ŰR-TÁNC / LÁNC-REAKCIÓ
Testünk az idegrendszerünk nejlonzacskójában forgolódik. A zacskó szája légzésnyire nyitott, megszaggathatnánk, s kiléphetnénk rajta. Úgy teszünk, mintha. Pedig dehogy. Minek? Ha kívül az idegrendszer, a Kozmosznak odabenn kell lennie. Kántor Kata szólókoreográfiája Egyed Bea számára készült. Mi végre bennünk a kozmosz?
Az előadás alapfénye a mozisötét. Sejtelmeink erjesztője a fényhiány, hisszük hányavetien, fogalmunk sem lévén arról, hogy a több fénnyel mire mennénk, vagy sejtelemmentességet okozna-e a vaksötét? A fülünkbe szüremlő zaj-zene magabiztossá tesz, kezdetét vette valami, s csakugyan, látjuk megmozdulni hamarosan a keresett nőalakot. A nézőtér legfelső sora közepén mocorog-dereng. Ahol az égbolt és a tengervíz találkozik – az óceánhorizont. Tengerhullámok a zsöllyesorok, tarajuk a széktámlasor.
Semmit sem elsietve, leküzdve a zsöllyeakadályokat, megindul felénk. A parton ülünk, a szárazföld mi vagyunk. Amikor az utolsó hullámmal a fövenyre ér, hínár gyanánt lánc övezi a nyakát, s annak túlsó végén, kagyló helyett egy fekete férficipő. Férficipő láncán függő nő? Vagy, a nyakában tartva, a szerelem a túlsó partra? Találgatásunk elé idézzük fel a koreográfus-rendező iránytűversét, Schein Gábor Üdvözlet a kontinens belsejéből c. kötetéből.
Mennyi repedés mindenben.
Szétfutnak sugár irányba és keresztbe,
egy pillanat se kell, hogy tovább
szakadjon a kusza háló,
szüntelen rianás az anyag
fagyos belsejében. Roppanások,
dörrenések, melyeket senki sem hall.
Kitágulnak az apró hézagok,
sötétség tör be a vékony ereken,
minden kiterjedés megkettőzi magát.
A test beleolvadna a végső ürességbe.
Elég egy apró ütés. Egy semmiség,
egy véletlen. Elég egy szó,
a figyelem kékhalála. Elég, hogy
a vágy ütköztessen egy részecskét
az agyban saját ellentétével.
Hogy megtörtént, egy villanás tudatja.
A test hirtelen megrázkódik. A vágy
és a félelem tombolása minden sejtben
felgyújtja a sötétséget, ami ettől
még mélyebb lesz. Amit egynek hiszünk,
talán ezer sziget inkább, összetorlódva.
A repedések tarthatják őket egyben.
Mondjuk azt giccsesen, hogy a magzatvízből kijutva, az élet tengerén hánykódva, a vágy vetette partra lábunk elé a serdülő leányt. A testtudatosság érvényesülésének korlátja, hogy minden első, megtett mozdulatunknak részben autonóm következménye a második. Az autonómia gerjeszthet lépés-láncreakciót, vagy széttartást. A partot ért leány reakciója a láncára, nem láncreakció. Tyúk-tojás dilemma: mi keletkezett hamarabb, a csalódás, vagy a vágyunk? Kiszakadtunk-e az anyaméhből, vagy a világ szippantott ki onnan? A kedvünkre van-e a világ, vagy mi születtünk a dicsőségére? Miért hisszük, hogy sodródunk, amikor éppen a célunk felé visz az ár? Hibázunk-e, ha az úszásunknak hisszük a kedvező irányba sodródást? A polgári mitológia démonaival hadakozik a serdülő leány: nem mer engedni érzékei csábításának, mert a buja férfinem lehetséges szex-prédájának érzi magát, de azért sem, mert az ölelés illem szerinti konzekvenciájától, a házasságtól retteg.
Rablánc-e a mentőlánc? Visszatér nevelkedési pályája félútjára. Az emlékezet tartományában, ez a kedves leánybarátnők korszaka, ám retró íven érkezve, a férfitagadó feminizmus, maga. Az egyetlen férficipő helyett sok női lábbeli sorakozik az útján, s némelyiket kitüntetően fel is ragasztja szobája falára. A saját testére való rácsodálkozás leszbikus kalandjai. Mit jelenthet rettenete a másik nemmel való közösüléstől? A tetszőnek mutatkozás és tisztának megmaradás egymásra vetített igénye: nárcizmus és szüzesség. Nehéz mozdulatot találni annak kifejezésére, hogy a női integritásvédelem (a szüzességőrzés) feltétlen reflex, az idegrendszer ösztönöröksége. Ez a jelenet egyike azoknak, amelyekben segítően ráhallatszik a táncra Tóth Andor zenéje.
Lehull a mennyből egy függöny-vastag, nejlon szűzhártya, amelyekhez korábban vad indulattal hajította oda a leány az összes női lábbelit. Most kifut a nézők közé, és a fejükön/agyukon áthúzva, menyasszonyi fátyollal teríti be a színpadot. E percben elém villant Tadeusz Różewicz Fehér házasság c. drámájának két (a kecskeméti és az egri) előadásemléke. A világháborút követően ismerté váló író az avantgarde és a szecesszió formaötvözetével teremtette meg azt a rideg-buja világot, amelyben a menyasszony a szűz-nász reményét feladva, házasságra lép. A Beke Sándor által rendezett kecskeméti előadásban Holl Zsuzsa, Bianka, mielőtt lefekszik Benjámin mellé nászi ágyára, megáll tükre előtt. Lassan levetkőzik, s hirtelen menekülő mozdulattal megnyitja a tükröt, s két lapja (a patak vize) közé lép. Percnyi menekülése önmaga felé, tüköréletébe – utolsó kísérlete, reményvesztett gesztusa, mielőtt odaadná önmagát a szó lehető legmélyebb, teljesebb értelmében. (György Péter kritikája nyomán)
Kántor Kata rendezésében, a bevezetőmben említett nejlonzacskó a kettős tükör. A törvényes magány sátra. Markó Iván tanítványa. Mesterénél megtanulhatta, hogy nagyközösségi élménnyé kell formálni a tánccal az egyének benső ügyeit. A Nem történt semmi e leckének a megfordítottja. Hiányoznak a történelmi-társadalmi viszonylatok. Apró mozdulatjelek látszanak, amelyek a pszichikum korábban volt ősrobbanásának a szilánkjai. Mivé leszünk, ha hirtelen a két lábunk között nyílik meg a világegyetem? Sokrétű a világ. Fáradságos munkával lehetséges rekonstruálni az ősrobbanás okozta mozaik halomból az emberi igazság egy-egy emlékmaradékát. Arccal a tengernek. Háttal a tengernek. Tengerben fuldokolva. Az idegrendszer alatti sátorélet kozmikus magány. Irritálhat a nejlon zizegése, de bármekkora tömeg közepén is elérhető a jógi állapot.
Egyszemélyes darabban, az előadó a minden. A külső ingerek áldozata, haszonélvezője, elhárítója: emlékvédő és tervező a szerelmes vegetáció közepette: védtelen és páncélidegzetű. Előidézője a rianásnak, nem másért, mint hogy a Kozmosz repedései között keletkezett fekete semmit legyen kinek kötőanyaggá táncolnia.
Színlap
Jelen Színház produkció
Előadások helye: Eötvös10 Közösségi és Kulturális Színtér (Budapest)
Előadó: Egyed Bea
Jelmez: Szűcs Edit
Díszlet: Körmendy Pál
Zene: Tóth Andor
Dramaturg: Szurma Ágnes
Koreográfus: Kántor Kata
Külön köszönet a kassai Thália Színház színművészeinek: Lax Juditnak, Latócky Katalinnak és a kassai Thália Színháznak
Képek: Jókúti György
Önnek ajánljuk
