Soós Imre születésének 70. évfordulója alkalmából a debreceni Csokonai Színház egy kiállítás megnyitóval egybekötött megemlékezést szervezett, amelynek díszvendégeként Törőcsik Mari színművésznő beszélt a fiatalon elhunyt színészzseniről, egy művészsors felemelő és tragikus oldalairól. Az alábbiakban ennek részleteit olvashatják, szerkesztett formában.

Úgy gondolom, hogy a színész a pillanatnak él. Aztán elfelejtenek bennünket, ez az igazság. Hiszen kinek maradt fenn a neve? Jászai Marinak, Dérynének és Blaha Lujzának, esetleg még Bajor Gizinek és kész, de őket is csak a szakmán belül tartják számon, a fiatal színészek már nem is tudnak róluk jóformán semmit.

Soós Imre igazi tragédiáját viszont abban látom, hogy az ő pillanata nagyon rövid volt. Míg az enyém nagyon hosszú, és ő azok közé tartozott az életemben, akik rendkívül gyorsan égették el magukat. Csak később jelent meg a lengyel Cybulski, a francia Gerard Philip illetve James Dean. Talán Soós Imre volt a világ nagy színészei közül az első, aki ilyen gyorsan égette el magát, de ennek persze, megvoltak a maga okai.

Ma már talán meg sem tudja mindenki érteni – és most nem mélyülnék el a politikában, – hogy az akkori munkás-paraszt kormány révén hihetetlen mennyiségű tehetséges ember került fel egyetemekre, főiskolákra. Ugyanakkor például Páger Antal is szegény paraszti környezetből érkezett, mint ahogy Richard Burton is a legszegényebb angol bányavidékről jött, de amikor ők befutottak, akkor az egyik beült a Rolls Royce-ába, a másik az Alfa Romeó-jába, és már nem paraszt- vagy bányászfiú volt egyikük sem. Soós Imre is faluról érkezett, velem együtt, viszont akkoriban azt, aki faluról érkezett és parasztszereppel indult, el is könyvelték parasztszínésznek. Engem is, pedig én az angolkisasszonyoknál nevelkedtem. De soha nem mertem megkérdezni se Gellért Endrét, se Major Tamást, hogy vajon Soós Imre miért nem játszhatott Hamletet vagy II. Richárdot? Őt már Cannes-ba sem engedték ki Fábri Zoltánnal a „Körhinta” vetítésére, arra hivatkozva, hogy nem tud viselkedni, ezért nem képviselheti méltó módon Magyarországot. Pedig Imre olyan volt, mint egy herceg, mint egy született arisztokrata! Egyik éjszaka elmentünk vacsorázni, és mindenütt haptákba álltak neki, mert nagyon elegánsan, nagyvonalúan tudott viselkedni, virágot vett… szóval, mint egy herceg. Ezt ő is tudta magáról, és azzal is tisztában volt, hogy nem arra használják, amit megérdemelne. Igazából ebbe halt bele. Ekkor az úgynevezett „sematikus” filmkorszakot éltük, amibe belefért ugyan a Ludas Matyi, de ezen kívül rengeteg sematikus filmben kellett szerepelnie. Ugyan a Körhintát is 1955-ben forgattuk, és beszélünk benne a téeszről is, de már felzeng benne a szerelem! Nekem ez volt a pályám kezdete és később a legjobb filmekben játszhattam. Ő viszont akkor halt meg. Végtelenül fiatalon egy végtelenül nehéz pillanatban kezdte a pályát. Ő pontosan tudta, hol lenne a helye, és nagy fájdalom, hogy a Rómeón kívül nem játszhatott más Shakespeare-szerepeket. Ha csak pár évvel később indul a pályája, talán itt ülnénk egymás mellett. Persze azokat, akik korán halnak meg, hajlamosak vagyunk túlértékelni. De megnézve őt a Ludas Matyiban vagy a Körhintában, azt kell mondjam: Imrében az volt a páratlan, hogy – tőlem eltérően – ösztönösen már mindent tudott a szakmáról, és minden jól is állt neki. Semmi sem hamis benne. Neki nem kellett tíz év, mint nekem, hogy megtalálja az eszközeit, Ő egy született zseni volt.

A cikk folytatását keresse a márciusi Magyar Teátrumban!