gazdájával oldalvást: kirúgatja magát, amikor elege lesz, de nem kattan be végzetesen.

G. Erdélyi Hermina életkorban fölötte jár a cselédkönyve bejegyzése szerinti Annának. A szeme csillogása, az arcjátéka és a testi hajlékonysága azonban olyannyira gyermeki, hogy könnyedén elfogadtatja magát, azt pedig be kell látnunk, hogy a megüresedést, az elkomorulást hamvas naivák adottságával eljátszani lehetetlen. Anna a jellemességig ostoba. Példás alkalmazkodó, s ezzel téveszti meg a környezetét: gazdái azt gondolják, hogy a makulátlan alkalmazkodás beilleszkedést jelent. Nem. Idegenek maradnak a jövevénynek a tárgyak, az ételek, a szagok. A dacreakciója véresen autentikus: ettől dermesztően napjainkról szóló a darab.

Vicei Natália (a cselédtartó Vízy Angélát játszó színésznő) a betegtárs, ám az ő depressziója nem az idegenség folyománya: civilizációs ártalom. A reá figyelés hiánya sokkolja, ám kialussza minden rohamát. Aranyhörcsögként imádta az elhalt – vagy a hibájából (tudatalatti szándékosságából) elveszített – gyermekét, s Annában véli felfedezni magának a kedves, új aranyhörcsögöt. Hát, nem hörcsögöt fogadott fel, hanem skorpiót.

Gyarmati Kata munkája vérbeli Kosztolányi-adaptáció. Az író mély intellektusából fakadó, önkritikus/önironikus szemléletét idézi meg a színre vitt depressziófüzér. Szűrőrendszeren átderengő, érzelemrejtő viselkedés: robbanásszerűen feltörő indulatok, balhéba bugyolált önazonosság. A tragédiába torkolló események katalizátoraként, avatott színészként vannak jelen a közel két órás előadásban a férfiakat játszó színészek is. Csernik Árpád, a csengettyűmániás, emberségét aggályosan palástoló karrierista (Vízy Kornél), Szilágyi Nándor, a vörös zászlóbontó-bevonó házmester (Ficsor), vagy a társasághoz tartozókként Mezei Zoltán, Szilágyi Nándor és Pálfi Ervin együttesen ügyelnek arra, hogy mondandójuk legyen társadalmilag érzékletes, de ne keletkezzék az alakításuk mentén társadalmi dráma. Játékukban az újsütetű milliomosok és az új generációs politikai elit nyegle, zengő közönye köszön vissza a színpadról, a hangsúly azonban nem ezen van. Az alaphangulat az üresség. A darab vége az elején van: az ember imával fohászkodik önmagához, és imával siratja önmagát. Isten itt partjelző, akinek a zászlaját elfújta a szél. Nélküle haláltánc az élet, szürke hús a lélek, amely a gyehennakondérban szürke lángon rotyog. Ne így legyen!

Képek: Kovács Attila