Bulgakov-játék a Radnóti Színházban

Rovarirtás harangszóra

A nevetés fegyver – lázadás a valóság ellen. Mihail Bulgakov korában a komolyan viccelődők számára nagyon keskeny ösvény vezetett a természetes halálhoz. Ma, az apátiahóbort korában Ifj. Vidnyánszky Attila, Vecsei H. Miklós és csapata a szellemi kamaszkor élceivel bombázza a Radnóti színházi nagyérdeműt. Ez sem széles ösvény.

Jelentem, élnek, sőt a szerénységük túlsegítette őket híveik jótét ármányovációján: hogyne éreznék, nem rossz előadás az Iván, a Rettenet, de tudják, a következő munkájuk ennél nem-jobb, nem lehet. A krónikásnak viszont feladja a leckét a mostani opus. Az Ivan, a rettentő ritkán játszott darab, talán az egyetemi bölcsészkarokon sem kötelező olvasmány, ezért az elemezgetéssel van kitől elvenni a cselekményújdonság varázsát. Mégis, lehetetlen megkerülni az ősi fogás, az álomdramaturgia leleplezését. Hősünk, a szovjet társbérleti odújában az időgép feltalálásán fáradozó Szergej Tyimofejevics szemei előtt keresztbe futnak a cosinusok; nem máskor, mint alig pár centiméterre a fénysebességre kapcsolható masina beindítása előtt. Természetes védekezés, hogy a reá szakadni készülő valóság súlya elől mélyálomba slisszoljon a szervezet, amelyben aztán jóra fordul, ami idáig balul volt, s odavész, amire eddig bizton számítani lehetett. A feltaláló, a házmestertől kapott ihlettől vezetve, váltóárammal folytatja az eddig egyenárammal vitt kísérletet, s lássunk csodát, a lakóház rettegett kényura menten a XVI. századba vetődik, Rettegett Iván cárrá alakul; lelép ugyanakkor Anaida Mihajlovna, hű társa a társbérletben, Jakin Snittov filmrendező oldalán. Feltöltődvén energiával, visszaocsúdik a szovjet valóságba Szergej Tyimofejevics. A házmester ugyan eltűnt, de nem azért, mert az időutazásban lekéste a visszaindító programot, hanem vélhetően eljöttek érte a rendőrök a rendes éji időn, a saját zsebre szedett lakbérek, vagy a napfényre derült hercegi származása miatt. Persze, Jakin Snittov nevű filmrendező sem létezett soha: Anaida odaadó, oltalmazó feleség.

 

ivan_a_rettento_ea_01_domolky_daniel_print_003_masolata.jpg

 

Rövidzárlattal indul az előadás. Szikra pattan ki valahonnan (alighanem a kommunizmus szikrája), és vaksötét támad hirtelen. A pótfénynél meglátjuk, hogy a vétkes villanydróthoz Iván Vasziljevics ház- és karmester tanoncának karjából sült hozzá egy darab. Szovjetrendszer plusz az egész ország villamosítása, egyenlő kommunizmus – mondta Lenin. A rövidzárlat a fény árnyoldala, a fejlődés szerves része, s mint ilyen, szintúgy Lenin ajándéka. A darabban a kommunizmus építésének középszerűsítési program a neve. Ez már a sztálini konszolidáció, túl a forradalmi vérontás romantikus korszakán. A szatirikus moralizmus például nem feltétlenül halálos, amint az a Gazsó György személyében cselekménybe vont Bulgakov sorsán szemléltethető. A nem-elvtárs lehet elvi társ, s az ilyen személlyel akár szerződés is köthető, persze a megfelelő garanciák mellett, lásd a moszkvai Művész Színház elővigyázatosságát a Turbinék napjai bemutatója kapcsán: „A szerzőnek nem áll jogában, hogy színművét bármely moszkvai színháznak átadja… a szerzőnek nem áll jogában, hogy színművét bármely leningrádi színháznak átadja… a szerzőnek nem áll jogában színművét az Oroszországi Szovjet Szövetséges Szocialista Köztársaságok Szövetsége bármelyik színházában elhelyezni. A szerzőnek nem áll jogában színművét nyomtatásban megjelentetni. A szerző köteles színművén fenntartás nélkül és haladéktalanul végrehajtani mindazon változtatásokat, módosításokat, avagy betoldásokat, amelyeket akár az igazgatóság, akár valamely bizottság, intézmény, szervezet vagy testület, akár megfelelő hatáskörrel felruházott személy tőle megkövetel.” (Színházi regény)

Gazsó György (Mihail B. Uglakov író / pátriárka) az előadás rejtett kulcsfigurája: moll hangzatú kontrapunkt. Megszólásainak abszurd bája, a mélybölcsesség forrása. Az abszurditás abból fakad, hogy szavainak semmi keresnivalójuk ott, ahol elhangzanak. Mindjárt az elején, a publikum figyelemre halkulása, a női mobiltelefonok régészeti feltárása idején halljuk: „Ha nem is vagyunk biztosak a valóságban, azért vannak dolgok, amelyeket soha nem tűrhetünk el. Bizonyos dolgokat soha nem szabad eltűrnünk. Sem fiatalkorunkban, sem öregségünkben, sem a népszerűség kedvéért, sem a bankszámlánkért. Ugye ezt akarták mondani?” A közönség előrehozott epilógussal való megszólítása magyarázat mintegy az írói túlélésre is. Az eleven anakronizmusként üzemelő ember moll-pozíciója azt jelenti, hogy nem ő áll útjában a történelemnek, hanem megfordítva. Rosszkor, rossz helyen szólva, bocsánatos az igazmondás.

 

ivan_a_rettento_ea_01_domolky_daniel_print_006_masolata.jpg

 

Így kerülhetett az utókor látókörébe a teljes életmű, amely révén, az álomkeretet megtartva, társasházi science fiction létrehozását tűzték célul az alkotók. Azonosan a gyulai III. Richárd színrevitelével, a Radnótiban is a kínálkozó tér szolgált élményalapként a Vidnyánszky/Vecsei-csapat egész estét betöltő, tér-időtágító harcához – a valóság ellen. „A tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján, kora reggel Júdea prokurátora, Ponczius Pilátus vérvörös bélésű fehér köpenyben, katonás léptekkel megjelent a fedett oszlopcsarnokban, amely Nagy Heródes palotájának két szárnya között húzódott – halljuk az egyik pillanatban A Mester és Margarita betétregényének nyitómondatát. Nem sokkal az után, hogy a napi hírek végén a heti lottó-nyerőszámokat olvasták be, össze-vissza emelkedő sorrendben. A 3/3-ast is kihúzták! A skatulyányi Radnóti színpadára „inkább szekrény, mint szoba” díszletet állított Pater Sparrow tervező, amely azonban úgy tágul sztyeppévé vagy kozmosszá, mint Bulgakov regényében a villamos-vágta nyakú Berlioz irodalmár lakása, Woland, a sátán palotájává.

 

ivan_a_rettento_ea_01_domolky_daniel_print_010_masolata.jpg

 

Az időgépjáték hálás színészfeladat. László Zsolt (Iván Vasziljevics házmester / cár) alakítása különösen a Platonovjával való összehasonlításban felfedezés: míg ott izomból domborítja ki a különcöt, itt nem pirul bele, s nem dagasztja ki nyaki inait azért, hogy a lényét rettegetté/rettenetté tegye: a szerepkliséktől megszabadult, evidens szörny, fesztelen zsarnok; lakóközösségi karvezetőként, és birodalmi vérontóként, éppen egyformán. A színészi eszközök történelmi kortól független azonossága hívja elő azt az alkotói tézist, amely szerint az önmagát emberré nyilvánító ember természete semmiben sem változott meg az életkörülményeinek sok ezer éves formálódása során (vesd össze Woland szavaival A Mester és Margarita feketemágia szeánszán, a Moszkvai Varieté Színházban). Nincs változás abban sem, hogy vannak közöttünk egy énnel élő, s vannak kettőzött tudatpályájú egyedek, akik a tevékeny énjükkel párhuzamosan, futtatják magukban a potenciális énjük (önkéntelen) életprogramját is. Ezt az embertípust hozza színre Petrik Andrea. Ébrenlétben az írószerelmét oltalmazó Margarita, álomban a szerteágazó vágyrendszerű Hella, Woland kíséretéből. Oltalmazottjaként, Rusznák András (Szergej Tyimofejev feltaláló) halk eszelős. Bulgakov hasonmása, aki üldözöttségi mániában és önérzetben rokonlélek volt a műveiben és publicisztikájában vagy magánleveleiben megszólított, történelemformáló nagyvadakkal (Pilátus, Rettegett Iván, Sztálin). A csodatévő jelentéktelenek sorába tartozik. Szkafandere alatt kórtermi gimnasztyorkát visel: Vecsei Kinga Réta egész ruhaarzenálja – az egymástól fényévnyien távoli történelmi korok jegyeit összevontan magukon viselő jelmezek – újrafogalmazzák a bulgakovi kérdést: mi tudásköze van a kozmoszmechanikához annak az űrhajósnak, aki fenn, a fizikai súlytalanságban a kabin műszerfala előtt fényképezkedik.
Futó tűnődés az űrturizmus keletkezéséről, s persze arról, hogy a nagy eszmék kilövésére vagy kihasználására alkotott ember-drónok típusa is örök. Ilyen a minden idők házmesternéjeként nélkülözhetetlen Martin Márta (Uljana Djumálna házmesterné). Szolgál és uralkodik. Patikamérleggel kiadagolt tekintéllyel és indulattal játssza férje árnyékából a dzsumbuj nagyasszonyát. Pál András (Miroszláv Kicsorszkij tolvaj) a kis-nagy bűnöző: bérházi besurranó és a világlenyúló tolvaj. Schneider Zoltán (Spak Poljoska besúgó) az észrevétlenséget láthatóvá tevő, örök hangulat- és tettjelentő. A hatalmi besúgóépítmény mintatéglája lenne, ha meg nem gyűlne a baja minduntalan a forradalmasított adatátvitel eszközrendszerével.

 

ivan_a_rettento_ea_01_domolky_daniel_print_007_masolata.jpg

 

Félelem a jelentéktelenségtől. Rémálom a dicsőségről. A múlt kormányozhatatlan, a jövő nem kikerülhető: eleink sorsát újrateremti a követő generáció. Ivánok, és társaik mindig voltak, vannak, és születnek: itt Sodró Eliza, Gyöngyösi Zoltán eh., Figeczky Bence eh. és Olasz Renátó eh. tereli figyelmünket az e századi környezetre. A burjánzó rendezői (divergencia), és a redukáló átírói (konvergencia) képzelet kedvezően hat egymásra: nem kioltódnak, hanem összegzetten felerősödnek az impulzusok. Kovács Adrián pravoszláv (óegyházi szláv) űrzenéje, s hozzá a zeneértékűen komponált hangeffektusok, illetve az említett jelmezek nem a tartalom díszcsomagolását adják: lényeghordozó pillér mindegyik alkotóelem. Irracionális pszicho-fizikai térformáció. Az ad absurdum vitt valóság, a valóság képtelen mivoltának feltárása, a feszültségkioldó nevetésben elérhető megnyugvás: humor-katarzis. A lift nem működik – hirdeti a tábla. Ha nincs sem pince, sem emelet, akkor liftnek majd előre kell indulnia, amint megjavul. Tovább, előre a lenini úton! Tömény, összművészeti kórtermiség.

Képek: Dömölky Dániel

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

csik3.jpg

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

h i r d e t é s