A Hegedűs a háztetőn az Operettszínházban

Ungvári Judit írása

Anatevka – Chagall ecsetjével

Ügyesen balanszíroz az újszerűség és a tradíciók között az Operettszínház 2021-es előadása a Hegedűs a háztetőn musicalből. A teátrumban különleges hagyománya van magának a népszerű darabnak, hiszen annak idején, Magyarországon itt mutatták be először 1973-ban, majd hosszú kényszerpihenőre küldte az akkori rendszer, ezután 1985-ben ismét elővették, most pedig egy több szempontból is frissített változatban láthatják a nézők. A júniusi premiert júliusban szabadtéri bemutató követte, majd ősszel (november 21-én) ismét a kőszínházban debütált a 2021-es adaptáció.

Ha valaki azt gondolná, hogy a musical műfaja csupán arra jó, hogy tuti jegybevételt hozzon egy színháznak, és nem lehet belőle érvényes kortárs olvasatot nyújtani, annak nagyon rossz hírem van: lehet. Ha valaki azt gondolná, hogy egy ilyenféle olvasat, egy stilisztikailag is kiválóan helytálló színházi értelmezés nem születhet meg egy olyan teátrumban, amelynek nem kimondottan a művészeti kísérletezés a profilja, annak még rosszabb hírem van: de igen. Az Operettszínház legújabb adaptációja a Hegedűs a háztetőn című musicalből éppen ilyen. A produkció több elemében is újat tud hozni, a látvány esztétikai minőségében, a koreográfiában, a szövegvilágában, szereposztásában, miközben nagyszerűen hozza a „kötelezőt”, vagyis tökéletesen megfelel azoknak a nézői elvárásoknak is, amelyekkel a darab jó ismerői, vagy a musical zenéjét kedvelők ülnek be a színházba.

Fotó: Art&Lens Photography

A mostani színpadi adaptációt kettős minőségben is Bozsik Yvette jegyzi, rendezte és koreografálta is a művet. Erős és nagyszabású víziót tett színpadra tervezőtársaival (Khell Zsolt díszlet-, Berzsenyi Krisztina jelmeztervezővel). A bevezetőben említett kettősség, vagyis az újdonságok és a tradíciók nagyszerűen kimért elegye jelenik meg a teljes színpadi látványban, a koreográfiában, a jelmezekben és a díszletben egyaránt, egyszerre képes modern és korhű benyomásokat kelteni ez a markáns vízió, amelynek egészét átlengi Marc Chagall festői világának tiszteletteljes (néhol egészen egyértelmű) megidézése. A színpadkép is finoman szürreális, viszont nem bonyolult. A földi világ fölé magasodó, álomszerűen megvilágított (világítástervező: Dreiszker József), körbefutó emelvényen többnyire csak a hegedűs alakja (Kiss-Balbinat Ádám) tűnik fel, felette felhők, a színpadon központi elemként jelenik meg Jákob lajtorjája, melyen keresztül Tevje folyamatosan kapcsolatot próbál teremteni Istennel. A háttérben a fal egyszerre idéz egy nagy gerendákból rótt kerítést, vagy házat (ami Oroszországban szokványosnak mondható), ugyanakkor kissé futurisztikus, a tükörszerű felületek vibráló játékának köszönhetően. A jelmezek ügyes patchwork-megoldásai, batikolt hatású pasztellszínei szépen simulnak a látványvilághoz. Bár kontúrjukat tekintve realisztikusan hűnek tűnnek, részleteikben a festői töredezettséggel „modernizálnak”. Bozsik Yvette munkáját nemcsak a következetesen végiggondolt szcenikai megoldások dicsérik, a koreográfiában is nagyot alkotott: úgy tudta becsempészni a kortárs tánc energikus kifejezésmódját, hogy közben tökéletesen kielégíti azt a nézői igényt is, amely elvárja, hogy olyan elementáris hatásokat kapjon, mint amilyenek Norman Jewison filmfeldolgozásában érték. Az esküvői jelenet üveges tánca például pontosan ugyanolyan zsigeri hatást ér el, mint a filmben (bravó a tánckarnak!), de ugyanebben a jelenetben a szemlélőnek az is feltűnhet, mennyire finoman groteszk mozgásformákkal dolgozik a koreográfus, épp csak picit elrajzolt mozdulatok teszik idézőjelbe az esküvői táncot. Nem skanzent akar mutatni az alkotó, nem az a cél, hogy valamiféle etnográfiai hitelességű képet kapjunk, hanem elemel, pontosan ugyanolyan absztrakcióval a mozgás nyelvén, mint amit Chagall a festészetben megalkot a falujából. Tevje lesántult lovának külön szólót szentel, mintha csak az előbb említett festő egyik látomásából elevenedne meg a lovacska. A koreográfiát egyenesen bravúrosnak tartom.

Fotó: Juhász Éva

Fontos megemlíteni még azt is, hogy a zenei hangzást tekintve nagyon szépen kimunkált az előadás (zenei vezető: Pfeiffer Gyula, karigazgató Szabó Mónika). Mind a zenekar, mind az énekkar tökéletesen teljesít, nagy szó ez, ugyanazt a hangzást képesek előállítani élőben a nagy zenei apparátust igénylő részeknél, mint amit a stúdióban felvett változatokban is hallhatunk, nagyon szépen szólnak ezek a muzsikák. Külön említésre méltó Kiss-Balbinat Ádám teljesítménye a hegedűs szerepében, rendkívül ügyesen oldja meg elképesztően összetett feladatát, hegedül, táncol és játszik, hol démoni, hol szelídebb, angyalibb figuraként követi le a színpadi történéseket, maga a színtiszta allegória.

Tudom-tudom, hogy a zene „adja el” a musicalt is, de azt hiszem, nem mindegy az sem, milyen a szövege. Idétlen hasonlattal, a zene a szoftver, a szöveg a hardver. Ebben az előadásban vadonatúj fordítással dolgozik az Operettszínház, ez a hardver pedig szerintem remekbe szabott, mesteri munka. Orbán János Dénes fordításának számos előnye van, az egyik, hogy szerencsésen fosztja meg a szöveget a korábbiban sajnos tetten érhető fellengzős, vagy negédes-giccses stilisztikájú szavaktól, s ez főleg a dalok szövegében kimondottan üdítően hat a mai fülnek. Ahol kell, lágy, ahol kell szúrós és szókimondó, ahol a helyzet úgy kívánja, humoros és élettel teli. Mellőzi a „slágergyanús” (gejl) fordulatokat, s ez a nyelvi frissesség már rögtön az elején rabul ejti az erre fogékony fület. G. Dénes György fordításában például így hangzik a lányok dala: „Mézédes ákácra méhecske száll,/nékem is kell férjecske már./Nem kell, hogy túl szép, hogy túl jó legyen,/csak férjecske kell nekem. […] Oly mindegy, hogy sakter vagy bakter,/de szíve az lágy legyen, mint a vaj./Mézédes ákácra méhecske száll,/nékünk is kell férjecske már./Raktáron van tán egy kedves legény,/ki csodára vár…/Úgy mint én.” Orbán János Dénes verziójában szerencsére az álmodozó fiatalság ma is teljesen életszerű romantikája hangzik fel, mindenféle sziruposság és „rózsaszín cicanyelv” nélkül: „Ébren vagy álmában kit vár a lány,/Édes kis szép, ábrándos lány?/Jó férjet, rút férjet, bárkit találsz,/Csak legyen az én babám! […]Papácska tudóst kívánna…/Mamának még egy gróf is kevés./És nékem? hát elég egy férfi, csak legyen is férfi, az istenért!/ébren vagy álmában vár rá a lány,/Bájos kis szép, ábrándos lány,/Egymásé leszünk, jaj, van még remény,/Már holnap talán,/Ő meg én.”

Ezen túl, a prózai szövegekben is kellemesen modern, a kortárs néző számára jól befogadható nyelvezeten fogalmaz a fordító (pl. „Nem díjazom, Uram!”). Előszeretettel használja prózai és a dalbetétekben egyaránt a magyarban egyébként is közkeletű jiddis szlenget (kóser, córesz stb.), és kellően merészen a legismertebb betétdalban is ezekkel operál, sőt odáig is elmerészkedik, hogy még a mindenki által jól ismert, emblematikus sort is felülírja. „Ha én gazdag volnék/Dajdaj didi dajdaj/Diga diga didi dajdaj dam –,/Naphosszat csak –/Didi diga dam –/Lébecolnék gondtalan. […]Ha én ajser volnék/Dajdaj didi dajdaj/Diga diga didi dajdaj dam –,/Naphosszat csak –/Didi diga dam –/Lébecolnék gondtalan./Az lenne a kóser/Dajdaj didi dajdaj/Diga diga didi dajdaj dom –./Nem lesz córesz –/Bidi bidi bom –,/Ha én végre meggazdagodom.”

Ahogy említettem, a prózai részekben is újít Orbán János Dénes szövege, ami sok helyen szikárabb, ugyanakkor sokszor plasztikusabb mondatokat eredményez. Jó ritmikával használt ismétlődő fordulatok szabnak keretet a prózai szövegrészeknek is (például: „különbség tétessék eleven és holt közt!” – ismétlik időről időre). Jót tesz ez az eleven stílus a humornak, és a drámaiságnak egyaránt, utóbbira szemléletes példa az a jelenet, amikor a harmadik lány esetében tépelődik Tevje. Az eddig ismert szövegváltozatban ez így hangzott: „Bocsássak meg? Hogy bocsáthatnék meg nekik? Megtagadhatok mindent, amiben hiszek? Egyrészt megtagadhatom a saját gyermekemet? Másrészt: hátat fordíthatok a hitemnek, a népemnek? Ha mindent odaadok, belőlem nem marad semmi. Na de másrészt… nincs másrészt. Nem, Chava, nem!” Ebben a fordításban: „Fogadjam el őket? Mégis, hogyan? Tagadjak meg mindent, amiben hiszek? Vagy ellenkezőleg, tagadjam meg a saját gyermekemet? Másrészt fordítsak hátat a hitemnek, a népemnek? Ha ennyire meghajlok, akkor kettétörök… Másrészt… nincs másrészt. Nem, Háva! Nem és nem és nem!” – látszólag apró különbségek ezek, de sokkal drámaibb hatásúvá teszik a szöveget. Nem beszélve arról, hogy ennek a szövegrésznek a tartalma is ütősen hangzik ma, és minden bizonnyal rezonálni fog a nézőben…

Szintén kétségtelen erénye ennek a fordításnak a költőiség. Számomra az egyik csúcspontja ennek az esküvői jelenet dalszövegében van, amely túl azon, hogy az angol nyelvi változat eredeti szépségét is visszaadja, és maradéktalanul illeszkedik prozódiájában a zenéhez, még egy magyarul is tökéletesen érvényes versszöveget eredményez. „Nap kél – nap hull, nap kél – nap hull, fürgén száll az év./Elnyíló ligetünkre hó hull,/Zöldet hoz tavaszunk majd még./Nap kél – nap hull, nap kél – nap hull, néhány perc a lét./Őszből tél, tavaszunkból nyár lesz, sírunk, majd/Nevetünk is még.”

Úgy vélem, ezek a szövegmegoldások nagyon-nagyon sokat tesznek hozzá az előadáshoz, ahhoz, hogy kortárs nézőpontból is tudjuk élvezni ezt a darabot. Igaz, biztosan lesznek olyanok, akiknek szokatlanul hat majd, ám sokat segít az elfogadásban az író remek prozódiai érzéke és ebből fakadóan a szövegek énekelhetősége, illetve mondhatósága. A színészek ugyanis, úgy érzem, eleve sokkal természetesebben, „nyelvükre állóbban” kezelik a szöveget, és bízom abban, hogy előbb-utóbb más teátrumokban is megjelenik majd ez a változat.

Fotó: Mahunka Balázs

A szereplőgárda is tartogat meglepetéseket. Az általam látott szereposztásban Tevjét Homonnay Zsolt alakítja, akinek a karakterisztikája üdítően szakít a „mackós” Tevje-figurákkal, bár ez önmagában nem teljesen új keletű, hiszen egy-két feldolgozásban már történtek ilyen kísérletek. A meglepő választás ellenére kiváló alakításnak lehetünk tanúi. Homonnay Zsolt tejesembere picit határozottabb, mondhatni keményebb a megszokottnál, nem feltétlenül jóságosan „papás”, inkább sarkosabb a figura, mint akit már eddig is megtiport az élet. A zordabb külső azonban itt is érző lelket takar, a lírai részeket is nagyon szépen hozza, például a Szeretsz engem? dala és jelenete pontosan annyira érzelmes amennyire kell, jó arányérzékét bizonyítja, hogy nem csúszik át az érzelgősség határán, pedig ebben a jelenetben ez nagyon nehéz. Goldét Kalocsai Zsuzsa játssza, aki talán kicsit túl „elegáns” ehhez a szerephez, de nagyszerűen megoldja: tartásos, megalkudni képtelen asszonyt kapunk, s ez jól egészíti ki partnere Tevjéjét, még annak papucs-viselkedése is érthetővé válik. A lányok is remekül helytállnak: a Cejtelt játszó Gubik Petra és a Hódelt alakító Széles Flóra mellett új színfoltként tűnik fel Kelemen Fanni, mint Háva, bájos és kitűnő hangi adottságokkal megáldott jelenség. Mindhárman nagyon erősen hozzák a figuráikat, szépen énekelnek, tökéletes összhangot tudnak teremteni a partnereikkel. Közülük leginkább Dénes Viktor tűnik ki (Mótel Kamzolj) karakteresen megrajzolt naivitásával, és remek énekhangjával, kicsit halványabb, de pontos Pesák Ádám Percsikje és talán az ifjonti bizonytalanságból fakadóan, de túlságosan kimódolt Pál Péter Fegykája. Akár meglepetésszerűnek is mondhatnánk, de hát nem az, nagyon jól eltalált figura Jente, házasságközvetítő szerepében Oszvald Marika, aki számomra emlékezetesebb alakítást nyújt a már említett klasszikus filmváltozat Jentéjénél.

Fotó: Art&Lens Photography

A Hegedűs a háztetőn mostani előadásának számomra a legnagyobb erénye, hogy picit „mellélép” a műfajnak. Nemcsak egy történetet akar elmesélni, hanem azt is, amit erről a történetről gondolnak az alkotók, akiknek szemmel láthatóan határozott véleményük van erről a világról. És ez egyáltalán nem baj. Egyáltalán nem baj, ha egy történetet erős okkal mesélünk el. Nagyon nem baj, ha Joseph Stein és Jerry Bock musicalének a mi számunkra is van mondandója azokon az örök dimenziókon túl is, amelyek a családi és emberi viszonylatokra vonatkoznak. Mert Tevje története nem csupán a házasodásról szól, nemcsak egy apa küzdelme a családjáért, nem pusztán a lányaival vívott elfogadás-harc, hanem mementója egy közösség – jelen esetben a zsidóság – tragédiájának is, és igenis minden kulcsmondat benne foglaltatik, ami ezzel kapcsolatban csak fölmerülhet, legszembeötlőbb ez a hagyomány-megújulás kérdésében. A családi szálon túlmenően (és a történelem további menetének ismeretében) igen komolyan elgondolkodtat ez a történet arról, vajon mi képes megtartani egy közösséget hosszú távon. A gyökerekhez való ragaszkodás? A hajlékonyság, mindig, mindenhez? Ady éppen a zsidósággal összevetésben úgy fogalmaz rólunk, magyarokról: „És mi nem leszünk majd szétszórva,/Árvult, de mégis győzedelmes fajta:/Minket korszakok tűz-dühe nem edzett/S fölolvaszt a világ kohója/S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.” Igazzá válhat vajon ránk nézve ez a disztópia? Tevje, a tejesember története mire taníthat minket? Hajolni? Törni? Kitartani? Rengeteg kérdés merülhet föl az előadás kapcsán az emberben, még akár egy bizonyos Moise Zaharovics Sagalov nevű festő életét is végiggondolva, aki feledni nem tudta, hát Párizsban álmodta tovább a gerendaházakat, a szürkéskék lovacskákat és tehénkéket, de még a hegedűst is. Egyszóval nem baj, ha sokkal mélyebb gondolataink támadnak erről a történetről, még akkor is, ha látszatra olyan köntösben jelenik meg, amely végül is a szórakoztatást szolgálja. Látványos táncok, jól ismert, fülbemászó dallamok, humorral átitatott párbeszédek, s bizonyos értelemben happy enddel végződő párkapcsolati sztorik. A Hegedűs a háztetőn kiválóan alkalmas darab arra, hogy kissé ellépjenek az alkotók a musicaljátszás formai és tartalmi hagyományaitól. Hiszen, ha jól belegondolunk, a mi régi hagyományaink is újak voltak egyszer, nemde?

(Címlépfotó: Art&Lens Photography)