NAGY SZILVIA írása
„Naná, naná, naná!” A műsorfüzet ajánlója jól mutatja a vígszínházi Lóvátett lovagok előadás humorát: nagyon laza és nagyon akar tetszeni. Egyéni ízlés kérdése, ki mennyit nevet a véget nem érő szójáték-petárdázáson. Egyet szögezzünk le: nevetni jó, nevetni kell, és aki valakit megnevettetett, az aznap már valami nagy jót cselekedett!
Shakespeare persze adja magát: a Lóvátett lovagok könnyed nyáresti történet, mi másról, mint a szerelemről! Az alapszituáció már önmagában is abszurd: Navarra királya és a kíséretében lévő három ifjú megfogadja, hogy három éven át csak a tudománynak élnek, böjtölnek, asszonyszemélyre rá se néznek! Hiába az elhatározás, a férfinép természetesen bukásra van ítélve, mivel épp ekkor érkezik a szépséges Francia királylány három gyönyörű udvarhölgyével. Bár a történet igen banális, női nézőknek különösen ajánlott, ha egyszer végre a gyengébb nem diadalán mulatnának.
A Vígszínház produkciója nem kíván túlmutatni az eredeti darabon, egyszerűen csak szórakoztatni akarja modern közönségét. Rudolf Péter 2017-es rendezése Mészöly Dezső fordítását veszi alapul, Závada Péterrel pedig Shakespeare mesteren is túltéve rángatják tovább a szójáték-ökrök végtelen láncát. Kis ízelítő e sokkal sokkoló sokból: „kapu – kaputt”, „retorika – erotika”, „csuklóztat – csiklóztat” (bizony, ez ilyen 18+ -os cucc!), „lapulevelet – apu írt levelet?”. Persze nem maradhattak ki a szakmai beszólások (független társulatok, lovasszínház), a klasszikus átemelések (Hamlet; Az ember tragédiája), zenei és egyéb utalások (La Mancha; Bunkócska, te drága), no és persze a LXXV. szonett minden létező helyen. Vannak nagyon jól működő, eredeti ötletek, meg közhelyek is bőven, a színpadiak azonban látszólag jót bolondoznak a nehéz szöveg ellenére.
A szövegmondás az egyik sarkalatos pontja az előadásnak; régies, rímes mondatoknál is igen fontos a természetes, a magyar nyelvre jellemző „csordogáló hangsúly”. Páran ezt szépen tartják, mások önkéntelen is engednek az éneklésre csábító verssoroknak, és a vesszők előtt felkanyarítják a – magyarul nem véletlen lejtésnek nevezett – hanglejtést. Bocsánatos bűn, elvétve fordul elő, ám a közönség mindig hálás az érthetőbb, beszédszerű megszólalásokért.
A játéktér nagyon szép, a díszlet gazdag, színes, jó legeltetni rajta a szemünk; a „bokorhasználat” ötletes megoldás (Pater Sparrow). Ebbe a klasszikus idillbe lép be és marad végig színen Pille (vagyis, többnyire Ámor, Tóth András), minden bonyodalom okozója és élvezője. Leginkább egy újgazdag, örökké bazsalygó tinédzser szintjén van jelen, nem sokat csinál, de azt állandóan, és így elég idegesítő, ami karakterének lényege. Jól korrelál egy másik giccsfunkciós elemmel, a színpad közepén láncról lelógatott könyvvel, mely a nemes urakat hivatott emlékeztetni fogadalmukra. A nemes urak (Telekes Péter, Wunderlich József, Ertl Zsombor, Csiby Gergely) szimpatikus flótások önálló személyiséggel és az előadás bizonyos pontjain külön kis showműsorral. Wunderlich József énekes kvalitásait korábban is ismerte a közönség, most azonban hegedűvirtuóznak állt, és mint ilyen, egészen lenyűgöző, csak épp e kiállás a darab szempontjából értelmetlen. De hát a szerelem hová nem ragadja a lelket… Wunderlich és természetes játéka mindenképp kiemelendő. A művészek amúgy egyenletes, magas színvonalú teljesítményt nyújtanak. A Francia királylány (Szilágyi Csenge) és kísérete (a Bach Kata helyett beugró Radnay Csilla, illetve Tar Renáta és Majsai-Nyilas Tünde) lubickolt a női hatalom jutalomjátékában, Boyer gróf (Kiss Gergely Máté), állandóan nyüzsgő, de szerethető udvarmesterük nagy bosszúságára. A szerepek közül kiválnak a commedia dell’arte jól ismert figurái: Bunkó (Karácsonyi Zoltán), a léha, nőcsábász szolga-bohóc; Julka (Waskovics Andrea), a tűzről pattant, szerelmi gyönyörre fogékony fehércseléd; a rend őre, vagyis Lüke (Gyöngyösi Zoltán); a hencegő, önmaga bűvkörétől megbabonázott katona, Don Armado (Seress Zoltán); Holofernes iskolamester (Kőszegi Ákos); valamint Nathaniel tiszteletes (Gados Béla). Seress Zoltán Don Armadoja minden stílusjegyében karakterét szolgálja, az üde előadás legüdébb jelensége. A második felvonás amúgy is pergőbb, már a hölgyek bugyi-álarca és ruszki akcentussal hódoló lovagjaik jelenete is röpíti a cselekményt, de a Don Armado ösztönzésére verbuválódott színi társulat előadása az iskolamester és a tiszteletes főszereplésével, a Királylány „interaktív” részvételével az igazi csúcspont. Kár, hogy tovább nem láthatom, mert elered az eső, és az előttem ülő figyelmes nézőtárs fekete esernyőjébe burkolja a színpadképet; a hátralévő perceket rádiójáték formájában élvezhetem. Az eső ellenére a közönség végig kitart, ha a taps rövidebb is, egyértelmű: jól érezték magukat.
Két dolgot kell még említenem: a jelmezek (Füzér Anni) funkcionálisan egyértelmű jelzését, ötletes egyszerűségét és szépségét a színpadi giccs-reneszánszban, és a díszletben helyet foglaló, olykor bokorként a díszletelemet képző Vodku Zenekart (bár az ő jelmezeik inkább hatalmas zöld Teletabikhoz teszik őket hasonlatossá). A zene az elejétől a végéig profi kezekben van, minden stílust hoznak, pontosan követik, mi-több, előreviszik az előadás tempóját. Dicsérendő ötlet a zenészek színpadra helyezése, együttesük sokat tesz a darab hangulatához.
A Lóvátett lovagok könnyű, helyenként, alakításokban valóban üdítő előadás, rengeteg ötlettel és játékkal. A szóviccek szerelmeseinek kötelező, aki hülyéskedésből ötletbörzét nézne, szintén. Mindenesetre a díszfalakra festett franciakertben is szívesen elkalandozik az ember…
Az írás szerzője a PIM-OSZMI – PKÜ Szakírói kurzus résztvevője, egyetemi hallgató.
