Pajtásunk Petőfi
A színpadon egy szabadcsapat. Olimpikonok szabadcsapata. Három évtizede lettek társulat Beregszászban. Még egy évtized sem telt el, s ott találták magukat Moszkvában, a harmadik színházi olimpián. A Szovjetunió rég felbomlott, ők masszívan kitartanak. Társulatalapító vezetőjük, Vidnyánszky Attila most elhozta az olimpiát a Nemzeti Színházba, őket pedig – az otthonukra zúdult háború elől – elrejtette ugyanitt, sőt rendezett is számukra előadást, amivel felléphetnek, akár az olimpián.
360°. Mondhatjuk, szabályos körkarrier, az önmagába visszatérő egyenes, ha a társulat és vezetője útjának jellemzéséhez pszicho-geometriai metaforát választunk. Ez, persze költőien képtelen, inkább az alpinisztika szótárából merítsünk: szilárd talajról indított csúcstámadások sorozata az élettörténetük. Szilárd talaj a származáshelyük, Nagymuzsaly és környéke, ahol közös éghajlaton fejlődött ki az idegrendszerük: úgy állnak fel zeneszóra, civilben is, egy-egy premier banketten, mintha koreográfiára tennék. Az is. Bármilyen helyzetben, a génjeik össztánca.
Itt-most szilárd alap ez Petőfihez, aki a felsírásától az eltűnéséig kevesebbet részesült a földi létben, mint eddigi pályáján a beregszászi szabadcsapat. Jelen sorok írója közeli tanúja volt a legutóbbi nagy-kerek évfordulónak. 1973-ban tartottuk a 150. szülinapi bulikat, akkor a hétköznapok forradalmáraivá akartak tenni minket tanáraink a saját Pilvax-emberük poézise által: ha már nem eshettünk el Segesvárnál, epedjünk békével a kommunizmusért – zengett a sugallat. Most szerencséltetőbb a kor, szabad kimondanunk: nem PC Petőfi – a pajtásunk. Művének elhivatottként keletkezett hányada egy szépreményű kamasz olykor heroikus, máskor szemtelen/szertelen nyelvöltögetése: mind az élethossz, mind a műformajelleg tekintetében, a rövidpályás géniuszunk: igazi benyomás-lírikus. Az impressziói előadásához alapjelentésükben használta a magyar szavakat, s e bátor tette révén – Kazinczy Ferenc alatt, mellett és fölött – az irodalmi nyelvünk hatékony/hajlékony fejlesztőjévé vált, ám a művészete egészét egységként jellemző kifejezés aligha van. Ezért tűnik fel hozzáadott értékként az a többlet, amit A helység kalapácsa színrevitelekor a nagymuzsaji formanyelv kínál.
Kistérségi hőseposz. Egy vasárnapi szertartás végeztével rázárják kívülről a templomajtót a település áhítatban elszunnyadt erőemberére. Mire a horkolásából megébred és a harangkötélen leereszkedve kiszabadul, addigra a kocsmában bátorra issza magát a lágyszívű kántor, s vallomásra ereszkedik a kocsmárosné lábainál. Az erőember szétcsap, majd meglakol. Ennyi a cselekménymagja a négy énekre tagolt, az eposzi műnemet jellemző emelkedettséget imitáló költeménynek.
Kortársai lelkesültség nélkül fogadták az ifjú segédszerkesztő munkáját. Tételezzük fel, hogy a gyorsolvasás, a szövegben való elmélyedés már akkor is megmutatkozó hiánya, s nem a tekintélysérelem és nem az irigység szülte a fanyalgást. Némi figyelemmel, rögtön az első ének hangulatteremtő hexameterei alapján következtethettek a pályakezdő költő eredeti képzettársító adottságára, paradoxonérzékére, s jövendölhették volna benne Csokonai Vitéz Mihály irányának reménybeli folytatóját. Íme!
„A becsukott templomban csend lett;
Nagyobb csend nincs a mocsárok partjainál sem,
Mikor a gém, bíbic s béka elalszik.
Csend vala hát;
Csak két éhes pók harcolt
Életre, halálra
Egy szilvamagon-hízott légy combja felett;
De, oh balsors! a combot elejték.
Egy egér fölkapta, s iramlott
Véle az oltár háta mögé
A tiszteletes reverendájába,
S lakomáz vala,
S a pókok szeme koppant.”
Háttérvetítés helyezi a játszók szülőföldjére a gunyoros eposz csataterét. Oldalt, az otthonukból a szabad ég alá kerültek sorsát megidézve, kis embercsoport a sötétben. Megmozdulnak, amint derengeni kezd. Életjelszínház. Vidnyánszky zsigeri, régtől fogva ismert fogása a vehemenciával vészérzetet gerjesztő, ám kifejletében végzethárító dramaturgia. Végzethárítása a komplex komédia. Csúfondáros, deákos szófacsarás, évődés, incselkedés, viccelődés, tréfa, ugratás, vásári vaskosság: egyszerre gúny, szarkazmus és irónia. A nyugati importból származó, keserves színház rajongói visongva tapsikolnak az elidegenítő, posztdramatikusként beazonosított, szutykos realizmuson, de ugyanők többnyire bamba érdektelenséggel fogadják az önfeloldozás (katarzis) derűfakasztó változatát. Bő másfél órában ez utóbbi történik itt: vaktöltényes világháború, amelyben a Márai Sándor fogalma szerint való intelligencia, az elfogadó tapintat az érvényes játékszabály. Abban, a torzulat büszkeségforrás: legyen a falunak süketje, sántája, vakja vagy bolondja – településazonosító stigmák –, olyannak ismeri el mindenki a másikat és ki-ki önmagát, amilyen, s kitörhet bármily kretén ribillió, a helység (közösség) az élhető szutyok fertálya marad.
Vidnyánszky figyelme fokozódni látszik karrierjének eredőhelye iránt. Amint megszokhatta a társulat rajongója, örömmel találkozik a régi ismerőseivel, akik között a szerepelosztás részben kiszámítható – rangjuk és alkatuk alapján kapják a színészek az szövege szerinti főszerepeket –, részben azonban a szereplőválasztás révén keletkeznek az előadásban meglepetés-főszerepek. A Hercegek, grófok, válogatott cigánylegények gúnyájában, például három hölgy – Orosz Ibolya, Orosz Melinda és Vass Magdolna – kacagtatja meg a nagyérdeműt. Még érdekesebb a szerepteremtés alkalma: az újabb társulati tagok, Cséke Adrienn és Mónus Dóra Erzsók asszony eladósorban lévő lányaiként bizonyíthatják rátermettségüket, a színpadi közösségben cselekvéshez szükséges összpontosításukat, ütemérzéküket. Mindennél figyelemre méltóbb ugyanakkor Vidnyánszky társulatépítő figyelmének folyamatossága. Bár a Bíró alakját Petőfi személyévé duzzasztó főszerepben eredetileg ifjú Vidnyánszky Attilát láthatja a közönség, helyettesítőként rendelkezésre áll a Kisbíró-figura. Séra Dániel e.h. Trill Zsolt empátiáját és Rácz József ihletett realizmusát egyesítve magában, eredeti, teljes értékű szerepformálással ajándékoz meg. Hasonlóképpen, a Szűcs Nelli figuraörökségének várományosaként mutatkozik be Márta, A kántor ,,amazontermészetű” felesége szerepében Polyák Anita e.h.
A rendező Ifjú földijei közül, tehát némelyik karaktert formálva (karakterutódként) jelentkezik, mások ígéretes epizodisták. A játék beregszászias kitinvázát azonban a remeklő régiek alkotják. Szabó Imre (Fejenagy, a helyi kovács, azaz a helység kalapácsa) önironikus darabossága, Ferenci Attila magától értetődő legényessége (macsóság), vagy Sőtér István (A helybeli „lágyszívű” kántor) főszerepre érett, rezignált apróbölcsként, stílust ad a játéknak. Petőfi technikája mentén haladva, nyomatékos ismételgetéssel poénná fényezik az arra alkalmas beszédfordulatokat, vagy az idegen szavak eleven szótáraként lapozza fel önmagát a színész: megannyi kacajforrást tárva fel a szöveg alatt. Okkal örvendez munkálkodásukat hallván-látván a publikum.
Képek: Eöri Szabó Zsolt
Önnek ajánljuk
