A mindenható zongorista

Bagossy László egyike azoknak, akik nevéhez a legjobb előadások fűződnek ma az Örkény Színházban. Már évek óta figyelemmel követem a munkásságát: rendezései ötletesek és élettel telik. Többek között vívódó, mégis komikus hőst ábrázolt a Hamletben, megmutatta saját interpretációját a Tartuffe kapcsán, és kiváló monodrámát rendezett Epres Attilával a Diggerdrájverben. Az idei évadban Ödön von Horváth, Mesél a bécsi erdő című színjátékát álmodta meg az Örkény színpadára.

A darab szinopszisa alapján egy könnyű és szórakoztató előadás rajzolódhat ki, a színpadon megelevenedve azonban ennél jóval többről van szó. A családi dráma, amelyben csábítás, gyermekáldás, kitagadás, vigasztalódás, és megbocsátás szappanoperaszerű eszközei váltogatják egymást, többet és mélyebben szeretne elmesélni, minthogy ki csalt meg kit, mikor és hol. Az esetek többségével ellentétben a darabot nem lehet az elejétől a végéig a felszínen értelmezve végigülni. Az más kérdés, hogy az amúgy komikus szinten remekül létező első felvonás után mennyire tesz jót a darabnak, hogy hirtelen szeretné elmélyíteni az értelmezést, Istenről és megbocsátásról beszélni, filozofálgatni.

A felvázolt viszonyok és karakterek nehezen bírják el a váltást, nem válik hitelessé, sem pedig hatásossá sem a megbocsátás, sem pedig a gyermekhalál, hiszen addig lényegében máshogyan beszélgettünk ezekről a problémákról. A cél és a gondolat, hogy filozófiai szinten foglalkozzunk a megjelenő problémákkal, valójában kitűnő elgondolása a történet értelmezésének, ám tragédiaként a történet kiüresedik és hangsúlytalanná válik, ami a második felvonás vontatottságát eredményezi.

A darab kiválóan indul: az első felvonásban könnyed, humoros párbeszédek és poénok váltogatják egymást, azonban az üzenet elmélyítését már nem bírja el az addig szórakoztató hangnem. Így már a teret sem sikerül kitölteni, vagy a miliőt megteremteni. A színészi játék azonban mégis képes fenntartani az érdeklődést. Bagossy bécsi erdejében majdnem az Örkény teljes társulata felvonul, egyetemi hallgatókkal és vendégművészekkel kiegészülve. Bár nem a teátrum legkiemelkedőbb előadásáról beszélünk, a rangidős színészek játéka még mindig indokolttá teszi a darab megismerését. Közülük többek között Znamenák István nevét emelném ki, aki fantasztikus alakítást nyújt az édesapa rendkívül hálás szerepében. Nagy mélységeket és szélsőséges hangulatokat térképezett fel karakterének bőrében, ami az előadás egyik legfontosabb és legjobban működő pontjává tette jelenlétét.

Hasonlóan meggyőző volt Für Anikó is, aki nehezen tud tévedni, ha egy szerep megformálásáról van szó. Ízig-vérig valóságos és emberi az, amit a trafikosnő szerepében létrehoz: éppen ezért nincs szüksége nagy gesztusokra sem ahhoz, hogy átéljük szenvedéseit. Mulatságos perceket okozott Vajda Milán a fakó és kötelességtudó Oszkár szerepében, akit a felszín alatt semmi sem tántorít el attól, hogy elvegye feleségül élete szerelmét, függetlenül attól, hogy mit művel az idők során élete értelme. Karakterének színtelenségét legalább akkora munka létrehozni, mintha egy érdekes figuráról beszélnénk. A főszerepben Polgár Csaba és Zsigmond Emőke külön-külön is erős alakítást nyújt, de együtt teljesednek csak ki igazán szerepeikben: az általuk alakított pár az, akinek döntései okán felborul a család élete.

A hibáktól függetlenül, ami eddig is zseniálisan működött Bagossy munkáiban, az itt sem veszít erejéből. Kiváló rendezői fogások váltogatják egymást: elég csak a jól megkomponált családi fotózás jelenetére vagy önmagában a zene eszközként való használatára gondolnunk. A darab fókuszpontja végig a zongorán nyugszik, ami egyik pillanatban színpadként, majd asztalként valamint egy zseniálisan ötletből kiindulva bakelit-lemezként is funkcionál.  Ebben jelentős segítség Kákonyi Árpád a néma zongorista-konferanszié szerepében, aki végig jelen van, zongora etűdökkel vezet minket végig a történeten. Miután egy jelenetben ő testesíti meg a keresztre feszített Jézust, egy őrült pillanatig még az is átfut az ember agyán, hogy valójában ő-e az, aki a szálakat mozgatja. A mindenható, aki zenéjével indítja és zárja a jeleneteket, állítja be szereplőinket, majd a darab végén feszülten figyel bennünket, mi indul el bennünk zenéjének hatására…

Képek: Gordon Eszter