A kikiáltó hallgat

SETÉT LAJOS: …„Az a gyáva

Ki, amit érez, elrejti magába,

És ami benne gyönge, emberi,

A másiknak föltárni nem meri.”

(Heltai Jenő A néma levente)

 

A színpadon túldimenzionált bohócfejek és egy pad, a távolban óriáskerék. Félreeső zugot látunk, nem messze innen azonban szól a zene, folyik a mulatság. (Díszlet: Iványi Árpád) A körhintáról jövet esik a közönség elé két ágrólszakadt cselédlány, utánuk hadonászva érkezik a féltékeny Muskátné – fess, de már hervadó körhintatulajdonos, egyben érző szívű amazon –, aki Zeller Júlia mindenes cselédben meglátja a végzetes vetélytársat és most mindörökre el akarja kergetni a körhintája, de még inkább körhintás legénye, Liliom közeléből. Jól működnek az ösztönei, csak nem elég jól, mert bár látja, mégiscsak lebecsüli a veszélyt. Miután a hölgyek közé toppan a teremtés koronája, a Liliom művésznéven Muskátné körhintájára közönséget csalogató Závoczki Endre (az anyja után), öt perc sem telik belé és eldől az érte folyó harc. Zeller Júlia, a hallgatag mindenes kiütéssel győz, pedig semmit sem csinál.

Minden lány imádja a körhinta peckes királyát, miért pont Julika ne lenne oda érte, de sem Muskátné, sem Julika barátnője Marika nem értik, mit eszik Liliom Julikán, akit alig ismer? Miért dobja oda éppen érte ligeti karrierjét? A Liliomot és újdonsült párját igazoltató rendőrök viszont azt nem értik, miért ül Julika oly eltökélten maga elé nézve Liliom mellett, ahelyett, hogy fejvesztve menekülne a szolgálólányok kifosztója elől. Csak a közönség sejti, hogy itt a nagy titok, amiért – ezt még egy ligeti kikiáltó is tudja – élni és halni érdemes. Kár, hogy Liliomnak egyik sem az erőssége. A félreeső zug a ligetben rossz ómen számára. Kikerül az élet közepéből és ezentúl csak kukucskálhat más dimenziók – Bécs vagy a mennyország – felé. Élete a Bécsbe vivő sínek mentén végződik, mert ha már nem lehet művész, inkább tolvaj lenne, mint házmester, de rablógyilkolásban csődöt mond. Halálában nem jut tovább a mennyország várótermén és a tisztítótűzön. Legnagyobb fegyverei: verbális tehetsége és motollagyorsaságú nyelve csak a káprázat világában, a körhintán működnek. A szavak embere zavarba jön, mellébeszél, sőt veri a feleségét, ha igaz szívből kell megszólalnia, mert ugyanúgy szégyelli magát, mint Julika, aki a biztonság kedvéért az ellenkezőjét mondja annak, amit érez. Rövid közös életük folytatásos kommunikációs katasztrófa. A szemérmességből (illetve Setét Lajos szerint gyávaságból, lásd fent) fakadó félreértések Liliom öngyilkosságához vezetnek. És mivel a módszer ilyen jól beválik, Liliom 16 év gyehenna után változatlanul ragaszkodik hozzá, úgyhogy holtában őszinte szavak helyett inkább a lánya kezére is rácsap egy jó nagyot. A varázslat azonban öröklődik. A kislány is a szívével lát, mint annak idején, a körhintán a szülei és az ütésből ugyanúgy csak a simogatást érzi meg, ahogy régen az anyja.

Kiss József rendezésében Barabás Botond Závoczkija kívül-belül színes egyéniség, de Julika, akit Molnár Nikolett alakít keresetlen átéléssel, mégsem ezért vagy bármilyen már konkrét tulajdonságáért adja fel állását és tart ki férje mellett a legnagyobb nehézségek között. Rajta az látszik, amit végzetnek, sorsnak, elrendelésnek hívnak, ami nem tűr ellentmondást vagy kibúvót, viszont szegénységet, gorombaságot és verést igen. Ő Liliomot szereti mindhalálig. Ez az, amit Liliom meglát benne, ami megejti és amit – a saját kezdetleges eszközeivel – megpróbál viszonozni. A rendezés és a két színész érdeme, hogy ez a szerelem torokszorító, mint egy természeti csapás. A további szereplők: barátnő, szállásadó, volt szerető, asztalos, rendőrök, orvos – úgy figyelik az eseményeket, mint a görög tragédiák kórusai. Bármennyire szeretnének, nem tudnak beavatkozni, csak kommentálni. Fejcsóválva, hitetlenkedve, köpködve, amíg Liliom él, megkönnyebbülten, amikor meghalt. Julika lencsibaba-szemű, örökké csacsogó barátnője, Marika viszont megtalálja a hosszú életre szóló családi boldogságot a kissé esetlen, ám annál szorgalmasabb Beifeld Hugó oldalán. Jankovics Anna és Mészáros István lubickolnak a rendhagyó álompár szerepében, fergeteges felüdülést nyújtva a Liliom és Julika pokolraszállásától elcsigázott nézőknek. Ők négyen nem ellentétei, hanem kiegészítői egymásnak, mint ahogy a többiek pontosan kidolgozott portréi is a szereplőket és történeteiket tekintve nagyon heterogén, stílusában mégis az egységes összképet gazdagítják.

Molnár Ferenc és a szolnoki előadás alkotói észrevétlenül emelik szereplőiket és közönségüket a realizmus talajáról metafizikai magaslatokba. A biztonsági öveket kérjük bekapcsolni.

Szabó Csilla