TÖLLI SZOFIA írása
A Gyulai Várszínház 58. évada és egyben a Szabó Magda-napok lezárásaként láthatta a közönség a székesfehérvári Vörösmarty Színház Az a szép, fényes nap című történelmi játékát. Az írónő sorai a Tószínpadon harsantak fel a szereplők ajkain, hangjuk pedig a vár, a kastély falain új erőre kapva még a köztük feszülő téren is visszhangzott.
Minden adott tehát a történelmi játékhoz – illusztris helyszín, bravúros szöveg, kompetens szakemberek. A tabló mégis hiányérzetet hagy maga mögött, hiszen az írónő ironikus, múlt századra, illetve áttételesen a mostani korszakra is kitekintő alkotása nem találja egyéni hangját a székesfehérvári társulat előadásában. A díszlet és a jelmezek egyfajta kortárs időtlenséget jelenítenek meg, míg a játékmódot és a szövegmondást túlzott teatralitás jellemzi. A történelmi játék helyett ilyen módon inkább identitáskereső történelmi panoptikumot kapunk.
Szabó Magda szövege, habár a messzi 900-as évek végére, 994-be, a szó szoros értelmében vett államalapítás előttre kalauzolja az olvasót, rávilágít arra, hogy a nyugati katolikus hitet felvevő Istvánt megelőzően is létezett már országunk, melyet Géza fejedelem irányított. Utal arra is, hogy az ideológiák harca és változása, váltása mindennapjaink része. Nem csak az elmúlt századok izmusai kergetőznek: a generációk és gondolkodásmódok mindig is egymás nyomában jártak. Apa és fiú konfliktusa kortalan problémákat vet fel nem csupán kettejük viszonyának szempontjából, hanem az ország irányításának kérdésében is. Előre vihet-e egy idegen, ismeretlen környezetben élő, élni próbáló törzsi szövetséget az, ha ragaszkodik saját hagyományaihoz, hitéhez, s nem felejtve bosszúját táplálja az örökös dühöt a németek és egyéb nyugati nagyhatalmak dekadenciája ellen? Csatlakozhat-e valóban, teljes szívvel ez a törzsszövetség a nyugati, keresztény értékeket valló nemzetekhez? Részesülhet áldásban az, akinek előrejutásához vér tapad? Nem csupán ellenségeinek, hanem egykori barátainak, szövetségeseinek a vére…
Ezeket a kérdéseket teszi fel az írónő, amelyeket a rendezés egyértelmű egyirányúsága az egyszerűség segítségével igyekszik megválaszolni. Bagó Bertalan víziója nem pazarol arra időt és energiát, hogy kézzelfogható atmoszférát teremtsen a kialakulófélben lévő magyar udvarban, hiszen minden figyelmét az új és régi, az óhit és újhit, az apa és fia között húzódó feszültségre összpontosítja. Kricsár Kamill torokhangoktól és sámánisztikus kiáltásoktól, kántálásoktól hemzsegő zenéje hivatott áthidalni a dialógusok között kialakuló hiányt és az átállásokat. Igazán sajnálatos, hogy az atmoszférateremtésen túl nem kapott igazi funkciót a különböző sámánkultúrák és az északi, viking-időszak inspirálta zenei világ, amely által a szürke árnyalatai helyett igazi színeket láthatnánk az előadásban. Ehhez hasonlóan a történelmi magyarok mozgáskultúrájának rekonstrukcióját sem ismerhetjük meg részletesebben, hiszen igazi tánclépések és koreográfiák helyett csupán éles taglejtésekkel létrehozott fájdalmas mozgássorok jellemzik Rovó Tamás koncepcióját. A díszlet egyaránt teret enged a színészek személyes megvalósításának és a nézők képzeletének. A színpad hátsó részét takaró óriási vetítővászon eredetileg a helyszínváltások gördülékenységéért felel, ám a ceruzagrafikára emlékeztető rajzok merőben elütnek a cselekmény és a színészek komolyságától. A vásznat hatalmas rámpaépítmény választja el a színpad elülső részétől, amely a fejedelem várát szimbolizálja. Nagyfokú öncélúságról tanúsodik azonban az építmény kihasználatlansága: a kétszintes emelvényre csak az előadás első és utolsó másodperceiben másznak fel „a népet” alkotó statiszták, közreműködők. A fém rácsok és a fa pallók indusztriális jellege teljes ellentétet mutat a rajzok gyermeteg világával és a jelmezek látszatmodernségével. Organikus lenvászon és pamut keveredik a műbőr és a poliészter tolakodóságával. Az autentikusság és a hagyományőrzés látszatát keltik a tunikák, kaftánok és köpenyek, amelyek mellett a hosszú nyakú garbók, a páváskodó öltönyök, a mai stílusú cipők teljes zavarodottságról adnak hírt. Nem arról van szó, hogy az úgynevezett nyugatiak pulcsikban, vagy éppen öltönyben és nyakkendőben járnak, míg a nagyrészt pogány magyarok keleties ruhadarabokban. Géza fejedelem ugyanis szintén nadrágban és pulóverben feszít, csak éppen ő szürkében és feketében, míg fia, Vajk bézsben jár. Vajk házi tanítója XV. századi angol protestánsként öltözködik, szintén szürkében, míg a herceget megkeresztelő Adalbert püspök teljes papi díszben lép színre. A pogány magyar asszonyok tunikáinak összképéhez pedig kötött mellények és cicanadrágok járulnak, míg a harcos magyar férfiak félmeztelenül, mellkasukon akár BDSM-típusú játékokra is alkalmas műbőr övekkel feszítenek. Teljes a káosz, hiszen nem egységes sem a színhasználat, sem a forma- vagy anyaghasználat.
A történelmi játék műfaja sikeresebben élne a színpadon, ha egységes keretrendszer alapján határoznánk meg. Mi adja a történelmi drámát? A kollektív történetírásból átemelt fiktív alakok? Vagy a teljesen fiktív szereplők egy adott történelmi korba helyezése? Szabó Magda szövegében mind a két szempontot megtalálhatjuk. Sőt, a felvetett problémák kortalansága a garancia arra, hogy a dráma ma is releváns legyen. Mi adja tehát a történelmi előadást? Az adott kor megjelenítése, megidézése, rekonstruálása a hangulatban, a díszletben és jelmezben, zenében? Vagy a dráma konfliktusának megragadása és az erre való erős összpontosítás? Úgy tűnik, a rendező koncepciója ezt a két szempontot ötvözve kívánta létrehozni a produkciót. Sajnos azonban a kettő ritkán sikerül egyszerre, hiszen vagy a színészek munkája sínyli meg az előadás audiovizuális síkjának kidolgozását, vagy fordítva. A velőtrázó üvöltések és hörgések, a grandiózusnak szánt díszlet azonban látszólag nem segíti a színészek munkáját, sőt! Gáspár Sándor és Kovács Tamás, valamint Gáspár Sándor és Kuna Károly konfliktusa élesebben és tisztábban érvényesülne, ha a nagyszabású tervekkel ellentétben egy kisebb térben, sallangoktól mentesen állhatnának egymás elé.
A Géza fejedelem szerepében látható Gáspár Sándor játéka határozza meg a jelenetek ritmusát és elmélyültségét. Az elszánt uralkodó és a gyengéd, fiát és népét féltő, gondoskodó apa érzelmeit egyaránt hitelesen közvetíti. A meglepően eltérő érzelmek forgatagában képes Géza álláspontját és tetteit érthetővé tenni. Áldást ad, miközben keze véres, békekötésre készül, mialatt nemzedékeken átívelő bosszút forral – a karakter komplexitása Gáspár alakításában összpontosul és nyer kifejezést. A dráma igazi főszereplője Géza, aki igazán komplex személyiségjegyekkel és igazi nagy tragikus szerepívvel rendelkezik. Kovács Tamás alakításában Vajk kissé merev és ideges, ám eltökélt és hithű keresztény, akinek gondolatai és tervei meghatározzák a nemzetté formálódó nép jövőjét. Kuna Károly játéka harsányabb hangon szólal meg az előzőekhez képest. Pogány dal- és táncjátéka inkább komikussá teszi, mint nagy bölccsé. A komoly és szigorú fejedelem, valamint a hitbuzgó és rugalmatlan herceg mellett bohócként csökkenti a jelenetek súlyát. Pálya Pompónia műsorvezetőnője humoros kiszólásokkal és átvezetésekkel szolgál a cselekmény jelentőségéhez illeszkedve, ám igazi dramaturgiai szerepe nincsen. Betétei a kortárs-történelmileg hiteles kettősségnek esnek áldozatul, s a komoly viták és egymásnak feszülések kivetik magukból ezeket a híradós tudósításokat.
Szabó Magda ironizáló, a mai korra is vonatkoztatható zsenije elvész a kaotikus színrevitelben, s ezáltal igazi történelmi tükröt sem kapunk. Nézzük eleink vívódását, talán tudunk is hozzájuk kapcsolódni, ám mindezeken túl semmi nem idézi elő azt, hogy valóban elgondolkodjuk, miről is van szó. Kifacsarodott panoptikumot látunk, ahol valami nem stimmel. A bábuk rendben vannak, de a miliő hibádzik. Vagy fordítva? A tapsrendet követően talán az is felmerül a nézőben, hogy ha a zavaró díszlet- és jelmezbeli hiányosságokat le lehetne választani az előadásról, talán az egész jobban működne – mondjuk rádiójátékként.
Az írás szerzője a PIM-OSZMI – PKÜ Szakírói kurzus résztvevője, egyetemi hallgató.
A képeket Kiss Zoltán készítette.
