Lovakról írni – az emberek bírálata

Nagyon eredeti, élvezetes előadással lepte meg ismét közönségét a Békéscsabai Jókai Színház. A Lovak című „musical-táncjátékot” méltatva nehéz eldönteni, hogy a fantasztikus mozgást, koreográfiát vagy a gyönyörű jelmezeket említsem elsőként. Persze mindkettő megszületéséhez kellett először is Bartus Gyula izgalmas darabja és a Benedekfi testvérek nagyszerű zenéje, a színvonalas megvalósításhoz pedig a színészi játék, az alakítások, a csapatmunka…  

A sikeres premier felülmúlt minden várakozást. Annak ellenére, hogy Bartus Gyula színművész már bizonyított korábban íróként (Életek árán, Sör és cigi), én is szeretem az állatokat, egyetértek az elhivatott természetvédőkkel és kiváló ötletnek tartom a lovak emberi tulajdonságokkal való ábrázolását, nehezen tudtam elképzelni, mi lesz mindebből a színpadon. Hogyan kel életre a szerzői szándék, mitől lesz a szövegből játék, nézhető, igazi légkörteremtő színház? Gyanítom, hogy Benedekfi István és Zoltán zenéje, Kerekes Judit koreográfiája és Dvorák Gábor pantomimművész, mimográfus alkotása nélkül nem is lenne az.

Akárkinek is pattant ki a fejéből, szerencsés választás volt a zenés bemutató, bár a műfajmegjelölés (musical-táncjáték) kicsit furcsa, hiszen a musical eleve zenés-táncos előadást jelent, de ez legyen a legnagyobb baj! Szép, hangulatos, igen változatos a zene, amely tág teret nyit a koreográfiának, a dallamok és a táncok pedig remekül szolgálják a nagyon különböző személyiségű lovak részletes, árnyalt ábrázolását. Igen, személyiségek, nem túlzás a négylábúakat így titulálni, mert nagyon is összetett, bonyolult lelkületű figurákat jelenítenek meg valamennyien.

A látottakat értékelve, az élményt felelevenítve, jegyzeteimet böngészve mindig visszakanyarodom a fix ponthoz: ez a produkció (is) szép példa arra, milyen eredmény születhet ott, ahol a kötelező feladatok mellett – az sem kevés persze, hogy a színészeknek szerepeket kell eljátszaniuk, méghozzá jól – a művészek lehetőséget kapnak, hogy írjanak, rendezzenek, kipróbálhassák magukat más területen, műfajokban. Az is nyilvánvaló, hogy az igazi csapatjátékból – amelyben mindenki a maga tehetségéből élvezettel adhatja hozzá a közöshöz azt a bizonyos pluszt – jönnek létre az igényes, színvonalas, emlékezetes művek.

A Lovakat Bartus Gyula színművész írta és rendezte, s mint mondja, ettől még nem tartja magát sem írónak, sem rendezőnek. De régen úgy érzi, annál többre képes, több mondanivalója van, mint amennyit a szerepekkel, alakításokkal adhat át a közönségnek. Régebben a történelemből merített szívesen vagy napjaink súlyos problémája, a hajléktalanok sorsa érdekelte, most valami mást, újat talált ki, amikor a négylábúak felé fordult. (Szent Ferenc is az állatoknak kezdett prédikálni, amikor kénytelen volt belátni, hogy az emberek már nem figyelnek rá, nem értik meg…)

Az állatmeséket, fabulákat jól ismerjük főleg Ezopusz (vagy

Aiszóposz), az ókori görög meseköltő óta, a 17. században La Fontaine francia költő, a 18.-ban Lessing német klasszikus fogalmazott meg általános igazságot, bölcsességet, erkölcsi tanulságot, miközben emberi viszonyokat, normákat, képességeket testált az állatokra. Vicces, szatirikus vagy komoly, kioktató hangnemben íródott fabulákat bőven kínál a világirodalom felnőtteknek, de már a kisgyerekek is megtanulják a mesékből, hogy melyik emberi tulajdonságot melyik állattal kell társítani. La Fontaine érdeme a műfaj újjáteremtése; míg az ókorban a mesével erkölcsi aforizmákat közöltek, a középkorban inkább a történet kapott hangsúlyt, a francia szerző a kettő között teremtett egyensúlyt.

Történet, cselekmény? Talán inkább jeleneteket látunk a felnőtté válástól, az élet fontos állomásain – stációin -, az érvényesülésért vívott harcban, sikereken és kudarcokon át, egészen a halálig, ahol „nagy a csend, még nagyobb a zuhanás”. Folyamatosan komoly megpróbáltatások, kihívások várnak a lovakra, ettől az állandó feszültség, a mozgalmasság; és rögtön az előadás elején kiderül: a győzelem a fontos, ami nem egyszerű, mert ahhoz le kell küzdeni önmagunkban és el kell űzni környezetünkből is a félelmet. A kétlábú világban alkalmazkodni kell, elvárásoknak eleget tenni, megfelelni, másképpen nem lehet élni. Hőseink belekóstolnak a barátság, a szerelem, a szabadság, a győzelem ízébe, de újból és újból kapják a figyelmeztetést, hogy az élet nem sétagalopp, mindenért keményen meg kell fizetni. Az erőszak és a megaláztatás ellen, ahogyan a butaság és a gonoszság ellen is fel kell lépni, ezt diktálja a lelkiismeret.

A szerző Csillag sorsán át kalauzol bennünket a lovak világában, életük fontosabb mozzanatain keresztül; ez a fejlődéstörténet, valamint Csillag és Baba találkozása, szerelme két markáns vezérfonal, amely szépen átszövi az egész darabot, mint egy rendes musicalben. Vadász Gábor és Gábor Anita ügyesen formálja szerepét. Menő, Vérmes és Tangó triója az ellenpont a fiatal csikóhoz, a tanuláshoz, a szerelemhez: ők hárman adják a kemény világot, a társadalomkritikát, zökkentik vissza a tapasztalatlan lovat – és persze a nézőt is – a valóságba. Rengeteg humorral játszik kiválóan Szabó Lajos, Csomós Lajos és Rubold Ödön. Az öreg, az élettől búcsúzó ló, Mohikán megrázó lírai jelenete az elmúlásról, a leckeadásról kimagasló színfolt Vikidál Gyula művészi előadásában.

Sába (Fehér Tímea) és Baba kettőse – a nők a színpadon! – korosztályok ütközését, a sokat látott kanca fölényét, hatalmát, a fiatal okítását mutatja hatásosan. Bonyolítja a szálakat, hogy Roger (Nagy Róbert) Babát szeretné meghódítani, aki viszont Csillag után vágyódik.

S porondon a parádés cirkuszi lovak, mesebeli táltosok, paripák serege! (Az utóbbi kifejezést a szakemberektől tartva csak félve merem leírni, mert mindig reklamálnak, de én inkább hiszek a mesékben, a költészetben és Weöres Sándornak.) Nagy váltás a színpadképben, eddig az egyszerű istálló, most a csillogó-villogó cirkusz. Káprázatos, hátborzongató, egészen felkavaró a Jégpapucsos jelenet, a négy telivér tánca (Tatár Bianka, Liszi Melinda, Bíró Gyula, Ormándy M. Keve). A dalok fantasztikusak, Liszi Melinda (Penelopé) éneke kiemelkedő. Talán ebben a részben érvényesül leginkább a látványként, testbeszédként is fontos paták hangszer szerepe.

A farönköket szállító igáslovak vonulása egyszerre mesébe illő és drámai. Galambos Hajnalka, Szente Éva, Veselényi Orsolya és Varga Bianka fellépése emlékezetes. Lírai kettősök, hétköznapi munkajelenetek (idomítás, patkolás, ivartalanítás), cirkuszi ragyogás váltja egymást, a lovak mindig készülnek valamire, versenyre, megmérettetésre; ettől is örök a mozgás, nincs megállás – az élet csupa verseny. Mindkét felvonás igen mozgalmas, ritmikus, egyedül a szünet után van egy rész, amikor Csillag túl sokáig áll egyedül a színpadon. Mohikán utolsó szavait idézi (csakis a győzelem, ami számít), szép testamentum, de a sok remek tánc és mozgalmas jelent után itt kicsit lelassul az előadás. A pici, törékeny alkatú Baba erős jellemet rejt, aki nem adja fel, újból és újból megtalálja Csillagot; a „Zárj szívedbe hát, ne hagyj veszíteni” refrénű az egyik legszebb dal, ami ismét tetőfokra emeli a hangulatot.

A kétlábúak itt csak másodhegedűsök, gondozók, zsokék, akik mint valamiféle kellékesek, mozgatják a valódi szereplőket, nem beszélnek, némák maradnak a lovak között. Szép koreográfiai megoldás, amikor a hajtók a lovakkal együtt mozognak a vágtában.

A lovakat megtestesítő színészek nagyon jellegzetes, kimunkált, a négylábúakra jellemző nemes, büszke test- és fejtartással, mozgással játszanak, vágtatnak. Két órán át komoly teljesítmény és kivételes testbeszéd ez, alighanem az előadás egyik legizgalmasabb vonása és legfőbb erénye. Kerekes Judit koreográfus és Dvorák Gábor pantomimművész, mimográfus nagyszerű munkát végzett, emlékezeteset alkotott. A karakterek kibontását híven szolgálja a remek zene, a fantasztikus tánc és a nagyon gazdag jelmeztár.

A díszlet viszonylag egyszerű, Fekete Péter tervei alapján készült, hangulatos és ötletesen mozgatható. Istálló, fa ajtók, ablakok, a lovak helyét körbe fogó térelemek mozgatásával tágul a tér, változatos a helyszín, a kivetített óriás homokrajzok (Szlávik Ágnes munkái) filmszerűen behozzák a tájat, a külvilágot a színpadra. Sellei Gabi jelmezei gyönyörűek! Öltöztetik és jellemzik a lovakat, látványosak és hangulatosak. Nagyon különös az anyagválasztás, dekoratívak a bőrkiegészítők, Éber Tamás bőrműves remekei, dicséretre méltók a sminkek, a copfok, fonatok, hajak, fejdíszek. Elképesztő háttérmunkáról árulkodnak a viseletek!

„A test a mese, a lélek pedig a tanulság” – vélekedett La Fontaine, és ez a bölcs megállapítás igaz a Jókai Színház előadására is, amelyben a testbeszéd egyértelműen főszereplő, és a sorsok, a lelkek adják át a tanulságot. A lovak élete, világa az emberekéhez hasonló, a mi hibáinkat bírálja, nekünk szolgál tanulságokkal. Lovakról írni – az emberek kritikája. Bartus Gyula négylábúi emberi sorsokat személyesítenek meg, valódi stációkon mennek át, úgy viselkednek, mint mi, éreznek, gondolkodnak, beszélnek. Megérintenek, megszólítanak, tükröt tartanak, érdemes figyelni rájuk, tanulni tőlük.

Niedzielsky Katalin