„A művészet felszabadít”

KERESZTES ÁGNES interjúja

Elek Tibor irodalomtörténész, szerkesztő, kritikus, színházigazgató. 1962-ben született Nyíregyházán. Magyar-történelem szakon diplomázott a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A Gyulai Hírlap főszerkesztője volt, akadémiai ösztöndíjas. Szerkesztette az Aradon megjelenő Irodalmi Jelen című folyóirat kritikai rovatát. Békéscsabán dolgozott a Békés Megyei Könyvtárban irodalmi osztályvezetőként, a Bárka főszerkesztőjeként. 2008-tól munkahelye, a Bárka kiadója, a Békéscsabai Jókai Színház, a Körös Irodalmi Társaság elnöke. Rendszeresen publikál hazai és határon túli irodalmi lapokban. Tizenkét önálló kötete jelent meg. 2017-től a Gyulai Várszínház igazgatója.

Az első meghatározó színházi élményéről kérdezem.

Nagyon nehéz visszaemlékezni arra, hogy az első meghatározó színházi élményem mi volt. Inkább egy olyat mondok, amire azért emlékszem, mert írtam is róla egyetemista koromban. A nyolcvanas évek közepe táján Nyíregyházán mutatták be Ratkó József: Segítsd a királyt! című drámáját. Én nagykállói vagyok, Ratkó Józsefet jól ismertem, a lánya osztálytársam volt az iskolában. Nagyon tetszett az előadás, meg is emlékeztem róla az Egyetemi élet című lapban; ez volt az első színikritikám. Ugyanakkor már Gyulára is jártam színházba, láttam a Gyulai Várszínház előadását ’83-ban, egy Hubay Miklós-darabra emlékszem, talán Különös nyáréjszaka volt a címe. Nagy élmény volt a nyolcvanas években egy fiatal egyetemistának a várszínpadon látni egy ilyen előadást.

Ön elsősorban irodalmár. Hogyan jött mégis ennyire gyakorlati módon a színház az életébe?

Az irodalom felől közelítettem a színházhoz. A nyolcvanas években irodalomkritikákat kezdtem el írni és a kortárs irodalommal foglalkoztam. Vizsgáltam néhány kortárs szerző drámai munkásságát és azoknak az előadásait megnézve, volt, amiről írtam is. Például itt a Várszínházban Csurka István Megmaradni című drámájáról, 1988-ban, ami az erdélyi magyarok akkori legfontosabb kérdéséről szólt: menni vagy maradni? Ekkor már Gyulán éltem, és a várszínházi előadásokról többször is írhattam, de az én munkásságomban nem a színikritika volt a fővonulat. Mikor meghalt Gedeon József 2016-ban, a városvezetés új igazgatót keresett a Várszínház élére. Főszempontként vetődött fel, hogy az utód helyi művészember legyen. Körülnézve engem láttak ilyennek, s a pályázatot én is nyertem meg. Nem kellett azonban lemondanom főszerkesztői munkámról a Bárka című folyóiratnál. Szerkesztőként is már korábban is foglalkozhattam a színházzal, főként mióta Békéscsabán a Jókai Színházba került a szerkesztőségünk: drámaíró versenyt szerveztem, különböző kiadványokban is közreműködtem. Gyulára szerveztem programokat, az Irodalmi Humorfesztivált például, de bekapcsolódtam a Shakespeare Fesztiválba is, egy-egy kortárs íróval beszélgetve. Írtam kritikákat, évadértékelő tanulmányokat. Körülbelül másfél évtizedig szerkesztettem a várszínházi műsorfüzeteket. 2009-ben elismerést is kaptam: nekem ítélték a Sík Ferenc nívódíjat.

Mit gondol, kell ma a színház? Ha igen, miért?

Hm… ilyet kérdezni, kérem szépen… Hogyne lenne szükség színházra. Mindenhol a világon. Itt, Magyarországon is, és azon belül Gyulán. A színház nem helyettesíthető. A legösszetettebb művészeti élménnyel tud szolgálni a nézőknek, a befogadóknak. A színpad igazi összművészeti produkció terepe, ahol a színészek munkája eredményeként életre kel az irodalmi alkotás, megerősítve a nagyon fontos látványvilággal, a mozgással, és a zene kíséretével. Mindez közvetlenül, testközelből, bio-hullámok által – nem filmvászonról vagy a laptopunkról.

Gyula egy üdülőváros. Nyári színháza van. Miben más ez, mint máshol?

Inkább úgy fogalmaznék, szabadtéri színház. Ezek többnyire azért jöttek létre, hogy nyáron könnyedebb, felhőtlen szórakozásban részesítsék a nézőket. Illetve sokan gondolják így, hogy a nyári, a szabadtéri színházak erre valók. Többnyire olyan településeken alakulnak szabadtéri színpadok, amelyek egyben turisztikai központok is. Sokan úgy gondolják, kizárólag könnyedebb műfajokra van igény az ilyen helyeken. Ez részben igaz Gyulára is, ám ne feledjük, a szórakoztatásnak különböző formái, lehetőségei és mélységei vannak. A csaknem kéthónapos összművészeti fesztiválprogramunkkal a legkülönbözőbb érdeklődésű és korú közönségrétegeknek kínálunk minőségi művészeti élményeket. S eközben igyekszünk a magyar színházi kultúra gazdagságát, sokszínűségét, legkülönbözőbb értékeit megmutatni. Tematikus fesztiváljaink is vannak: idén a Shakespeare Fesztivál és az Erdélyi Hét mellett Szabó Magda Napok. Mi arra törekszünk, hogy úgy szórakoztassunk, hogy közben, lehetőség szerint, el is gondolkoztassuk a nézőket, jó esetben kimozdítsuk a hétköznapi rutinjaikból, beidegződéseikből, a rájuk kényszerített vagy önként vállalt sémáikból, és felrázzuk, sőt, fel is szabadítsuk őket. Ezért is választottam négy évvel ezelőtt a színház új szlogenjének azt, hogy „Gyulai Várszínház, ahol a művészet felszabadít”.

A programban szerepel egy külön Erdélyi Hét. Miért tartja fontosnak a határon túli színházakkal való kapcsolattartást?

A Gyulai Várszínháznak hagyományosan jó kapcsolatai vannak az erdélyi színházakkal. A’60-as,’70-es években erdélyi szerzőknek voltak itt ősbemutatói, például Székely Jánosnak, Sütő Andrásnak, és aztán később is, a Kolozsvári Állami Magyar Opera több Erkel-darabot mutatott be nálunk. Ezt a hagyományt én megpróbáltam tudatosabbá tenni és magasabb szintre emelni, azáltal, hogy kitaláltam ezt az Erdélyi Hét elnevezésű fesztivált. Itt minden nap más-más erdélyi színház előadásait láthatják a nézők. Hiába, könnyedén átjárható ma már a határ, nem jellemző, hogy magyarországi nézők gyakran mennek Váradra, Szatmárra, Temesvárra, Aradra színházat nézni, pláne nem még beljebb, Erdély távolabbi városaiba. Szerencsére olyan gazdag az erdélyi magyar színjátszás, hogy nehéz válogatnom, és nem is tudok minden társulatot minden évben meghívni, mert nem férne bele a programba. Arra törekszem, hogy minél sokszínűbb, változatosabb legyen a kínálat.

Más elvárásaik vannak a nézőknek az erdélyi előadásokkal szemben, mint a hazai színházakéival?

Az erdélyi magyar színjátszás a román hatásokat beépítette a saját művészi produktumaiba, érzékelhetően más egy kicsit a nyelv, az eszközhasználat és jó az, ha itt ezt meg lehet ismerni. Nincs különösebb elvárás, vagy az, hogy megkülönböztető módon közelednének az erdélyi előadásokhoz. A közönség egyszerűen jó színházra vágyik, és ha ezt Erdélyből kapja, azt nézi meg. Talán mégiscsak van a nézők egy része számára némi „egzotikuma”, de nem ez a főszempont.

Mik a jövőbeni tervei? Terveznek esetleg saját társulatot létrehozni?

Nincs apparátusunk, eszközparkunk, ősztől tavaszig a kamaratermükbe hívunk meg kisebb előadásokat. Gyulán inkább a befogadó színházi forma működik, nem tervezünk saját társulatot létrehozni. Egy ilyen kisvárosnak, még így is, már-már meghaladjuk a lehetőségeit.

Mi a legnagyobb kihívás az Ön számára a színházában? Mi a legnagyobb elégtétel? Mit hiányol?

A legnagyobb kihívás az, hogy egyszerre kell összeegyeztetnem egy menedzseri és egy művészeti szerepkört. A plakáttervezéstől a jegyértékesítésen át mindent, miközben én leginkább a művészeti tervező, szervező munkát, egy évad programjának az összeállítását élvezem. Ez a kettő így nagyon sok, főként az évadot megelőző és lebonyolító időszakban. A tavaszi és nyári időszak eléggé feszített. Az elégtétel pedig az, amikor idegen nézők megszólítanak, és azt mondják: fantasztikus a program és csak így tovább.

Milyen változásokat hozott a gyulai színházi életbe a pandémia?

Tavaly a pandémia elmúltával nagyon sikeres volt a programunk, mivel igyekeztünk előzetesen minden esetőségre felkészülni. A pandémiával kapcsolatos nehézségek ellenére fényes évadot zártunk, és annyi gratulációt kaptunk, hogy az szinte egy évre előre feltöltött engem. Most is próbáltunk úgy készülni, programot összeállítani, hogy ha a szabályokat feloldják, akkor egy igen gazdag programmal készen álljunk. S már idén is dicsérték a fesztivált, a programot. Néhányan Egerből érkeztek, s mondták, hogy már tíz éve járnak ide, de az utóbbi években még jobban szeretnek, mert nagyon tetszik nekik, ami itt van. Nagy erőt adó szavak ezek! Mostanáig, sajnos, fennmaradt a védettségi igazolvány szükségessége, érzékelhetően kevesebben ülnek a nézőtéren, mint amennyien tavaly voltak, de 1-2 napon belül szabadtéren feloldják a szabályokat, reméljük, hogy lassan visszakerülünk a normális kerékvágásba.

Ha színházi vezetőként kívánhatna egy dolgot, ami biztosan teljesülni fog, mi lenne az?

Ez még nehezebb kérdés, mint az első volt, ilyesmiken nem gondolkodtam. Nincsenek nekem titkos és hosszabb távú vágyaim és elképzeléseim. A jövő évad lebeg a szemem előtt. Négy új magyar színdarab ősbemutatóját is elképzeltem, a legnagyobb vágyam, hogy ebből legalább három teljesüljön.

Az írás szerzője a PIM-OSZMI – PKÜ Szakírói kurzus résztvevője, egyetemi hallgató.