A borzalomvágytól az emberségig

Kortárs ír szerzők a Pécsi Harmadik Színházban
Boldogulhat-e lakhelyén a kisember? Olyan színház falai között tűnődhetünk a kérdésen, amely a bezárt uránbánya kultúrháza helyén nyílott. A környékbeliek az álmaik városát képzelve települtek egykor ide, s aligha azért, hogy gyermekeiknek majd innen kelljen elkívánkozniuk.

Az ír szerző sírva nevet, nevetve sír, a tollából egyszerre csöppen a méz és a vitriol: kisszerű helyzeteket tud magasztossá költeni, hogy aztán hőseivel lekésesse a valódi esélyük vonatát. A Bernard Shaw-tól napjainkig érvényes képletben szeretnivalóan lükék az ír drámák írjei, a naturális és a mitikus mezsgyéjén keletkező, furmányos kétértelműség azonban teret enged a tetszőleges színpadi elrajzolásnak, vagy más nyelveken a félrefordításnak is: diktálhatnak ezerféleképpen az alkotói és a forgalmazói érdekek. A diktátum nem feltétlenül igazodik az ábrázolt világ tényleges természetéhez. Az amerikai piac igényli például, hogy továbbéljen a gyarmati sorban senyvedő Írország emléke, folytatódjék a teljes reménytelenség (disztópia) dramaturgiája, egzotikus figurák tragédiába torkolló összezörrenései elégítsék ki a kényelembe göngyölt jenkik borzalomvágyát.

A magyar, az írrel elmerokon. Történelemérzetünkben társak vagyunk a leigázottságban és a szabadságszenvedélyben, a tudatunk hajlamos a tévképzetekre, lelkünk a kóros csüggedésre, s mindezen vonásaink okán, egyaránt válhatunk könnyű prédáivá a dramaturgia történetkufárainak. Különbség, hogy az ír gondolkodás párbeszédesebb természetű az alanyi költészet iránt inkább fogékony magyarnál, ezért a tollforgatóik termékenyebben táplálják darabokkal a színházakat. A magyar behozatali igényre jellemzően, volt olyan évad, amikor négy budapesti színház egyszerre tartott sorsboncoló, társadalomállapotot jellemző, kortárs ír bemutatót. A kripli a Radnóti Színházban, a Leenane szépe (Piszkavas címen) az Örkényben, Az inishmore-i hadnagy (Alhangyaként) a Vígszínházban, a Vaknyugat a víg kamarájában, a Pesti Színházban futott. A tragikus-groteszk hangütésű ír valóságszínház fővárosi dömpingjének kezdete arra az időszakra esett, amikor a nemzeti és a liberális aktivistáink kérészéletű – a rendszerváltó buzgalomban kötött – képletes vérszerződése lejárt, s a választásokon éppen alulmaradottak, a „gyáva népnek nincs hazája” gerjedelmével, szükségét érezték a csúfolkodó jövőképrombolásnak.

A magyar vidék érdeklődése visszafogottabb volt, s olyan ma is. Ahol felhozták a föld alól a környék összes feketeszenét, s a bezárt uránbánya kultúrházára lakat került, ott megdohosodik magától is a remény, nem igényel célzott dramaturgiát a bajfelismerés. Vincze János 1986-ban, Nagy Imre újratemetése évében, a társadalmi-szellemi pezsdülés kezdetén alapította meg az elhagyott épületben a Pécsi Harmadik Színházat. Az egyéni és közösségi gondok ábrázolásának elkötelezett repertoárt épített. Ment Füst Milántól a Boldogtalanok, Örkény-trilógiája (Pisti a vérzivatarban, Kulcskeresők, Forgatókönyv), Pilinszky Jánostól a Gyerekek és katonák, Háy Jánostól A Gézagyerek és A Herner Ferike faterja, Spiró Györgytől a Csirkefej, Sławomir Mrożektől az Emigránsok. Most fut McDonagh műve, a Piszkavas (Leenane szépe) és Marie Jones „filmtörténet” alcímű darabja, a Kövek a zsebben, amely utóbbi 1996-ban íródott, s 2001-ben a legjobb vígjáték díját nyerte el Londonban.

Bánky Gáborra, a Kés a zsebben Jake Quinnjére A Herner Ferike faterja tehénpásztoraként emlékszem. Papi Jóskaként, Pascal bölcsességével lepett meg, ami szerint mindnyájunkban található egy üreg. Az üreget Isten tölti ki, és onnan érvényesíti rajtunk az akaratát. Vagyis, Isten nem egészben létezik, hanem darabokban. Aztán Papi Jóska ment tovább, mert bőgnek a marhák. Enni kell nekik. Híressége a falunak, mert látja a jövőt, hogy fagyhalála lesz, meg az Ipolyból is pusztakézzel fogja a halat. Aztán, mint sivatagi prófétákhoz illik, a halálra szánt emberek boldog derűjével szelte át a színpadot. Játéka erénye volt, hogy kerülte a gőgöt, amit a tudó ember megformálásának lehetősége kínál. Ezt láttam most viszont. A bohóc-karakterisztika szerint ő a Kés a zsebben fehérbohóca, míg Nyomorfalva tönkrement videókölcsönzőse, Charlie Conlon debütáló statiszta Götz Attila, a buta August.

Egy amerikai szuperfilm írországi forgatásának eseményeit a két bennszülött statiszta látószögéből tárja elénk a szerző. Götz Attila Simon, a Dublinból érkezett ambiciózus első asszisztens. Ő Caroline Giovanni amerikai mozisztár, egy Fin nevű helyi legény, Caroline testőre, Jock Chambell, a skót nehézfiú, az angol rendező, Clem, aki nem igazán találja a közös nyelvet a helyiekkel, Gerard testvér, a helyi tanárember, valamint a Sean nevű bennszülött fiatalember apja, Mr. Harkin, a földműves. Bánky Gábor a fiatal, butácska Aisling kisasszony: harmadik asszisztens, a képességeit ellensúlyozó hátszéllel. Ő John, az akcentus-specialista beszédtanár, Dave, egy londoni stábtag, Sean, a helybéli legény, továbbá Kevin, a Tehénpusztai Hírmondó riportere. Jut női szerep mindkét színésznek, játszanak feljebbvalót az August pozícióból, és megfordítva: sugárzik az éppen hatalomgyakorló figurából is az August-ostobaság. A nehéz szerepváltogatás valójában könnyű, ha következetesen igazodnak ahhoz a szellemi horizonthoz, amelyen a saját bőrükben, tehát Charlie Conlon és Jake Quinn szintjén vannak. Az átváltozások bravúrosak, ám nem csak a technikájuk, a színészek puszta, külsődleges átlényegülő képessége miatt. Izgalmasabb az a belső folyamat, amellyel a rendező megteremti az ír statisztáknak a különféle emelkedési esélyekhez való viszonyulásai mögött, a röghöz ragadt személyiség dominanciáját. Megérezzük, bármilyen pozícióba vetné is fel őket az élet; megmaradnának annyinak, amennyik: tehénpusztai, nyomorfalvi álmodóknak. Ebből nem lehet sem prédikációval, sem szociálpolitikával kilépni, aminthogy az írséget sem az akcentus hibátlan elsajátítása teszi.

Onnan, ahonnan a szellemi-testi nyomorszínházat megrendelik, felfoghatatlan, hogy Írországból nézve nem Amerikának látszik Amerika, vagy Amerikából jőve, nem változhat nyelvtanfolyam által írré valaki. Onnan, kiemelkedésre és integrációra képtelen lényeknek látszanak az írek, akiket holdkóros tehén képében kísért Morrigu a legelők pázsitjával borított, prehistorikus kövek között. Borzalmasan jópofák. Uránvárosban viszont követelmény a megértés. Vincze jövőképe meghitten, emberségesen tragikus. Nem színezi-indáztatja egzotikussá a semmit: a semmi a maga semmiségében mitikus. Ami nekünk, madártávlatiaknak jelentéktelen, az Urán-országban kiváltó ok – gyutacs a tragédiához.

A drámák szereplői apró rögeszmék rabjaiként cselekszenek. A könnyesre kacagtató darab címe váratlan fordulattal értelmet nyer, a játék szemvillanás alatt tragédiába fordul: egy falubeli fiú öngyilkos lesz, kövekkel a zsebében belegyalogol a folyóba. Nemkülönben, cselekménymozgatóvá válik McDonagh Piszkavas című színművében egy suhanc. „– Magánakvaló? – hördül fel Ray. – Egyszerűen hiányzik egy kereke. A labdát se adta vissza, ami az én gumiteniszemről röpült át ide magukho. Ott tartotta magánál, nem adta vissza, akárhogy is könyörögtünk. Annak tíz éve, de én még mindig nem felejtettem el! (…) Amíg élek, nem fogom elfelejteni! (…) Játszottunk. És soha az életbe nem tudtunk játszani többet. Mert mire jó egy gumitenisz-készlet labda nélkül? Semmire. Egyáltalán semmire! Úgyhogy: hülye picsa, megmondva az őszintét!” Csoda-e, ha nem várja be a bátyja bizalmas leveleivel, amíg a címzett hazaérkezik, hanem a megfontoltan szenilis anyukára bízza azokat. Halált okozó bosszúgondatlanság.

Igen, a hegyek közötti elzártságban a negyvenes korú, nem igazán vonzó küllemű, csakugyan hiányzó kerekű Maureen Folan agyoncsapja a címtárggyal zsarnok édesanyját, Mag Folant, hogy útra kelhessen vőlegényének hitt alkalmi megkedvelőjéhez, Amerikába. Két színésznő, Bacskó Tünde (Maureen) és Füsti Molnár Éva (Mag) jutalomjátéka az előadás. Utóbbinak az a dolga, hogy a konyhatűzhely melletti hintaszékéből az idegeinkre menjen: ne tudjuk eldönteni, mennyi a viselkedésében a tényleges magatehetetlenség, s mennyi a szeretetprovokáció. Talán elhisszük neki, hogy képtelen simára kavarni magának az ételport, s hogy a leánya szándékosan teszi elé cukrozatlanul a teát. Aztán, amikor másodszor üríti az éjjeliedénye tartalmát szándékosan a mosogatókagylóba, lassacskán inkább Maureen oldalára állunk. Bacskó Tünde azonban gondoskodik arról, hogy tartózkodóak legyünk: kelletlenül szolgál olyankor is, amikor a segítsége a leghelyénvalóbb lehetne. Anya és gyermeke kialakítja bennünk a következtetést: kényszerszimbiózisban élnek, rabtartói és rabjai egymásnak. Tart ez addig, míg színre nem lép életükben a férfi. Csakhogy Maureen szüzessége nem vész el a hálószobai légyottban…

Puritán logikájú a térbeosztás: a sziklás ösvény felőli bejárati ajtó és a konyhaasztal a történések pitvara, attól jobbra a tűzhely az anya trónusával, balra a mosogatókagyló a szekrénnyel, mint a leány birodalma: balra incidens a biliborítás, jobbra incidens az anya kézfejének tűzhelylapra szorítása, a vallatáskor. (Utóbbi rendezői ötlet, a szövegben és a korábbi előadásokban forró olaj szerepel). A térlogika kiveti a közös tévénézés jelenetét – az életfogytig tartó civódó-idillre nincs esély. A bejárat felől a teniszlabdája vesztett fiatalember híradással érkezik: bátyja nem vonattal utazott el Leenanből, hanem taxival, tévképzet (hallucináció) volt tehát a pályaudvari búcsúzkodás. A Dooley fivérek, László Csaba (Pato) és Tatai Gergő (Ray) virtigli nyomorfalvi macsót játszanak, sarkos-harsány félszegséggel: számomra találóan, meggyőzően.
Vincze János Parti Nagy Lajos fordítását mondatja színészeivel. Sallangmentes, nem az amerikai közönséget vonzó, ál-csehovi, melodrámai szöveg: lehet úgy görgetni, hogy a logikai sarkpontjainál zökkenjen: kitűnően alkalmas arra, hogy a feltárulkozás adagolt, a megvilágosodásunk ne időelőtti, hanem megfelelően késleltetett legyen. Az oktalanul gyilkoló leány szabadsága a magány, vezeklőhelye az anyja hintaszéktrónusa lesz, örökkétig.

Vincze rendezéseit nem jellemzi az egynemű formanyelvi különlegesség (egyendivat) ideáljához való igazodás, az esztétikai asszimiláció. Az anyagához feladathűen közelít, jelen esetben éppen az ír színház hagyományai iránti tisztelettel. Mostani két munkája értékeinek mibenlétét szinte összefoglalja egy tanulmány (Bertha Csilla: Az ír dráma száz éve  Korunk 2007 November) bevezetője: „Alig több mint száz éve, 1904ben nyitotta meg kapuit az ír nemzeti színház, az Abbey. A huszadik század eleji nagy kulturális reneszánsz, benne a nemzeti dráma William Butler Yeats, John Millington Synge, Lady Augusta Gregory, Sean O’Casey és mások nevével fémjelzett színházújító virágzásának a híre Magyarországra, Erdélybe is eljutott: példaadó jelentőségéről többek között az Erdélyi Helikon 1930–31es számaiban olvashatók tanulmányok. Kis nép érlelt ki ekkor önfeltáró, öndefinícióját alakító, sorskérdéseket hordozó, formai újításokban gazdag, világirodalmi mércével mérve is élen járó drámairodalmat, művészileg messze túlszárnyalva az akkor már jó évszázada pangó angliai drámát – a mi reformkori megújulásunkhoz fogható irodalmi fellendülés, nemzeti önmagára találás korszakának gyümölcseként. Az Abbey néhány évtizedre fogalommá vált az angol nyelvű színházi világban; „jól megcsinált” darabok helyett mitikus, rituális, poétikus vagy a népi kultúrától ihletetten a naturalizmust költőiséggel, szimbolizmussal, olykor fantasztikummal megemelő drámaformáival és – drága színpadtechnikai, szcenikai megoldások helyett – hol egyszerű, természetes realizmusú, hol stilizált, sokszor a társművészetekkel (festészet, táncművészet) rokon, illetve azokat alkalmazó avantgárd előadásmódokkal egyszerre teremtett nemzeti, sajátosan ír, ám ugyanakkor a világ drámaművészetére is frissítőleg ható drámát.” Vincze János támaszkodik az alapokra.

Képek: Tóth László