Ahogy a laodiceai egyháznak szóló levélben írják, „ismerlek téged: sem hideg nem vagy, sem forró. Bárcsak hideg vagy forró lennél! De mivel langyos vagy, kiköplek a számból!” E szavakkal a borítóján pozícionálja magát Bódi Attila 2017-es regénye, a Ceaușescu-érában eszmélő fiatalokról szóló Lázadni veletek akartam. A Gyulai Várszínház Erdélyi Hetén, 2021. augusztus 6-án ugyanezen címmel mutatta be a mű adaptációját a Yorick Stúdió, melyet Barabás Olga alkalmazott színpadra. Habár, amint az az előadásban el is hangzik, „a kommunizmus a gyerekszemnek láthatatlan”, a három renitens érettségiző, Váradi Zoli(ka), Tóri Áron és Szépvölgyi Péter tragédiáját a rendező, Sebestyén Aba, egy kimondottan intenzív, fül- és szemsértően audiovizuális performanszfolyamnak álmodta meg.
A várszínpadot három, a távolból nézve zavaróan apró képernyő világítja meg a nézők bevonultakor. A színen egy basszgitáros srác ül, irigylésre méltóan lezseren, piros nadrágot, fekete-fehér mintás inget, kerek lencséjű napszemüveget, fejpántot, és felülről érkező, égővörös fényt visel. Később talán az is eszünkbe juthat, hogy ő szimbolizálja Pétert, a hiányzó láncszemet. A nézőtéri zizegés csendesülésével egy piros nyakkendős, öltönyös férfi (a Zolit alakító László Csaba) köszönti, illetve csak köszöntené a nagyérdeműt, ámde habogós jóestétjébe belecsörren a telefonja. Édesanyja hívja, rövid, színészileg egyébként sután, alig hihetően, lélegzetet sem hagyó válaszidőkkel kivitelezett interakciójukból (melyben ugyan géphang szerencsére nincs) pedig kiderül, hogy Zoli nemcsak hazamegy, hanem egykori barátja, Péter sírjánál is előfordul majd a harmincéves gimnáziumi osztálytalálkozó ideje alatt. Ekkor még nem sejthetjük pontosan, persze, hogy Péter miért halt meg, annyi azonban az olykor szövegsűrű, kissé didaktikus színészi játék számlájára írható, hogy érezzük, a fiatal életet valamilyen tragikus baleset során veszítette el a közösség.
A zenés in medias res-kezdés ezen folytatása alatt a már emlegetett képernyőkön rajzolt alagút próbálja magába szippantani a jelenben ragadt múltbavágyót. Hirtelen váltással zökkent ki a hosszúra nyúló kezdőmonológból Komesz Szilvia, egyetemi hallgató feltűnése, aki az előadás alatt kézikamerájának kereszttüzében tartja a két férfit (kik közül Sebestyén Aba csak később tűnik fel a színen), szinte egyfajta operatőrként van jelen a produkcióban. A le-leülő szövegrészekkel párhuzamosan a közönségnek alkalma adódik a fel-felálló lány székének hatalmas puffanásait is figyelemmel kísérni, de mindez, meg az ehhez hasonlók „hiába, a kommunisták így védték a stílust”. Azazhogy nem, nem igazán így, de az előadás épp ezen ironikus kitételeket igyekszik fricskázni.
Ez a fajta, egyébiránt igencsak szórakoztató, retrospektív ön- és közösséggyűlölet olyan apró momentumokban is látszik (ez szintén a regény szövegét jól kezelő Barabás Olga érdeme), mint az, ahogy egyes karakterek definiálják egymást, vagy saját magukat. A román líceumban Zolinak a 989-es volt a karszáma, amit Júdás számaként aposztrofál, mivel ő volt a KISZ- (illetve „náluk” az UTC-titkár), és annak ellenére, hogy Áron, a nyugati baráthoz hasonló, színészi hajlammal és tetemes önteltséggel megáldott osztálytárs-haver sokáig megvetette Zolit, „a seggnyaló törpét, a kommunista zigótát”, oszthatatlan egységüket a „kötelező irredentáskodás” tartotta egyben. A kanapéforradalmár, karikagyűrűjét talán véletlen magán hagyó Áront gonoszkodó nevetéssel, iskolai kis terroristaként kedvelteti meg velünk Sebestyén Aba, ám hamar feltűnhet, hogy a fiú karaktere igen egyhangú, és egészen olyan, mint a vetített, le-lebomló fekete falak a háttérben, melyek pulzáló egyformaságukkal akár Joy Division, netán Arctic Monkeys-albumok borítói is lehetnének. Jelenleg tanácsadó cége, felesége, meg két lánya van, gyakran depressziós, de nem baj, mert „a depresszió és a kiégés Kelet-Európa szlogenjei”. Semmi különös, tényleg, egészen addig, míg Áron „ki nem lép önmagából”, és nem kezdi megszólaltatni az említett, de külön színészként nem megjelenített figurákat. Néhol Zoli hangját is utánozza, meglepő kedvességgel. Igen izgalmas ezzel szemben az osztálytalálkozóra invitáló, szintén Sebestyén Aba által „narrált” Martonyi Brigi-karakter, kinek szövegét Áron a kamerába mondja, a hangja ellágyul, de itt még megtartja férfias ívét. Habár van egy nő a színen, pontosabban a színpad közelében, mégsem a plusz szereplő perspektívájából „dolgozó” kézikamerás lány a női karakter.
Verbális, de adok-kapoknak nem nevezhető, gyakorlatilag interakciómentes gondolafolyam-átvételükben Zoli következik, aki harminc év távlatából beszél az iskolai cigi-, vagyis nem!, nagyszünetekről. A három fiú vaníliafagyi helyett ugyan cigizni meg sörözni járt, de ezt Zoli nem bánja, sőt, a háttérben ismetlődő stop motion-videókhoz hasonló kisfilmek árnyékában szlogenné is avanzsálódnak a rémesen egyszerű frázisok. Hamarosan el is hangzik a „Nincs pénz fagyira(, ez tényleg rock and roll)”-nóta, mely a továbbiakban vissza-visszajár majd kísérteni. Önálló dalként valószínűleg nem volna életképes, a Lázadni veletek akartam univerzumának viszont igen szép firmamentumot ad. A rövid, zenés találkozás után Áron és Zoli megint egymagukban léteznek tovább, előbbi meg is vallja, hogy „Péterbe szerelmes volt”, a legjobb barát, a példakép követőjének rajongásával nézett a fiúra. Ez a pátoszos szeretet azonban hamar eltűnik a színész arcáról, félelmetesen gyorsan vált másik karakterbe.
Az előadás harmadától jelennek meg olyan, egy idő után egyhangúan érdektelen karakterek, mint Elemér, a furcsa ateista pasas, filozófus villanyszerelő, aki Péter orvos apjával vitázott rendre a belvárosi étteremben, egészen Elemér öngyilkosságáig. A gyűlölt alakot követi az utáltatpiramison Petrius elvtárs, a Securitate tagja, aki a líceumért felelt és „románul beszélte a magyart”. Az ő cinkosa volt Fehérvári tanár elvtárs, aki az addigra Zolikává leminősített fiú feláldozhatóságára nyomta rá racsító pecsétjét. A fiúk ekkorra már érzik, hogy „a saját temetésükre gyakoroltatják velük a vastapsot”, ám ezt színészileg nem tudják kellően erőteljesen átadni, pláne úgy nem, hogy a vagányul flegma gitáros srác a háttérben néha bele-belelapoz a kottába. Ő ugyan egy-két énekelt sortól eltekintve a Lázadni veletek akartam végéig néma marad, feszültségkeltő, vagy éppen a Personal Jesus riffjeire hajazó gitárjátékával sokkalta élőbbé teszi Bódi Attila önéletrajzi ihletésű történetét az elsősorban szövegközpontú színészi jelenlétnél. Mindezzel ellentétben áll a mű alapját képező és az immáron „beszervezett” Zoli(ka) világának magjában megbúvó koncepció, mely szerint a jók mindig középen állnak. A laodiceaiakhoz szóló sorokat ekkor zenés formában, ironikusan lagymatagon, és talán szándékoltan fals előadásban hallgathatjuk meg.
Zeneileg újfent erősebbnek bizonyul a tisztán instrumentális aláfestés, mely alatt megtudjuk, hogy Zoli titkos, aknabeli nevének a „Belső kört” választotta, narrált Péterünknek pedig az erősebb gitárszóló alatt „elborul az agya”. Zolika éjjel átfesti a vasúti sorompókat (a piros-fehér mellé egy kis zöld is kerül), a fagyis szlogen pedig újabb esélyt kap az önálló életre, ezúttal falfirkaként, egyfajta művészi-politikai igénnyel. A Szentháromság-képernyőkön optikai illúziók tekerednek egymásba, fekete Dacia áll a suli előtt, a fiúk ilyen-olyan módon elbuknak. Péter nem az egyetlen emberáldozata a történetnek. Fordítva lesz keresztre feszítve Zoli és Áron is, kiknek vallomása néhol kissé erőltetetten, modorosan kamaszos, de talán épp ezért „működőképes” a hosszúra nyúló odaút után az elképzelt fájdalom fájdalmának, a bevizelésnek, a hasig csúszó kínnak, Zoli ismétlődő, majd két hónapra nyúló kihallgatás-sorozatának, és az esőcsepp-gitár Várszínházat visszhangoztató neurózisának találkozása.
A háttérben kicsi glóbuszból lassan lesz emberfigura, majd képlékeny kamaszarc, a végtelen egyazon pólusai, és Áron pedig „azóta is menekül”, az osztálytalálkozó Tóth Zsuzsija kopaszodik, Brigi meg bevallja, hogy őt is vallatták, mert szerelmes volt Áronba, akinek sikerült a szökés. Sokaknak annyi maradhatott meg a letűnt rendszert aktualizáló előadásból, hogy néhány falragasz, mennyi megnyomorított jövőhöz vezetett, ám a lázadni merő, gyakran infantilizált tizenévesek tragédiája egyáltalán nem ebben rejlik. Bár színészeink néha beleakadnak egy-egy szóba, ám a pillanatnyi zavar csak még emberibbé teszi az egyébként igen lírai szöveget, melyből, meg az előadás végén kézbe vett vörös festékszórók aerosoljában egy harminc éve gyűlő feszültség hivatott kifújódni. Zoli az őt alakító színésszel együtt kellemesen ellazul, megtapasztalta, és immáron meg is vallotta azt, amitől nemigen van lejjebb. Megtanulta, hogy „minden rendszer emberarcú”, és mindezek értelmében a laodiceaiakhoz szóló sorok fájóan hamisnak bizonyulnak: ahhoz, hogy az emberarcú rendszer ne köpjön ki szájából, középszerűnek és megalkuvónak kell lenni, még akkor is, ha titkon lázadni velük akarsz…
Az előadás létrejöttét az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Bethlen Gábor alap támogatta.
Az írás szerzője a PIM-OSZMI – PKÜ Szakírói kurzus résztvevője, egyetemi hallgató.
A képeket Kiss Zoltán készítette.
