Kiss József: Világalkotó? Világromboló?

2013-01-28

Egyéb

Magyar Teátrum Online

Elmélkedés a művészetről. Első rész.

Az elmúlt hónapokban látnom kellett, hogy annyi a tudatlanságból fakadó félreértés, a sanda, bosszúálló rosszindulat a mi szakmánkban, főleg a berkeken belüli hatalom eddigi birtokosainak soraiban, hogy tisztáznom kell, mi az a szellemi alapállás, melyről én úgy látom és értékelem a jelenségeket, ahogy eddig tettem. Ehhez a munkához három magyar és egy orosz szellemóriást hívtam segítségül. Előbb Hamvas Bélát és Madách Imrét, majd Márai Sándort és Nyikolaj Vasziljevics Gogolt.
Hamvas és Márai életművének tanulmányozása során jegyzeteket készítettem magamnak. Nem vagyok irodalomtudós, az idézetek forrásainak pontos helyét és a lapszámokat nem jegyeztem le, csak a gondolatokat, melyek megragadtak és megráztak. Bízom benne, hogy elnézik ezt nekem a tudomány emberei. Én ugyanis művész vagyok.

Két világ feszül ma egymásnak, úgy a világban, mint a magyar politikai életben, vagy éppen kicsiny színházi szakmánkban. Közhely. Két világ, no persze. A jobb és a baloldal, konzervatívok és progresszívek, liberálisok és nemzetiek, áradnak a reflexszerű kapcsolások, melyeket sikeresen belénk sulykoltak-idomítottak. Ezektől a béklyóktól nehéz szabadulni. Mégis meg kell próbálni. Ugyanis ezek az ítéletek ijesztően felületesek és hazugok. Másról van szó. Rúgjuk le magunkról a klisék bilincseit és nagy levegőt véve, bátran szálljunk a felszíni jelenségek mélyére.

Hamvas Béla vezetésével induljunk el egy gondolat zsinórján. Hamvas axiómája: a világot a művészek formálják, és nem a politikusok. Próbáljuk meg ezt elfogadni, akármekkora felelősség is. Hamvas úgy látja, a varázslók elejtett pálcáját a művészek vették fel és őrzik, ma is.
„Az emberélet minden esetben azzá lesz, amivé a művészet teszi. Az élet irányítása minden esetben a művészet kezében volt: a barlang falára festett bölényvadászat a szerencse istenét kényszeríti a földre jönni, kényszeríti arra, hogy segítsen a vadásznak a bölényt elejteni. Az archaikus görög szobrok mágiája az istenek mosolya. Nincs egyetlen kép, rajz, vers, dal, mese, amelyik ne volna mágikus erőközpont, amelyikből ne dőlne az életet irányító emberfölötti erő.”
Emberfölötti erő. Van ilyen. Faludy György verseket, álmokat mondatott rabtársaival Recsken, esténként. Akik nem vettek részt a játékban, éhenhaltak.
„Egyedül a művészet áll a valóság fölött, képes arra, hogy változtasson, hogy újat alkosson, hogy teremtsen. A művészet mágia: a kép, a szobor, a költemény mindig a transzcendens jelenléte.”
A művészet mágia. Furcsán hangzik. Mai füleinknek idegen. Mágia? Transzcendens, „emberfölötti” erőt feltételez. „…az elme titkos, természetfeletti módon hatást gyakorol a világra, valamely kívánt hatás elérése érdekében.” Ezt írja számítógépem lexikonja. Titkos, okkult hatalmak jelenléte érződik. Titkos, kevesek ismerik, azok sem tudományos pontossággal. Ősidőkbe nyúl vissza a mágikus hatalom, a mágia tettei, hagyományai. Ki ismeri? Ki érti? Ki taníthatja? Vagy hisz a transzcendens jelenlétében az ember, vagy nem. Vagy hisz, vagy nem hisz… Ez a lényeg. A hit, a kapcsolat az emberfölötti hatalmakkal. Aki nem hisz, már ebben a pillanatban lecsaphatja ezt az írást. Elzárkózik, fülét becsukja, fejét homokba dugja. Előítéletei fogva tartják. Gondolja meg: aki nem hisz, az is hisz. Abban hisz, hogy nem hisz. Ez is hit. Absztrakt hit. (Nagyon közel járunk dolgozatom magjához.)
Engedjük Hamvas Bélát továbbhaladni a centrum felé:
„A művészet mindig mágia. Művészetet csinálni mindig annyi, mint a világot kormányzó emberfölötti erők hatását terjeszteni. A géniusz mindig és minden esetben az élet gyökerében levő démonokat ébreszti fel, és bocsátja az emberiségre. A morális művészet, amikor kifogásol, kiereszti azt az erőt, amit kifogásol; amikor gúnyol, megerősíti azt, amit gúnyol.”
Új fogalom érkezett. A morális művészet. Tudják: tükröt tartani. Megmutatni, feltárni, lehetőleg leplezetlenül. Prostituáltat, aluljárót, mocskot. Amit a kritikusok annyira szeretnek és követelnek manapság.
„A morális művészet csak a hibákkal foglalkozik: azokat ostorozza, gúnyolja, mintha erények nem is volnának. A morális művészet veszélyes emberrontó erőket szabadít fel. Amikor azt hiszi, hogy leleplez, tulajdonképpen titkos erőforrásokat nyit meg, elzárt, kártékony energiát uszít az emberiségre.”
„Nem lehet eléggé óvakodni a morális művészettől. Hatása alatt az ember gonosszá, hitvánnyá, aljassá, nyomorulttá lesz. A morális művészet veszélyes életrontó erőkkel dolgozik, de erről nincs tudomása. Szánalmas ostobasága ok arra, hogy az ellenkezőjét éri el annak, amit akar. A flamand képek zabáló sertéssé változtatják az embert, abban a hiszemben, hogy ezzel megszabadítják a szenvedélytől. A morális művészet a szenny felszabadítása, a szenny felszabadításában érzett ördögi gyönyörűség.”
Ördögi? Létezik ördög? Nem hiszi senki. Akkor pedig nem is létezik. Ha nem hiszünk benne, akkor nincs. Igaz?
„A modern művészet triumvirátusában Joycenál, Sztravinszkijnél, Picassonál szüntelenül tapasztalható, hogy itt lényegében valami másról van szó, mint művészetről. Műveik nem művészi művek, hanem a modern extrém luciditás megnyilatkozásai.”
„A vak luciditás diabolikus téboly, amelynek érvényesülése ellen az életgyakorlatban pillanatnyilag védelem nincs, mert az egyetlen, ami lenne, az éber normalitás, nem megvalósítható. Ezért a terroristák és a tudósok hatalma feltétlen, és ezért az olyan akrobata technika hatása, mint amilyen Picassoé és Sztravinszkijé, ellenállhatatlan. Nem a hiteles létezés oldalán állnak, hanem a művészet örve alatt, a hatáskeltés virtuóz ismeretében, hibátlanul működő technikai tudással korlátlan hatalmat gyakorolnak. Ezért az elmosódó határ egy Picasso-kép, mondjuk a Guernica, a politikai terrorcselekmény és a tudományos fölfedezés között. A démoni intellektus virtuóz teljesítményei. Ez a modernizmus.”
Nemrég láttam egy dokumentumfilmet a negyvenes évek végén lezajlott nagy amerikai képzőművészeti felfutásról. De Kooning, Jackson Pollock, stb. Kiderült, az egészet a CIA irányította, kritikusokat bérelt, hogy elvonja a figyelmet az európai művészetről. A titkosszolgálat irányította a művészetet óriási pénzekkel. És az egész sznob világ ájulva tapsolt. De kiknek? A luciditás fogalmával megjelenik a fényhozó, Lucifer is. Vele Madách Imre, mint élő szellemi lénnyel foglalkozott. Ember tragédiája, londoni szín:
„LUCIFER
S ki mondja meg, kinek van igaza,
Azoknak-é, kik az életbe lépnek
Az ébredő erő önérzetével,
Vagy aki, korhadt aggyal már, kilép. –
Vajon tetszőbb-e egy Shakespeare neked,
Mint nékik e torzképü összevissza?
ÁDÁM
A torz az éppen, mit nem tűrhetek.
LUCIFER
Én éppen a torzban gyönyörködöm.
Az emberarcra egy majomvonás;
A nagyszerű után egy sárdobás;
Ficamlott érzés, tisztes szőrruha;
Kéjhölgytül a szemérem szózata;
Tömjénezése hitványnak, kicsinynek;
Szerelmi élvre átka egy kiéltnek:
Feledtetik, hogy országom veszett,
Mert új alakban újraéledek. –„
Íme, a két világ. Ádám és Lucifer világa, ha úgy tetszik. Ha elveszti az emberiség a szellemi világgal a kapcsolatot, egyre nevetségesebb lesz az, aki a körülmények ellenére hűségesen ragaszkodik létezése tudtának felelősségéhez. Ki mondja meg már, hogy mi a torz? A színes, érdekes, modern „torz”-ban hívők, vagy a hűségesek?
A hívő művész megvallja a hitét, s közben katartikus színházat kell alkotnia. Gúzsba kötve táncol. Tekintetét az égre emelve keringőzik száz és ezer vad táncos, pályatárs, kritikus és néző között. Mennyire egyszerű lenne csak az orra elé nézni, elegánsan szlalomozni a többiek között, a számára tálcán kínált „korszerű” táncrend szerint.
„Aki önmagát választja, csak életet és természetet és világot választ, az élhet a valóságban, de ez csupán vak produktivitás, ez az ember csak tehetségét gyakorolja. Aki csak önmagát választja, csak a tükröt választja, és az igazságtól távol marad.”
„A modern művészet a „csúnya látszat” folytonos hangsúlyozásában odáig vitte az embert, hogy már-már a többség ezt a látszatot valóságnak hiszi, és kezd meggyőződni róla, hogy a „valóság” az, aminek olyan irtózatos rossz szaga van, ami ilyen alacsony, visszataszító – és már-már az emberek nagy része a kétségbeesés végső fokára süllyedt, amikor azt kérdezi: ez a szennyes folyam az élet? Ez a ronda rovar az ember?”
Mit lehet itt tenni? Mi a megoldás?
„Az ember szabadon választhat a két művészet között: a világalkotó és világromboló erő között. A választásnak élete minden pillanatára kiterjedően elhatározó jelentősége van. Ha az ember az elválasztó vonalat eltörli, vagy ha magához bocsátja az alvilági erőket, a művészet nehézkedési törvényének másik felét felszabadítja, elérhetővé teszi magát a megfordított életnek, vagyis a romlásnak, a felbomlásnak.”
Egyenes beszéd. Érdemes megfontolni. És mintha azt mondaná, nem mindegy, ki mit imaginál, ki mit vetít ki műveibe, és mágikus erejénél fogva a befogadók lelkébe. Mert mit vetíthet ki? Ami személyisége lényege. „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” Mit jelent ez? Hogy a művész elsődleges feladata a saját magán való munkálkodás. Saját maga művelése, finomítása, emelése.
„Elrontott élettel nem lehet jó művészetet csinálni. A pozitív tétel pedig a következő: jó művészet csak sikerült életből fakadhat.”
„A kiindulópont legyen az a mainapság közhiedelmű felfogás, hogy a művésznek szenvedni kell. Nagyot csak akkor alkothat, ha előbb meghurcolták, megalázták, félreismerték, elnyomták, aki nyomorgott, szegény volt, rongyos, éhezett, akinek öngyilkosság járt a fejében. Az igazi művésznek előbb össze kellett magát véreznie, hogy – mint mondják – előbb az életet megismerje.”
„A művészt az élet faragja, morzsolja, míg elveszti alakját, és formátlan massza lesz belőle.”
Hogy mi az a formátlan massza? A „torz”. És ezt fogja imaginálni, kivetíteni. Erről ír drámát, ezt rendezi bele erőszakosan magasabb szándékkal megírt művekbe. Így válik Kukorica Jancsi Iluskája prostituálttá az aluljáróban. És az egészséges lelkű fiatalok ezt megnézik. Befogadják. Különös, időszerű, polgárpukkasztó, színes, zajos, tehát tetszik nekik. Belső világuk, a lelkük, anélkül, hogy bárki észrevenné, torzul.
„Az ember választhat: felemelkedik a telt életbe, enged annak az erőnek, amelyik a „szép látszat” fényébe húzza, vagy elmerülhet és enged annak a sötét erőnek, amelyik a káoszba szívja.”
Megérkeztünk. Ez az a bizonyos két világ, melyről szóltam. Nem jobb és bal, nem liberális és nem nemzeti, nem politikai probléma ez, nem horizontális, hanem vertikális. Világalkotó, vagy világromboló. Aki művész, annak választania kell. És vállalni a következményeket.

Második rész.

Bevezetőnek még egy-két gondolat Hamvas Bélától:
„A világot, amelyben e történeti percben élünk, a tudomány teremtette, szervezi és tartja fenn, iskoláival, iparával, államaival, kutatásával, hivatalaival, hadseregével, gyáraival, bankjaival, kórházaival, művészetével, sajtójával. Kecsegtet hallatlan jövővel és haladással, mialatt az emberiség ma, itt a földön feldúltan és megalázva, lezüllötten és elaljasodva és beszennyezve, népeiben és osztályaiban és nemzetiségeiben egymásnak uszítva, bőszülten fegyverkezve, gyűlöletben, és már nem is leplezett bosszúvágyban, kolosszális találmányok segítségével eddig elképzelhetetlen mélységű örvényben készül elmerülni.”
„A normális ember értelmének fénye komplex, és megismerésében részt vesz a szellem, a bölcsesség, az intuíció, a megkülönböztető ész, a belső érzék, a képzelet, az anamnézisz.”
„A luciditás e komplex értelemhez képest személytelen és mesterséges, absztrakt és steril. Fölfelé és lefelé és kétoldalt zárt. Mindennemű érték iránt közömbös. Amit lát, tüneményesen pontos, amit mond, abban nem rend nyilatkozik meg, hanem egy pedáns rendszer leple alatt valami más, ami cseppet sem megnyugtató. A megismerés oldaláról támadhatatlan, de spirituálisan feltétlenül negatív.”
Összefoglalva tehát Hamvast:
„Egyedül a művészet áll a valóság fölött, képes arra, hogy változtasson, hogy újat alkosson, hogy teremtsen. A művészet mágia.”
Erre válaszoljon most Márai Sándor:
„A művész új világot alkot, melynek fizikai törvényei is vannak, naplementéje, flórája és faunája, külön társadalma. Ez a dolga.”
„A nagy művész újra akarja szülni, alkotni, elrendezni a világot – eszeveszett szándékkal, különbül, mint Isten. Ezért művész. De bizonyos az is, hogy szándéka egetverő és reménytelen. S bizonyos, hogy Isten csak azon a művészen könyörül, aki különbül akarja csinálni, mint ahogy ő csinálta.”
Lehetséges különbül csinálni? Milyen értékrend alapján?
„Nem az embereknek élsz.”
Ha nem az embereknek, akkor kinek? Hitem szerint, Istennek. De ezt nem mindenki látja így.
„Nagyon kell vigyázni azokra az emberekre, kiket a természet tehetséggel áldott meg, de nem adott nekik a tehetséghez értelmet.”
„Egy értelmes ember, különös tehetség nélkül, többet használhat a világnak, mint egy tehetséges ember értelem nélkül.”
Tehetséges ember értelem nélkül? Mit ért Márai „értelem” alatt? A felfelé is nyitott intelligenciát, a bölcs belátást? Hogy valaki felismer és megkülönböztet? Felismeri a „morális művészet” csapdáját, és nem visz démonikus víziókat a színpadra, vagy a kiállító-, és hangversenytermekbe?
„Lompos, aljas, tisztátalan életmódból nem lehet másodpercekre kirándulni a legmagasabb rendű emberi erőfeszítés, az alkotó szellemi munka porondjára.”
„A remekmű legyen valóságos, pontos, okos, céltudatos, arányos, gondosan megmunkált, hűségesen kivitelezett. S tündéri is legyen. Az öntudatosság mellett önfeledt is legyen. Mérnöki szabályok mellett, káosz is legyen benne. Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik. Az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el.”
Márai szavai fogyaszthatók. De a „tündéri” szavak mögött rejtőző igazság egy és ugyanaz. (A „tündéri” itt: a démonikus ellentéte.)
„A nagy festőnek látomása van a világról, de ezt a látomást aztán oly hűségesen és tárgyilagosan festi meg, mint egy építésziroda első rajzolója. Ezért különbözik a kontártól, akinek semmiféle látomása nincs a világról, s mégis víziószerűen mázol fel vonalakat és színeket. A nagy festő az égre néz, s a földet festi, hűségesen. A kontár az eget festi, lázasan, s közben tyúkszemét nézi, aggályosan.”
„A jó festő, a jó író, az igaz művész úgy fest meg egy csukott zsalus ablakot, hogy a vak ablaktáblák mögött az élet teljes, tragikus és boldogító emberi végzetét érezzük.”
„A művészet nem ábrázolás, hanem sugárzás.”
Vélem, az „ábrázolás” egy a naturalizmussal, a „morális művészettel”, mely az emberi szennyben turkál. A sötétség démonait riasztja.
„De a sugárzást csak azok tudják érzékelni és felfogni, akik magukban hordozzák azt a titokzatos, lemeznél, membránnál is érzékenyebb műszert, mely rögzíti és továbbítja a néző, hallgató, olvasó lelkében a művészetet.”
A „műszert” azonban könnyen otthonfelejti a befogadó, ha sorozatosan nincs rá szüksége a kiállítótermekben, a színházakban…
S most forduljunk kelet, s a múlt felé, Gogol felé, neki is Az arckép című novellája felé, melyben egy festmény történetét mondja el. A címben említett portré egy kegyetlen uzsorást ábrázol ijesztő tökéllyel. A kép lenyűgöző, adják-veszik, s vándorútján minden tulajdonosának bajt okoz. Mintha életre kelne. Az emberek borzongással csodálják a festményt, nem veszik észre, hogy démonikus hatása alá kerültek. Egy nagy festő műve ez, aki elkövette azt a hibát, hogy sok pénzért tökéletes pontossággal idézte meg a megrendelő, a torz ember személyiségének minden romboló démonát.
„Itt nem lehetett érezni azt a fenséges élvezetet, amely azonnal hatalmába keríti a lelket, mihelyt igazi műalkotást pillant meg az ember, bármilyen elrettentő is a tárgya. Itt valami beteges, gyötrő érzés lett úrrá a szemlélőn. „Mi ez?” – kérdezte magától önkéntelenül. – Hisz ez mégiscsak a természet, az eleven természet, de hát mitől van akkor ez a furcsa, kellemetlen érzés?
Vagy a természet szolgai, aprólékos utánzása már-már vétek, s úgy hat, mint egy éles, torz kiáltás? Avagy ha közömbösen, lélektelenül választja meg az ember a témát, nem önti bele minden érzését, akkor az csak a maga rémséges valószínűségében jelenik meg, anélkül, hogy átvilágítaná valami megfoghatatlan, de az egész alkotó gondolatban benne rejlő fény; olyan valószerűségben tárul ilyenkor elénk, mint az emberi test is, mely egyszeriben undorítónak tűnik fel, ha szépségét boncolókéssel nyomozzuk, s szétnyiszáljuk a belsejét.”
Freud és a pszichoanalízis…
„Mitől van az, hogy az egyszerű, alantas természet is valahogy fényben-ragyogásban jelenik meg az egyik művész vásznán; és nem érzel semmiféle alantas benyomást; sőt éppen ellenkezőleg, mintha gyönyörködnél, és utána minden nyugodtabban, egyenletesebben folyik és mozog körülötted.
És mitől van az, hogy ugyanaz a természet a másik művész képén alantasnak, mocskosnak látszik, holott a kép ugyanolyan hű?”
Mitől van? Erről beszélt Hamvas, Madách és Márai mindezidáig. Gogol ír az általa követendőnek tartott művészi alapállás gyümölcseiről is.
„Látni való volt, hogy a művész mindent, amit csak elvont a külső világból, először lelkébe zárta, ott melengette, és csak onnan, lelke kútfejéből öntötte ki egyetlen harmonikus ünnepi dallá. És még az avatatlanok is világosan érezték, hogy micsoda mérhetetlen űr tátongott ez alkotás és a természet egyszerű lemásolása között.
Szinte lehetetlen volt kifejezni azt a rendkívüli csöndet, amely önkéntelenül is körüllengte a képre meredő szempárokat; semmi nesz, semmi zaj, a kép pedig percről percre egyre magasabbnak és magasabbnak látszott; mind világosabban és csodálatosabban különült el mindentől, és végül az egész kép egyetlen pillanattá változott, mely a mennyekből a művészre szállt eszme gyümölcse, és olyan felséges, hogy az egész emberi élet csak készülődés erre a pillanatra. Már-már akaratlanul is könnyek gördültek végig a képet körülálló látogatók arcán. Mintha minden ízlés, még a vakmerő, helytelen, kificamodott ízlés is valami néma himnuszba olvadt volna össze ez isteni alkotás dicséretére.”
Én magam is éreztem ezt a katartikus hatást, amikor Michelangelo Medici kápolnájában meditáltam, vagy amikor Verocchio Colleonija előtt róttam le tiszteletemet, Bachot hallgattam, Hamvast, Márait és Gogolt olvastam, Chaplint, Fellinit néztem, vagy Molnár Liliomját rendeztem…
„Az alkotóművész a jelentéktelenben éppolyan óriási tud lenni, mint a nagyszabású tárgyban. A megvetettben őnála már nincs semmi lenéznivaló, mert azon keresztül alkotójának gyönyörű lelke tündöklik át, ha láthatatlanul is; és a lenézett már valami magasztos kifejezést nyert, mert a művész lelkének tisztító tüzén ment keresztül.”
„Alkotójának gyönyörű lelke…” És mi van, ha nincs „gyönyörű lélek”, csak egy „elrontott”, „lompos, aljas, tisztátalan” lélek, sok-sok mágikus tehetséggel?… De olvassuk tovább Gogolt.
„A művészetben az ember számára már eleve benne rejlik az isteni, üdvözítő paradicsomra való célzás, és már ennél az egyetlen dolognál fogva is magasan fölötte áll a művészet minden egyébnek.
És ahányszorta magasabban áll az ünnepi nyugalom mindenféle földi zűrzavarnál, ahányszorta magasztosabb az alkotás a rombolásnál; ahányszorta az angyal pusztán fenséges lelkének makulátlan ártatlanságával fölötte áll a sátán mérhetetlen erejének és gőgös szenvedélyeinek, annyiszorta felülmúl a művészet magasztos alkotása mindent, de mindent a világon.”
Igen, megjelentek Hamvas kategóriái: alkotás és rombolás…
„Mindenedet tedd a művészet oltárára, szeress belé teljes szenvedéllyel, nem földi vágyaktól bűzlő, hanem csendes mennyei szenvedéllyel; enélkül nem képes az ember a földi gyarlóság fölé emelkedni, nem tudja megütni a szent megnyugvás csodás hangját. Mert a művészet magasztos alkotása mindnyájunk megnyugvása és megbékélése végett száll le a mennyekből e világra. A művészet nem is hintheti a lélekbe a zúgolódás magvát, hanem csengő fohászként örökké az Isten felé törekszik.”
Nagy szerencséje Gogolnak, hogy nem a mai Magyarországra született, mert ezekért a szavakért körbenevetnék, és pellengérre állítanák.
„Akiben tehetség lakozik, annak tisztábbnak kell lennie lélekben, mint bárkinek. Másnak sok mindent megbocsátanak, de neki nem bocsáttatik meg semmi.
Ha valaki fényes ünneplő ruhában lépett ki házából, akkor elég, ha csak egyetlen sárfolt is ráfröccsen a kerék alól, s máris körülötte tolong a csőcselék, ujjal mutogat rá, gondozatlanságáról locsog, s ugyanakkor nem veszi észre a rengeteg pecsétet, sárfoltot a viselőruhába öltözött járókelőkön.”
Hát én is így gondolom. És olvashatták, hogy Márai Sándor, Hamvas Béla és Madách Imre is így gondolták. Ám ma, szerte a nagyvilágban, sokan nem így látják. Ők mindent elkövetnek, hogy sűrű „sárfoltot” szórjanak a felelősségükhöz, hitükhöz, tisztaságukhoz hűséges művészekre. Hiszen az általános szellemi erózió, az általános besározódás a sárdobálóknak, a luciferi globalizmusnak kedvez. Ez az ő világuk. A madáchi „torz”.
Az arckép – ha átvilágítja az igaz művész magas szelleme – nem lehet ördögtől való. Pláne nem, ha az istenemberre ismerhetünk benne. Ha azt az embert állítja fénybe, akit Isten a saját képére teremtett. Ez a kép példakép, felemeli a fejet, a tekintetet. Ám, ahol példakép van, ott értékrend is van. Rend és hierarchia. Ezt nem akarják a sárdobálók.
Erről van szó. Ez nem politika és nem esztétika. És nem is tudomány.
Két világrend küzd egymással.