Soltis Lajos Színház – Három nővér


Orosz irónia

Fiktív dokumentáció két részben, Anton Pavlovics Csehov színműve nyomán. Sardar Tagirovsky rendezte. Arról szól, hogy a génjeinkben divatjamúlt vágyak és szenvedélyek lappanganak, amelyek képesek felszínre törni, s leigázni bennünk a XXI. század etikettjét, az oktondi közönyt.

Csehov a gyöngéd hentes habitusával boncolgatja drámahősei agyát, s teregeti ki a színpadra oly óvatosan, hogy az érdes deszka fel ne sértse a becses cafatokat. A szikétől a deszkáig légi út vezet. „Repüljetek!” – recitálják a darab szereplői: ez a repülés a cafatok röpte: suhanás-lebegés, az elvágyódás beteljesülése, a rög-kozmikus önámítás: a csehovi komédia. A csehovi komédiastílus. Ez olyféle, mint Rejtő Jenő regényeinek sűrűn emlegetett misztikus figurája, „az igazi Trebitsch”, akiről vagy nem tudni, hol van, vagy nem volt sohasem. Utóbbi nézeten azok a rendezők állnak, akik megmosolyogják a Sirálya ősbemutatóján elborzadó, a világhíre nyitányán háborgó szerzőt, és rajta tapadnak az egykor Sztanyiszlavszkij által, a moszkvai Művész Színházban kijelölt úton, teljesen függetlenül attól, hogy éppen melyik műve kerül a kezükbe. A másik tábor, az igazi Csehov hívei azonban szellemrégészeti feltárásba fognak.

Sardar Tagirovsky, a soltvadkerti-szentendrei előadás színre vivője megrögzött archeológus, és nem sikertelen. Már első munkája, a Bocsárdi László tanítványaként Sepsiszentgyörgyön bemutatott Meggyeskert is, a 2015-ös POSzT-on négy díjat kapott, s az érdemei alapján hamarosan Csehov-rendezésre hívták a Nemzeti Színházba. Ott a 6-os számú kórterem szcenírozásával keltett figyelmet. „Felhasználtam a régi fordítást és a saját szövegeimet, ez alapján variáltam át a szöveget. A Meggyeskert név célja az újratisztítása annak a száz évnyi gondolatmenetnek, ami a Meggyeskerthez kapcsolódik. Megpróbáltam egyfajta kinagyított „oroszosságot\” – nem direkt módon – megjeleníteni az előadásban, ahogy szláv lelkűek egymás között sírva-vigadnak. Ez a bozsemoj-érzés” – nyilatkozta korábban, ám a megközelítése érvényes a celldömölki előadásra is.

„Oroszországot, ész, nem érted;
méter, sing sose méri fel:
külön úton jár ott az élet
Oroszországban hinni kell!”

Tyutcsev, Fjodor Ivanovics (1803–1873) orosz költő szavait parafrázisként idézem. Sardar Tagirovsky szavában hinni kell. Nem is szó az, ami a helyszínre érkezéseikor kibuggyan belőle, inkább motyogás féle az énről, a szerepről, a szerepöröklődésről, a szerepemlék öröklődéséről, s már benne is ül a színész egy workshopban, amely jóval a bemutató utánig eltart. Ha közben próbának érzi a munkát valaki, az nem hitt eléggé. A kevéshitűek sokasága felemás értékű előadáshoz, hiányérzetet hagyó közös múlthoz vezet. Persze, a rákészülés és a munkamenetben való rögtönzés aránya döntően meghatározza, mennyire marad időálló egy előadás: fontos, hogy a színre vivő felkészülten érkezzék, és a rögtönzései forrása az a kitárulkozás legyen, amely a színészek napi ajándéka, a rendező bizalmáért. A „három nővér olyan, mint a mesebeli három királylány, akik nélkül megszűnik a varázslat, a művészet világa. Múzsák nélkül nincs ihlet. Ihlet nélkül nincs élet. Ezek a múzsák sokszor kicsinyesek és lusták, de végső soron nem akarnak nyerészkedni vagy tudatosan ártani a környezetüknek. Az ő jószívűségük az, ami számomra a Soltis Lajos Színház tehetséges művészeinek, alkotóinak sajátja.” – fogalmazza meg a párhuzamot a darab hősnőinek kedélye, és a 40. jubileumát ünneplő intézményben érzékelt lelkesültség között. Pillanatnyi kétsége sem lehetett, itt nem kevéshitűekkel fog dolgozni, s már az ünnepi díszelőadás (elő-bemutató) alkalmával is kiviláglott: a celldömölki Sardar-kísérlet az összetevői mindegyikére kiterjedő, stabil állványzattal bír.

Nem könnyű pedig a színészi építkezés. A tényfeltáró dramaturgia az eredőjükig visszanyúlva, rekonstruálja a karaktereket és a hozzájuk tartozó érzelemtartományt. Esély sincs arra, hogy kerekre zárt jelenetek során, a szereplők a jellemükben kiterebélyesedjenek. Szemkontaktus vagy testi üzenet alig akad, s ha igen, az valahová nagyon messzire szól. Így van megszerkesztve a tér. A színpadon a családi vacsoraasztal, előtte kifutó, amely patkóalakúvá teszi a nézőteret. A nézőtér mindhárom traktusának első sorában (helyenként hátrább is), a színjátszók számára fenntartott székek. Folyamatosak lesznek a helycserék, de a Nulladik felvonás statikus lélekkép: a mélakór kedélyárnyalatainak tablója. Süllyedtség, bágyadtság, lehangoltság. Levertség, csüggedtség, kedvtelenség, nyomottság, búskomorság. A színpadon, az asztalon állnak: Horváth Viktória (Natasa), Piller Ádám László (Szoljonij), Vasvári Csaba (Versinyin) és Károly Bálint (Ferapont). Bal elől: Boznánszky Anna (Irina), Boda Tibor (Kuligin), Ivák Bence (Tuzenbach); jobb elől egy hintaszékben: Nagy Gábor (Csebutikin). A színpaddal szemközti három széken: Bruckner Roland (Andrej), Nagy Zsuzsi (Olga) és Ténai Petra (Mása). Halála első évfordulóján apjukra, Prozorov tábornokra fognak emlékezni a testvérek, éppen Irina neve napján.

Az események hajlított hátú mozdítója az ifjú, kitűnő fizikumú Nagyabonyi Emese, a három évtizede a család szolgálatában lévő Anfisza szerepét játssza. Színre hozza a tábornok bekeretezett portréját, történetesen – megható emlékező gesztus – Soltis Lajos képét –, és az idegen nő, a fiúgyermek Andrej felesége, Natasa lábának támasztja. Nem akarok szabadulni a gondolattól, hogy a fiatal színésznő a négy testvér anyját, Csebutikin doktor, a régi barát számára pedig az iránta érzett, múlhatatlan szerelmét idézi meg.

Miután Anfisza is beállt a tablóba, akcióba lép Tóth Ákos (Rode) és Szacsvai István (Fedotyik). A nézők közül, a kifutó két oldaláról állnak fel. Körbepillantanak, mintha szendergésből ocsúdnának, és (kamerával, csapóval, mikrofonnal) filmes stábbá alakulnak, meghatározva (definiálva) a közönségnek az előadás dramaturgiáját: csapó-sorszámmal feliratozva, egy filmforgatás hatékonysági elve alapján csoportosítva fogjuk látni a jeleneteket, amelyek a maguk szakaszolt folyamatosságában – a villogó darabcím felirat által jelzetten – egy revüműsort (valóságshow-t) alkotnak. Gépi dobszóval, élőzenével. A három komponista – Gregorich Bálint, Gregorich Domonkos, Gregorich Zsófia – közül ketten, Zsófia és Domonkos állandó szereplők. Hangulatképző zene és szuverén dallamvilág az övék, az alkalmazott és a szabadművészet kombinációja, amiként Sardar minden színpadi tette. A színészek sem csak az eleven freskók alakjai, hanem egyedi, különös létezők is, akik az énjük révén összetevői, nem puszta díszítményei a képnek.

Sardar túltolja vagy elnyeli a szereplők személyiségéhez tapadó megjelenítési hagyományt, ami néhol a karikatúra, az irónia és az önirónia, máskor azonban egy új értelmezési tartomány foglalata. Irina hirtelen adott csókja Szoljonij szájára, például az elfojtott, leplezett érzelmi választás bevallása. Olga szintúgy sokat tesz azért a megjelenésében, hogy elhiggyük Kuligin és Versinyin férfiösztönének halk megnyilatkozását: bensőjük hozzá vonzotta őket inkább, mint a sorsukul jutott Másához. Ehhez szükség van persze arra a depresszív dekorativitásra, amely Mása, a leginkább katonás, mégis omlékony szenvedélyű középső Prozorov-lány sajátja.

A férfiak tömbösített locsogása a második felvonás elején megfekszi ugyan a nézők agyát, de szükséges ahhoz, hogy érzékelhetővé váljék a mélakór gyökere: az életvitelszerű unalom, majd annak elunása, illetve az unalom eltiprójával, Andrej feleségével szembeni tehetetlenség. Natasa inkább a férfi szereplők számbavételének élére kerülhet. Bár anyatigris, lakonikus lénye férfias, közben azonban hordoz valami eredendő női csáberőt: nem vakság a férje és a szeretője, Protopopov polgármester – Pesti Arnold –vonzalma iránta. Ő korunk emberasszonya: a világunk romantikáját elpusztító, nagybetűs kiskapitalista, a Csehov társadalmi horizontjáról belátható-felmérhető, igazi kártevő.

Viselkedésben szinte ellentéte Natasának a másik jövevény, Versinyin. A fiatal tiszt korában szerelmes őrnagynak becézett férfiból teafüggő és pirog-vágyó operett-huszár lett; a büszke moszkvaiság karikatúrája. Mégis szerelmet tud ébreszteni ott, ahol az emlékeik vagy az ábrándjaik lélegeztető gépén vegetálnak az emberek.

Irina társasága Sardar rendezésében is egzotikus övezet. Az orvos Csebutikin talán az édesapja, erre azonban legfeljebb egy gyermektartó ölbe vételből következtethetünk, mert egyébként annyira egyenletesen illuminált, hogy az szemre a színjózansággal azonos. Az alakítás külön erénye ez! A húszéves lány kezéért versengő férfiak megjelenítése sem szokványos: Tuzenbach kevésbé infantilis, Szoljonij kevésbé bunkó a társalgásban, ám előbbinek tompább a rajongása, utóbbinak pedig markáns férfi karizmája van. A párbajuk végkimenetelének előrevetítése tradicionális: Tuzenbach nem kap Irinától szerelmi impulzust, vitézerőt.

A kisvárosba érkezett dandár búcsúzkodásával indul a Három nővér celldömölki története, és Versinyin érkezésével zárul. A felforgatott kronológia helyén – Nagy Bianka videóinak, Ténai Petra koreográfiájának köszönhetően is – egy absztraktabb, metafizikus rend keletkezett, s az igyekezet és a tehetség hatványaként, mélyre látó előadás született.

Fotók: Büki László / Soltis Lajos Színház


Notice: ob_end_flush(): failed to send buffer of zlib output compression (0) in /home/magyarteatrum/public_html/wp-includes/functions.php on line 4344