Maradjunk kapcsolatban!

Pap Lujza Domján Edit-díjas

Készült

on

„Az adott helyzetből kell kihozni a legtöbbet, a legjobbat”

Tizenhét évesen megfogalmazta, milyen értékrend szerint szeretné művelni a színészi hivatást, azóta ahhoz tartja magát. Azt mondja, sokkal többet kapott már a pályától, mint amennyire kezdőként vágyott, díjak például nem is szerepeltek a tervei között.

A legutóbbit, a Domján Edit-díjat december 20-án vette át Pap Lujza, a zalaegerszegi Hevesi Sándor színház művésznője, aki eddig kétszer kapott Máriáss-díjat, 2004-ben közönségdíjat, 2006-ban Forgács-gyűrűt, 2011-ben pedig a Színházbarátok Körének elismerését vehette át. A kollégáktól, a zalaegerszegi közönségtől kapott elismerések eddig is biztosították a Hevesi Sándor Színház színművésznőjét arról, hogy jó úton jár, most azonban már országos díj is jelzi ezt.

– Nagyon örültem neki, egy ideig fel sem fogtam, mi történt velem. A díj átvételének pillanataira például nem is emlékeztem, csak akkor sejlett fel valami az egészből, amikor visszanéztem a videofelvételt – idézte fel a nem mindennapi eseményt Pap Lujza, aki már gyermekként eldöntötte, hogy a színészmesterséget választja. – Ajkán Fábián Lujza néni színjátszó csoportjába jártam, ott és neki fogalmaztam meg tizenhét évesen, hogy igen, ezt a hivatást választom, és azt is, milyen elvek, szabályok mentén szeretném művelni. Eddig sikerült az akkor meghatározott értékrendhez tartanom magam, a pályától pedig sokkal többet kaptam, mint amit valaha reméltem. A díjak például nem szerepeltek az elképzeléseim között, ezek tehát mindenképpen pluszt jelentenek. Az volt a célom, hogy rendesen megtanuljam a szakmát, hogy mindig alázattal, szeretettel végezzem a feladatom, és, ami a legfontosabb, hogy tudjak adni és jól tudjam átadni, amit szeretnék.

– Ehhez szükség van lehetőségekre is, melyekből olykor nagyon sok van, máskor viszont kevesebb.

– Azt nagyon élvezem, amikor reggeltől estig munka van. Amikor kevesebb a feladat, akkor el kell foglalnia magát az embernek olyasmivel, ami hasznára van, ami gyarapítja. Fontos, hogy ne nehezítse a saját dolgát azzal, hogy elkezd olyasmi után vágyakozni, ami abban a pillanatban nincs. Mindig azt kell elfogadni, amit az élet éppen kínál, adott helyzetből kell kihozni a legtöbbet, a legjobbat. Ezekben az időszakokban más téren igyekszem magam gazdagítani, például filmeket nézek, olvasok vagy sétálok. Próbafolyamat idején ezekre úgy sincs mód, mert olyankor az ember mindenhova viszi magával a formálódó szerepét, folyton gondolkodik rajta.

– Ajkáról egyenes út vezetett Zalaegerszegre? Lett volna teátrum a szülővároshoz közelebb is.

– Testvérem, Lívia, akkor a veszprémi színház társulatának volt a tagja, úgyhogy megbeszéltük, ha nem sikerül a színművészeti főiskola, akkor a veszprémi teátrum lesz a legutolsó hely, ahova felvételizem. Időpontot tekintve az országban először Zalaegerszegen, a Nádasdy Kálmán Színészképző Stúdióba hirdettek felvételit. Szüleim természetesen tudták, mire készülök, azóta is a legnagyobb drukkereim, de egyedül vágtam neki az útnak, úgyhogy az egy fontos, jelentős nap volt az életemben. Nagyon halk szavú voltam, a nevemet is alig értették, ezért aztán az akkori igazgató, Halasi Imre azt kérte, hogy üvöltsem, hány éves vagyok. Meglepődtek, mekkora hang fért ki a torkomon, igaz, én magam is… Kosztolányi Dezső Gyászkar című versét mondtam és egy vidám székely balladát adtam elő, meg persze énekelni, táncolni is kellett. Azóta itt vagyok, ez a tizennyolcadik évadom.

– Sosem gondolt arra, hogy színházat vagy akár pályát módosítson?

– Az, hogy más szakma után vágyakozzam, csak egy kétségbeesett, nagyon fáradt pillanatban fordulhat elő, de komolyan sosem gondoltam rá. Azt a tanáraim, a szüleim is mondogatták, hogy tegyem magam próbára másutt is, de csak akkor vágtam bele, onnantól kezdve próbálkoztam, amikor bennem is megérett a gondolat, és elég bátor voltam hozzá. Kétszer lehettem vendég, előbb a Stúdió K-ban, majd a Thália Színházban, mindkettő óriási dolog volt. Ezek a szereplések, kirándulások azért fontosak, hogy ismerkedjen magával az ember, hogy kiderüljön, máshol hogy állja meg a helyét, hogy tud beilleszkedni, miként képes számára idegen kollégákkal játszani. Ez mind kihívás, nagyon izgalmas és kalandos. A vágy az efféle próbatételre, még mindig megvan bennem.

Közben filmes feladata is akadt.

– A Bereményi Géza rendezte Régimódi történetben forgathattam egy napot, az is nagyon gyönyörűséges volt. Török Marcellel, a Zrínyi gimnázium volt diákjával egyébként már az ötödik kisfilmet csináljuk, ezek fesztiválokon, pályázatokon vesznek részt. A forgatás másféle feladat, mint a színpadi munka, hiszen utóbbi esetében hetekig érlelődik bennünk egy-egy szerep, míg a filmeknél sokszor szinte egy pillanat alatt kell megteremteni a figurát, a helyzetet.

– Rengeteg rendezővel dolgozott, rengeteg szerep van a háta mögött. Melyek a legmeghatározóbbak?

– Minden tanárral, rendezővel más iskolát járhat ki az ember, így nem csak önmaga erejéből, a szerepek által, de a tanároknak, rendezőknek köszönhetően is színesedik, gazdagodik. Erre nyitottnak kell lenni és kíváncsinak a másik emberre. Így van a szerepekkel is, valamennyi más miatt kedves számomra. Néha egyébként, amikor szembesülök vele, milyen sok szerep van a hátam mögött, igencsak meglepődök.

– Melyik előadásban láthatja a közönség legközelebb?

– Február 7-én mutatjuk be Szép Ernő Vőlegény című komédiáját, ebben játszom Mariskát, a főszereplő nővérét, a szeleburdi, ezerfelé szaladó család egyetlen „normális” tagját.

– Megfogalmazta magának, mit szeretne elérni a hivatásában?

– Mindenekelőtt egészség legyen, munkám a színpadon életem végéig, és azt szeretném, hogy mindig tudjam képviselni önmagam, azt, amire tanítottak, ami tudást gyűjtöttem, és tudjam vállalni a döntéseim következményeit. Fontos, hogy mindig egyenes tartással, becsülettel léphessek a közönség elé. Azt tapasztalom a környezetemben, az országban, hogy nagyon vigyázni kell magunkra, hogy ellen tudjunk állni a rossz hatásoknak.

– Nem csak a teátrumhoz, de Zalaegerszeghez is tizennyolc év köti. Jól érzi magát itt?

– Nagyon szeretek itt élni, a közönséget is nagyon szeretem, és nem csak úgy, mint nézőt, akivel a színpadról ismerkedem. Jártamban-keltemben azt látom, hogy szerencsére több itt a mosolygós ember, mint az ország másik felében.

Péter Gyöngyi

Hirdetés

Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű