Isten Rottweilere
A pápának – pápaként kell meghalnia is. Nem lehet lemondania a szentatyaságról, kivéve, ha súlyos vagy gyógyíthatatlan betegségben szenved. Hétszáz éves hagyomány tört meg 2013. február 11-én, amikor XVI. Benedek pápa lemondott, ám egyben bejelentette, hogy élete végéig megtartja az „emeritus pápa” címet. Ihlető helyzet. Anthony McCarten darabjából hitmerengő színjátékot rendezett Vecsei H. Miklós.
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.
(József Attila: Eszmélet)
Szeretnék komoly, kibeszéletlen témákkal foglalkozni, és kérdéseket feltenni ezekről – fogalmaz saját művészpozíciójáról egy interjúban a szerző. Erre kedvező alkalom a kiválasztott egyháztörténelmi pillanat, az a hármas-útelágazási pont, amikor/amelyen mintaként lebeg az utódok szeme előtt a hívők és istenérzők lelkében már az életében szentté lett II. János Pál, s az ő szellemi hagyatékából kiágazó két irány, a valláseredethez visszahajlásé és a reformizmusé.
A két pápa műfaja, kortársi témájú hitvitázó dráma, célközönségét tekintve, vallásos tárgyú polgári darab. Ennek hagyománya a magyar nyelvű színműírás kezdetét jelenti, a XVI. század elején. Az első magyar nyelvű drámát Sztárai Mihály írta (Papok házasságáról). Vélhetően az ő munkája ismeretében, attól ihletetten keletkeztek – a trinitáriusok hittérítői arzenálja részeként – további párbeszédes nyelvemlékeink, a Nagyváradi komédia (1573) és a Debreceni disputa (1572). Ez utóbbi szerzője feltehetően a kolozsvári teológusdiákok szeniora, Válaszúti György volt. A három cselekedetre (felvonásra) tagolt darab témabeli és dramaturgiai eszközforrásául szolgálhatott Páskándi Géza Vendégség c. drámájának megírásához.
Páskándi a múltból merítve példát, parabolikusan szól: ahol a hitbéli vagy a világi pártosság vakszenvedéllyé fajul, ott az egyház, az ország végromlása fenyeget. Reménysugarakkal átszőtten, ennek víziója a Vecsei H. Miklós által rendezett előadás is.
A hitvitázó dráma a szerző az önmagával vívott sakkjátszmája: napi szóhasználattal, a saját érvelés előzetes hatástanulmánya: mit válaszolna a vitapartnerem, ha azt mondanám, hogy (…)? A válaszát mivel hárítanám el én? Ha ketten lennének a színpadon, igazában egy belső párbeszédet tartalmazó monodráma keletkeznék, ezért külső nézőpontra van szükség. A környezetbeli nők lehetnek ilyenek: az egyházélet szem- és fültanúi, a vitába keveredett férfiak sorsának haszonélvezői vagy politikai szeszélyének elszenvedői; dramaturgiailag rendszerint az igazmondó vargák/bolondok szerepkörében. Páskándi Vendégségében ennek megtestesülése Mária, az írástudatlan cselédlány, a püspök és a besúgó közös szeretője. Dávid Ferenc tanításaiból mit sem ért (vétlen papagáj-besúgó), ugyanakkor a gazdájától és az áruló vendégtől, Blandratától is várhatja gyermekét: ami közben a férfiak egymás tudatában „vendégeskednek”, kitilthatatlan vendég ő is az ösztöneikben: a steril teóriát felülírja a testkémia.
A vatikáni szolgálatban álló (majd menesztett) Brigitta nővér nem kémiai kártevő: régi belső munkatárs: az őt alakító Molnár Piroska, a saját szavaitól mindinkább felbátorodva, felsorolja XVI. Benedek egyetlen felvonásra szabott darabban eljátszhatatlan, sokaságú jellemvonásait. Mondják néhányan… azt, hogy… néha kicsit rideg. És hogy nem karizmatikus. Egy csiga, aki a házáról álmodik… és, hogy az egyháznak már szüksége lenne valakire, aki fiatal, életerős és nem rémül meg az óvszerektől. Főleg Afrikában. A HIV miatt. És a válásokat is. Aztán az abortusz kérdés, a pénzmosás a vatikáni bankban. Hogy a saját komornyikja ellopta az iratait és odaadta a szennylapoknak. És sokat beszélnek arról, amit az Iszlám felemelkedéséről mondott, Szentatyám. És a pedofil ügyek, azok az undorító papok, akik beárnyékolják az egész…(szövegtömörítés a cikk szerzőjétől). A vacsorájához kapja e jellemzést a pápa, s jutalomképpen átengedi Brigittának a sörét. Közben a nővér ócska, kontakthibás tévéjén a Rex-sorozatot néznék, ha a közelgő vihar nem zavargatná az adást.
Jó napot! Bergoglio bíboros vagyok. (Köszön a fénybe lépve Lukács Sándor.) Régen nekem is volt tv-m. Szerettem focit nézni. A tv-nek… antennára van szüksége. És jelre. Néha ez a jel rossz… ki tudja miért, egyszerűen rossz. Néha az Istentől kapott jel erős, jól működik, érzed a kapcsolatot, de máskor meg szólsz hozzá… és nem érzel semmit, legfeljebb annyit, hogy „én megpróbáltam… legalább megpróbáltam.” Temetni jöttem a tévét, nem dicsérni – mintha Brutus beszéde kezdetét hallanánk Caesar temetésén. Kiírják nekünk: „Buenos Aires. Egy összetákolt viskóban kialakított templom, a Villa Miseria nyomornegyedben. Koldusok, bűnözők, drogkereskedők által lakott vidék.” Napjaink facebookos kommunikációjának színpadra alkalmazott piktogramjai, hangulatjelei tájékoztatnak: direktség, jelképiséggel terheletlen jelrendszer: ehhez alkalmazkodik a bíboros szava is: sprőd, dinamikus és közérthető.
„Azt mondjátok, atyám, veled nem történik ilyesmi. Az emberek azt hiszik, hogy a mi helyzetünk más. Hogy mi közvetlenül elérjük őt. Pedig nem így van. Ugyanúgy vagyunk ezzel, mint te meg te. Arra célzok… hogy most nem prédikálhatok. Üres szavakat szólnék. Csak szavakat. Ma ti tanítsatok engem. Az olyan szép volna. – Azért vagyok itt, hogy elmondjam… nem leszek többé a bíborosotok. Mert… bűnös vagyok. Igen, ez a legpontosabb meghatározás. És ez nem csak egy tetszetős szó vagy irodalmi fogás. Egyszerűen bűnös vagyok. Születésem óta arra törekedtem, hogy a fülem örökké nyitva legyen, és meghalljam a hangját. De túl sokszor kellett csalódnom magamban. És most 75 évesen… azt kell mondjam, lejárt az időm. Vége a szolgálatomnak. Ezért jöttem el hozzátok, hogy ezt elmondjam. Egy pap nem más, mint egy lyukas edény, aki csak annyit tud kérni tőletek, hogy találjátok meg a saját utatokat Istenhez. Békével menjetek majd el innét és maradjatok hozzá közel.”
Ő fog elmenni békével Argentínából, s Rómáig meg sem áll. Éppen akkor készülődik a Szentatyához, amikor a Szentatya akarja magához kéretni őt. Talányos koicidencia – a koincidencia szótári jelentése események vagy jelenségek látszólagos ok nélküli együtt előfordulása, illetve egybeesése –: vajon elrendelés-e, vagy megrendelés, hogy találkozzanak? Az önmagunk elleni sakkpartiban lehetetlen, hogy ne akarjon az egyik énünk tehetségesebben túljárni a másik eszén, mint a másik az egyikén. A hitvitázó drámában szintúgy lehetetlen, hogy az író a két fél tekintetében elfogulatlan maradjon. A színre vivő Vecsei számára is, mintha rokonszenvesebb volna egy árnyalattal az a szofisztikus önirónia, mintha rokonszenvesebb volna egy árnyalattal az a szofisztikus önirónia, amellyel Jordán Tamás Benedekje ágyat vet a saját halhatatlanságának. A lemondásra elszánt pápa érzékletesen, szimultán sajnálja az eredendő értékeit a modernizáció miatt feladó világot, és a maradisága miatt fogyatkozó egyházat. Az élet, amit az Úr adott, tele van változással. Ön Szent Péter utódja. Szent Péter házas volt! – mondja a bíboros. – A XII. századig nem volt kötelező a cölibátus. Angyalokról nem volt szó az V. századig, aztán hirtelen mindenütt ott voltak, mint a galambok! Ugye tudja – feleli a pápa –, hogy mi nem a múlthoz ragaszkodunk, hanem Istenhez? Én vagyok az út, az igazság és az élet. Szentatyám, ha a természet és az egész univerzum folyamatosan változik, akkor a teremtője, miért ne változhatna? Isten nem változik! Ezzel, kölcsönös gyónásban feloldozzák egymást az eddig elhallgatott bűneik alól.
A bíboros bűne azonban nem tűnhet el a színről nyomtalan. A hetvenes években, Argentínában, egy borzalmas katonai rezsim, egy halálosztag, a junta volt hatalmon. Ő, a jezsuiták vezetőjeként lepaktált velük. Több. tízezer ember tűnt el. Családok mentek tönkre, gyermekeket szakítottak el a szüleiktől, a papok takarították el a kivégzetteket az utcákról. A szolgálatába lépő Sophia nővér a rajongója. Atyám, én igazság szerint azért jöttem, mert hallottam, hogy vissza akar vonulni. Én szívesen segítenék magának mindenben. Maga az ellenállás hangja, aki nemet mond a hatalomra. Aki szembeszáll az igazságtalansággal és a gonosszal, bármi is az ára – vallja meg, amikor a bíboros az odaszegődése okát tudakolja. Aztán elmeséli azt is, hogy a szüleit az utolsók között hurcolta el a junta. Ó, drága gyermekem. Krisztus adjon neked nyugalmat és békét – hangzik a vigasz. Velem van, atyám, de még mindig dühös vagyok. Dühös vagyok azokra, akik megölték a saját testvérüket, anyjukat, gyermekeiket, több tízezer embert… és azokra is dühös vagyok, akik csak álltak és néztek, de nem állították meg, csak csendben maradtak, hogy ne kerüljenek bajba. Sophia nővér szerepét Trokán Anna játssza. Szenvedéskísértő alázatot sugároz tekintete. Első pillantásra korábbi szerepe, az Isten ostora (Nemzeti Színház) Mikolt hercegnőjének Attila, a hun király iránti gyilkos szerelme idéződött fel bennem…
A Rózsavölgyi Szalon az ínyenc értelmiség szellemi örömét kereső fórum. Kitűnő játéktér ugyanakkor azoknak a színészeknek is, akiket a beidegzett szerepsémákból való kizökkentetésük gyönyörködtet. Négy olyan alakítást látunk most, amelyek igazi mélységét akkor sem tudnánk feltárni, ha szavanként értelmeznénk a mondataikat. A darab igazsághálója közöttük feszül, s minden rezdülésük üzenete a nézői felfedezés pillanatában érvényes. Az előadás helyben érzendő!
Címkép: Szokodi Bea
Belső képek: Molnár Miklós
Önnek ajánljuk
