Maradjunk kapcsolatban!

Évadmustra

Nagyabonyi Emese – Bizalomlázban

Készült

on

Lélektérképészet – II.

„Rendszerek és szabályok… Meddig szolgálják a tevékenységünket s mikor jön el  a pont, amikor  el lehet és el is kell engedni őket a továbblépés, az új beengedése/felfedezése érdekében…? Hogyan illeszkedik be az egyén a közösségbe? Hogyan hat a közösségre? S a közösség reá? Kialakul-e a közös nyelv? Ezek rendkívül fontos kérdések.”

Betartotta a gyógyító közösségbe vonulása előtt tett ígéretét: hazaérkezve Olaszországból, jelentkezett a Kosztolányi Dezső Színháznál Szabadkán. Urbán András rendezései aligha olyanok, mint amilyen színházélményeket a Savigliano melletti kastélykolostor apácái révén szerezhetett. Hogy van ez?

Én is ezt kérdeztem… Hogy hogy van ez? És persze Andrást se hagyta hidegen a témakör. Nem mondhatom, hogy repesett az örömtől, amikor megtudta, hogy milyen jellegű közösségben töltöttem a nyaramat. Sokat beszélgettünk, de nem tudtam rögtön megfogalmazni, hogy miben és hogyan változtattak meg az olaszországi tapasztalások. Picit félve és kíváncsian vártam, hogy mindez miként csapódik majd le az alkotói munkámban. Sok idő telt el, mire összekötöttem magamban az egymástól (látszólag) fényévekre elhelyezkedő csillagokat. Azt hiszem nagy vállalás volt András részéről, hogy akkor bevett engem a KDSZ csapatába. Hálás vagyok érte. Valamiféle vakugrást hajtott végre. Ő is meg én is.

Rendszerek és szabályok… Meddig szolgálják a tevékenységünket s mikor jön el  a pont, amikor  el lehet és el is kell engedni őket a továbblépés, az új beengedése/felfedezése érdekében…? Hogyan illeszkedik be az egyén a közösségbe? Hogyan hat a közösségre? S a közösség reá? Kialakul-e a közös nyelv? Ezek rendkívül fontos kérdések. S különösen jelentőségteljesek egy olyan kísérletező, határokat feszegető színház esetében, mint a KDSZ, ahol a társulatot 5 színész alkotja. Meghatározó – s talán azt is mondhatom –, kulcsfontosságú (a színészi adottságok mellett) a nagyfokú nyitottság, türelem, kíváncsiság, elszántság, bátorság, bevállalóság, fanatizmus, lelki és fizikai tűrőképesség. Ha pedig valaki a felszín alá merül a keresztény vallásban (s ráadásul színész), igen gyorsan rátalál az ütközési pontokra az előzőekben felsoroltakkal kapcsolatban. Ez a vékony jégen való táncolás (tapogatózás, vizsgálódás) jellemzi leginkább a kezdeti periódusom a KDSZ-ben. A közösségből azzal a jó-tanáccsal engedtek el, hogy amit odabenn csináltunk, ahogy ott éltünk, ne próbáljam meg idekinn szabályként követni. Vegyem tekintetbe, hogy a közösségbe súlyos függőségbe került, szabályok nélkül élő, szétszórt emberek jelentkeznek. A közösség pedig azért teremti a nagyon merev szabályokat, hogy a másik végletbe átbillenjenek, de azzal a végcéllal teszi ezt, hogy idekinn majd megtalálják a kettő között az arany középutat. Azt is hozzátették, hogy az én függőségem nem is a tipikus szenvedélybetegségek közé tartozik, más eset vagyok, tehát a benn elsajátított viselkedésmodellt semmiképp se tekintsem követendő példának. Tökéletes életrecept nincs, a sajátját mindenkinek magának kell megtalálnia. Egyet is értettem.

Csend – Kosztolányi Dezső Színház (KDSZ)

Csakhogy én szivacstípus vagyok. Bármilyen közegről legyen szó, akár egy próbafolyamatról is, magamba szívok mindent, úgy, ahogy van. A beszippantottat aztán szelektálni, azonban nagyon nehéz. Az az igazi kihívás – számomra. Szóval az történt, hogy a kezdeti dac után, annyira megadtam magam a közösség rendszerének, hogy amikor kijöttem, hiába volt az intelem, rajtam maradtak bizonyos viselkedési minták. Az Urbán-színház valósága ugyanúgy ütközött ezzel, mint kiskoromban a hittan a biológiaórákkal. Lefojtottam bizonyos energiáimat, ami azonban annyira visszavetett, hogy beláttam: kettétörök, ha nem csinálok egy jó nagy szelektálást és nem söpröm ki magamból azokat a szabályokat, amik visszahúznak. A bűntudat pl. nem tesz jót. Se a színháznak, se nekem. Ez kb. egy fél éves folyamat volt. És aztán, valahogy formát öltöttek bennem az energiák, s azt hiszem, valamennyire meg tudtam jeleníteni azokat a színházi munkáimban is.

Mely munkáira gondol?

Először Tolnai Szabolccsal dolgoztunk – az Exoduson, utána – nehéz sorrendben összeraknom –, azt hiszem Döbrei Dénessel a Furcsa Hurok című előadáson, majd Andrej Bokával a Názáret című előadáson. Ezekre Urbán Andrással a Magyar, Anđelka Nikolić-tyal a Szeretők, Zlatko Paković-tyal a Kapitalizmus, Selma Spahić-tyal a Hajnali 4 és Kokan Mladenović-tyal a Felhő a nadrágban következett.  Nem mellesleg, akkor érkeztem a Kosztolányiba, amikor Béres Márta szülési szabadságra ment, s reám testálódott a hat szerepe. A bemutatkozó évadom így nagyon-nagyon tartalmasan sűrűre, s értelemszerűen az eddigi pályámon a legizgalmasabbra és legvarázslatosabbra sikerült. Olyan sűrűre, hogy sokszor reggeltől késő estig benn voltam a színházban, az is megesett, hogy benn is aludtam. Nem láttam ki a munkából, így szerencsére esélyem sem volt, hogy bármiben is túlagyaljam az életet. Sebtében kellett beleilleszkednem a futó darabok szerepszituációiba, illetve megteremtenem magamat az új előadások próbáin: olyan energiatartalékaim mutatkoztak meg, amelyeknek a létezéséről talán sosem szerzek tudomást, ha nem kapom ezt a sokrétű terhelést. Hálás vagyok Andrásnak és a KDSZ teljes csapatának.

Persze, a siker gyönyörű szépségtapasz. Őszintén visszagondolva, idegtépázó volt az iram – nem szanatóriumi alvókúra.

Dogs and Drugs KDSZ

Szanatórium. Olyan gyógyhelyre csöppent, ahol alkohol- és drogfüggő emberek laknak. Az önfüggőség lehetett a diagnózisa?

(töprengve) Igen – erre a válaszom. Igen, ön- és színházfüggő vagyok. Gyakran beszéltünk a közösségben a ragaszkodásokról. A biztos pontokról. És én ott-akkor jöttem rá, hogy az egyetlen dolog, amit nem tudok elengedni, az a színház. Máig bennem van a kérdés, hogy miért: nincs rá válaszom, s nem tudom azt sem, hogy így van-e jól.

Hogy Ön a színházban él, vagy az, hogy a színház Önben van?

Nehéz kérdés. Az elmúlt nyáron éppen azért jártam be Szent Jakab útját, hogy feleletet találjak. Egy hónap séta társak nélkül, internetezés és telefonálgatás nélkül. Ki vagyok önmagam? Annyira egybegabalyodtunk már a színházzal, hogy az önképemet is a szerep-énjeimből vezettem le. Ez félelmetes! Az El Camino megmutatta: szolgál az elmém és az idegrendszerem a színházon kívül is. Van belső (saját) gerincem! Persze, nem arra a használatra, hogy eldobjam miatta a színházat, hanem éppen megfordítva: a felismert saját énemből táplálva a szerepeimet, tudjak az előadások létrehozása során igazi alkotótárssá válni.

Megszüntette a tagságát a Kosztolányi Dezső Színháznál. A színház-független énje felismerése segített a döntésében, hogy a szabadúszó-pályára lépjen?

Ha a vajdasági kőszínházakat számítom, lélekben és szellemiekben egyértelműen a Kosztolányié vagyok. Nem onnan jöttem el, hanem másfelé tartok. A 2017-es évem egyik meghatározó élménye volt Sardar Tagirovsky Workshopja Kisvárdán (majd Horvátországban), és az El Camino. Új energiáim keletkeztek, amelyeket nem akarok magamba fojtani.

Liliom

A félelmeimmel néztem szembe. Mert igenis féltem nekivágni a 750 kilométeres sétának: bárki az utamba jöhet, találok-e szállást, mit fogok enni, elég lesz-e a pénzem – gondoltam –, de nem megijedtem, hanem elindultam. A tapasztalás vágya gyűrte le a bizonytalanságomat, s vitt előre, míg el nem érkezett a fantasztikus fordulópont, amikor egyszerre megbizonyosodtam önmagam, a magam ereje felől.

Önkritikusan visszatekintve, volt ennek a nekilódulásnak némi abszurditása. A gyógyító közösségbe való elmenetelem előtti emlékem, hogy kettősen folytak a tudatomban az események. Egyrészről rendelkeztem képpel magamról, a világról, a színházról, a céljaimról, ám ugyanakkor belülről érkezett egy ellenállhatatlan késztetés, hogy ne igazodjam a bizonyossághoz. Tehát a bizonyosság felrúgása vezetett el az új bizonyossághoz. A bátorságot arra, hogy szabadúszóvá váljam, egyértelműen az El Camino és a Sardar-workshopok fejlesztették ki bennem. Nagyon sok félelmem van. Arra az energiára akarok ráülni, ami hajt, és aztán megtapasztalni azt, hogy mi van a félelem után.

Sardarral nem dolgozott. Honnan az ismeretségük?

A találkozásunk előzménye, hogy a Kosztolányiba kerülésemkor az egyik kollégám-barátnőm, Kiss Anikó felhívta rá a figyelmemet. Ő már látta előadásait, hallott róla, és akkor úgy megjegyezte, „neked kellene a Sardarral dolgozni! Nem is tudom, hogy miért, de neked kellene!” És amikor Kollektív szerepépítés (Arlequin) címmel meghirdették a kisvárdai Workshopot, egyértelmű volt, hogy jelentkezem. Bő félévvel korábban került kezembe Hamvas Béla írása, az Arlequin. Beleszerelmesedtem, pedig elsőre alig a felét, ha értettem: csak úgy, megmozdított. És vágyakozni kezdtem az után, amit Hamvas megfogalmaz. Kutatni kezdtem magam körül, figyelni az embereket, ki lehet az, aki közel áll az Arlequin-történethez, és milyen érdekes, Sardarral az volt a legelső megérzésem, amint elkezdte a Workshopot. Érdekes, Kisvárdán nem beszéltünk részletesebben Hamvasról, majd az újvidéki Don Quijote próbafolyamat alatt adta föl a csapatnak, hogy olvassuk el az Arlequint. Amott – a tréningek mellett – konkrét darabokkal (Hamlet, Élektra, Sirály) foglalkoztunk, ám ezekből Sardar valami olyan közös (közösségi) élményeket, történeteket hívott elő, melyek a sok-sok tréning és egymásra hangolódás, egymásba kapcsolódás következtében jöttek létre. Egy olyan célegyenesben, ahol sikerült leelőznünk a saját egónk. A másikra való koncentrált figyelem és a kölcsönös egymásba fonódás valami elképesztő atmoszférát hozott létre. Olyan volt, mintha megnyílt volna a tér. A gyakorlatok végén aztán leültünk, megpróbáltuk megfogalmazni a történteket. Nagyon nehéz. A csodára nincs magyarázat. Mert tényleg varázslat történt akkor, ott, abban a pár napban: visszarepültem időben a régvolt ihletemhez, amelynek hatására eldőlt bennem, hogy a színházat fogom életútnak választani. A Workshop jelene felidézte az emlékvágyamat, s a múlttal való ölelkezésben a jövőképem is megszínesedett. Sardar azonban okos szóval letérített a kézenfekvő következtetések ösvényéről. Felejtsük el – mondta – az akaratlagos erőnket, a folyamatos harcunkat a jó, a jobb és a legjobb személyes, vagy csapatteljesítményért: oda jussunk el, hogy teljesen beleengedjük magunkat a játékba. Azzal ébredjünk, úgy menjünk be próbálni, hogy „nem tudom, hogy mi lesz, de érzem; valami nagyon jó fog történni”. Gyermeki bizalom. És, mert ő ezt sugározta szüntelen, természetes, hogy mindenkire átragadt. S ebben a bizalomlázban eszméltem rá, hogy Emese, halló, hát ezért kezdted el! Máshogy értelme sincs!

Workshop Kisvárdán – Sardar Tagirovsky

A visszatérő megvilágosodás szükségszerű velejárója az önvizsgálat: mivel telt az idő a két ocsúdásom között? Rádöbbentem, hogy a nagy hajtásban elsiklottam olykor az élet azon összetevői mellett, amelyek a szerepet emberhorizontúvá teszik. Sardar keresi a közös félelmeinket, a közös szeretetélményeinket, és az örömöt. Kisvárda visszarántott azokhoz az alap gyermeki vágyakhoz, amik nélkül nem lehet, azt hiszem, a színházban meglenni, amik nélkül nem lehet alkotni. Idézek pár sort Hamvas Bélától (Arlequin)

„Minden művészetben a rendező és a fegyelmező és a megfékező mozzanat mellett ott van és megvan az idéző mozzanat. Ez a mágikus művészet, amely időnként kitör, s amely az orfikát Európában csaknem teljesen lerohanta. A mágikus művészet nem fékez meg, hanem éppen idéz. Nem értelmes, hanem imaginatív. Nem a harmóniában él, hanem a mámorban. Nem a bizonyosságot keresi, hanem az entuziazmust. Az erőket, amelyekhez nyúl, felszabadítja.”

És itt van az, ami arra a cselekvésemre vonatkozik, amikor ellenébe megyek annak, ami bennem/belülről lüktet:

„Ha természeted ellen erőszakot követsz el, a természet bosszút fog állni. A megalázott természet minden esetben bosszút áll. Ha szellemed ellen erőszakot követsz el, nem fog bosszút állni. A megalázott szellem hallgat, mélyen hallgat, meg se mozdul, nem felel, nem szól, nem ad jelt és nem áll bosszút. Ez a bosszúja. Miért? Mert a szellem logikája paradox.”

És van még egy aprócska…

„A tarot huszonkettedik fokának, a csörgősapkás bolondnak titkát nem lehet megtanulni. A legmagasabb fokot elérte, felszabadult és félelemtelen. Arlequin misztériuma nem adható át, mindenkinek magának kell megszereznie, ha hozzá elég ereje és bátorsága van. S ha a szellemre elég éhes és szomjas.” – Tehát, amikor ezt olvastam, jött a Sardar-Workshop. Megtapasztaltam a lényét, a törekvéseit a színházban, és ezek hatására született meg bennem az elhatározás, hogy újrafogalmazom önmagamat: többé nem jó, és nem nagyon jó színésznő akarok lenni, hanem ez a bolond, akiről beszél, még akkor is, hogyha felét sem értem a mondatainak. Akkor is, ha nem tudom, hogyan jutok el odáig – makacs elhatározásom lett ez. Logikus következmény volt a Kosztolányiból való távozás.

Hajnali 4 KDSZ
András (Urbán) nem értett egyet velem. Hiszen egy nagyon tevékeny színházban dolgozok, folyamatosan előtérben vagyok. Kereső-kutató, mélyre ásó próbafolyamatokban veszünk részt, kétnaponta kőkemény edzéseket kapunk: mind lelkileg, mind fizikailag formában vagyunk tartva. Csakhogy egy picit kiszámíthatóvá vált számomra így a kőszínházban való létezés: úgy érzem, a túl nagy biztonság nekem még korai, hogy számomra pont ott kezdődik valami, amikor nem tudom, mi jön. Nem állítom, persze, hogy mindent megtanultam, kitapasztaltam az eddigi rövid pályám során akár a Kosztolányiban, akár a többi vajdasági színházban, mert biztosan tartogatna még szép, új élményeket a sors akkor is, ha maradnék.  Dolgozik azonban bennem egy bizarr – mert időnapelőttinek tetsző – késztetés: úgy szeretném teljessé tenni az életemet, hogy a végső órám leltárakor ne vethessem a magam szemére: de mi lett volna, ha?

A szó köznapi értelmében a javamat akarja mindenki, aki visszatartana. Elrugaszkodom az élet valóságától, amikor önként kivetem magamat a nagyvilágba. Igen, benne van a pakliban, hogy a Nagyvilág – vakvilág. Előjön rémálmomban, hogy pályát kell váltanom, többé nem engednek színpadra. Bujkál bennem a félelem. Ám ilyenkor az El Camino segít: a félelem csak pillanatnyi illúzió, s most éppen azt akarom megtapasztalni, mi jön akkor, amikor nem tudom, hogy mi?

Alkotó értelmiségi ismerőseim elmondása szerint, az El Camino párhuzamos testi és szellemi kihívás. Ön a színházban a szellemével lélegzik, ám a testi jelenléte által tartja a kapcsolatot a nézővel. Megfér a bőrében ez a kettősség?

Harcban állok magammal. Igen, van adottságom a testbeszédre, és ágál a mozdulataim között a szellemem. Igyekszem mindkettőt abba az irányba fejleszteni, olyan eszközöket elsajátítani, amelyekkel megteremthető a testem és a szellemem szimbiózisa: akkor fogom elmondhatni, hogy a lényem van jelen a színpadon. Tudom, a test, a szellem és a lélek együttese kellene. Hajkurászom ezt a harmadikat, de minél elszántabban üldözöm, annál nyilvánvalóbb, hogy a lélek nem tudat- és izomfüggő tényező. Utóbb látszik meg, hogy a legjobb színpadi pillanataimban ott volt velem – hívatlanul. Kevés igazi pillanatom emlékét őrzöm, de voltak ilyenek, s ami volt, az még lehet. Ez a tudat tart a színészi pályán. Igyekszem megszelídíteni a képességeimet, egyensúlyban tartani a test-énemet a szellemivel: nem akarom a lelkemet magamtól elriasztani.

Don Quijote Second Hand Újvidéki Színház

 

Előfordul a darabok sorozatjátszásának egy-egy alkalmával, hogy a lélek otthon feledkezik?

Olyankor nem tudok mit tenni, csak fohászkodom, hogy odaérjen, és létrejöhessen a teljes előadásélmény. Ugyanakkor visszakanyarodok kicsit az egyetemhez, ahol arra tanítottak; mindig világítson bennünk egy kislámpa (a beidegződésé), mindig tudd, mi a dolgod, hogy azt képes légy megismételni. Ezt a kislámpát én akarva-akaratlan kikapcsolom, pedig azonnal belém nyilall mindig a lelkiismeret furdalás, mert annak idején, ezt hasznos tanári intelemként fogadtam el. Most azt hiszem, tényleg elérkezett az idő, hogy a lámpácskát elengedjem, teljesen. Ne legyen a beidegzettség a lényem kerete. Azt hiszem, vannak előadások, próbafolyamatok, melyekhez elengedhetetlen a kislámpa, és vannak dolgok, melyek nem születhetnek meg, ha a kislámpa folyamatosan ég.

Exodus KDSZ

 

Ha egyszer hallgatói lesznek, meri majd nekik a kislámpát nem tanítani?

A lélek kifürkészhetetlensége sokszor idegesít, de most már valahol ott tartok, hogy próbálok nem harcolni vele. Nagyon nehéz. Nagyon nehéz, és azok az igazán kritikus pillanatok – inkább úgy mondom, hogy jelenetek –, amelyekben a lelki tartalom az elsődleges alkotó. S mivel tudom, hogy nem szabályozhatom, az ilyen előadások előtt mindig munkál bennem a hatalmas félelem: mi van, ha nem? Kislámpa… Tanítanám is meg nem is. Csináltatnék velük gyakorlatokat, ahol égne a kislámpa. Aztán olyan feladatot is adnék, ahol megkérném őket, hogy kapcsolják ki. Tapasztalják meg, érezzék meg, hogy milyen az egyik, milyen a másik. Hogy melyik mit hoz ki belőlük. Melyik minek enged teret. Sardar pl. rengeteg mindent átadott nekünk a workshopok alatt, de rögtön hozzáfűzte: ezek az én tapasztalataim. Egyszer sem mondta, hogy tudom, így csináljátok, és jó lesz! Egyre inkább azokat az embereket követem, és azoknak az embereknek a közelében szeretek lenni, akik így állnak hozzá a dolgokhoz. Mert folyamatosan megadják az esélyt nekem is, hiszen egyének vagyunk, és mindenkinek saját útja van. Azt hiszem bármiben. Tehát hogy kettő, meg kettő az négy – de nem mindenkor, és nem bárkinek.

Címoldali kép: Spanyol menyasszony KDSZ

(Az előadásfotók magánarchívumokból származnak)

Hirdetés
Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű

ZN/FOOTER.php