Az én rózsám most nyílt ki

Nagyváradi Erzsébet: „…nem lehetek civil, én színész vagyok”

Nagyváradi Erzsébet színművésznő pályáján a ragyogó alakítások, elismerések épp úgy megtalálhatók, mint a reménytelenség útvesztőiben való bolyongás. Most új szerepkörben, karnyújtásnyira a nézőktől teremti meg azt a csodát, amiért érdemes színházba járnunk.

– Ki is valójában Nagyváradi Erzsébet, a színésznő?

– Tizenhat évig a Pesti Magyar Színház – egy időben Nemzeti Színház – vezető színésznője voltam. Az ott töltött másfél évtized alatt sok mindent átéltem, megtanultam, olyan erős alapot kaptam, ami meghatározza, végigkíséri egész pályámat. Négy éve szabadúszó vagyok, ez alatt játszottam a főváros több színházában, így a Karinthy Színházban, a Budapesti Kamaraszínházban, az Átriumban, a Budaörsi Játékszínben. Tíz éve a Gózon Gyula Kamaraszínház állandó, vezető színésznője vagyok. A hitvallásom – Szabó Magda után szabadon – hogy én nem vagyok, nem lehetek civil, én színész vagyok. Nem szabad olyan módon kitárulkoznom a világ felé, ami szellemileg és erkölcsileg befolyásolná a nézőket. Nekem nagyon fontos, hogy emberként, művészként mit akarok közölni a világgal és nem szabad, hogy ezt bármilyen erkölcsi aggály megzavarja. Magamon is érzékelem, ha előttem hiteltelenné vált egy művész, az is hiteltelenné válik számomra, amit közvetít. Egy színésznek meg kell őriznie a saját titkait, illetve egy erkölcsi mércét kell feltennie magának. Én azért vagyok, mert el kell mondanom, közvetítenem kell fontos szavakat és érzéseket, s ha hiteltelenné válok, akkor sem rám, sem a mondanivalómra nem lesznek kíváncsiak az emberek.

– Másra kíváncsi az a közönségréteg, aki a szappanoperákat nézi?

– Aki szappanoperát néz, az nem jön el színházba, ő ül a TV előtt és várja a sorozatokat. A KÖZÖNSÉG az, akiknek szól a színház. Az embereknek nagyon nagy szüksége van a színházra mind a mai napig. A tiszta érzésekre, az útmutatásra, az elgondolkodtató pillanatokra, arra, hogy talán napokig az előadás hatása alatt legyen. Amikor olyan valamit él át, ami után elgondolkodik, utánaolvas, foglalkoztatja az, amit a színpadon látott. Nagyon fontosnak tartom, hogy eljusson ez is az emberekhez, azon kívül, amit a kereskedelmi csatornákon sugároznak. Sajnos ma már nincs az, ami régen volt, hogy színészek beültek a kocsiba, és vitték szét a kultúrát a legkisebb falvakba is. Ma méregdrágán, frissen felkapott sztárocskák hakniznak, miközben a tanult színészeknek, zenészeknek nincs munkájuk. Csak bízni lehet abban, hogy egyszer megfordul ez a trend, de addig színészként túl kell élni ezt az időszakot.

– Ön rendületlenül a minőségi szakmai munka híve. Ennek nemrég volt egy fontos állomása, a Gózon Gyula Kamaraszínházban, a Szabó Magda estje.

– Czeizel Gábor rendező már évekkel ezelőtt ajánlotta nekem ezt a Szabó Magda önéletrajzi írásaiból, verseiből összeállított önálló estet. Érdekességként nekem volt személyes kapcsolatom az írónővel. Játszottam annak idején a Régimódi történetben, ahol az édesanyjáról mintázott szereplőt alakítottam. Ő megnézte az előadást, és attól fogva az édesanyjának szólított. Premier ajándékként Jablonczay Lenke csipke zsebkendőjét kaptam meg tőle. Ez a relikvia, most is megjelenik a díszletben, mintegy megidézve az írónőt. A tervezési időszakban, mikor a rendezővel közösen válogattuk a bekerülő verseket, írásokat, Szabó Ágnes igazgatónő felkérte Gerendás Pétert, legyen zenei partnerem az önálló estemen. Egy szál gitárral kísér, nyolc verset zenésített meg, úgy érzem, nagyon jól össze tudunk dolgozni. Művészileg és emberileg is olyan találkozás született, ami egy fantasztikus másfél hónapos próbaidőszak után megteremtette a színpadi csodát. Nem a nagyszínpadon játszom, hanem a stúdiószínházban. Életemben először volt az, hogy egyedül kell kiállnom. Nekem is nagy kérdés volt, hogy az egyéniségem elbír-e, kétszer egy órát? Vagyok-e annyira izgalmas, hogy ezzel a hosszú, és nehéz előadással lekössem a nézők figyelmét? Szerencsére úgy érzem, ragyogó időben talált meg ez a darab, akár a pályámon, de akár a nőiességemben is. Most értem be saját magamban, most értek össze a lelkemnek, a technikai tudásomnak, a gondolatiságomnak a felhalmozott értékei. Eredetileg ezt az előadást a színházzal a Nők Napja Fesztiválra szántuk, három előadást tervezve. Azonban akkorát robbant, annyira jól fogadta a közönség, hogy bekerült a bérleti előadások közé, ami havi legalább öt előadást jelent. Nem hittük volna, hogy ebben a torzult világban az emberek ennyire ki vannak éhezve a versekre, a lírára, ez nagyon kellemes meglepetésként ért mindannyiunkat.

– Akkor most Ön elégedett és boldog?

– Minden művész folyamatos kétségek között él. Mindig a tökéletességre törekszem, maximalista vagyok. A Gózon Gyula Kamaraszínházban rendkívül magas színvonalú színházi élet folyik, igényes, és különleges előadásokkal. Itt szakmailag biztosított a fejlődésem, szebbnél szebb izgalmas kihívások találnak meg, évről-évre. Úgy érzem, ezzel a darabbal is még feladataim vannak, változtatnom kell, talán apróságnak tűnő dolgokon, és már álmomban is a verseket variálom. Nem kétségek között vagyok, hanem egy most is alakuló darab munkálataiban, ami nagyon jó érzés, ez valóban boldoggá tesz. Ezzel a darabbal, végre úgy érzem, ismét önmagamra találtam.

Tölgyesi Tibor

Fotó: Ilovszky Béla