Az elmúlt év vége felé a magyar színházi közéletet leginkább izgató egyik kérdés az volt: Ki lesz 2010 februárjától a Pesti Magyar Színház igazgatója? Sok volt a találgatás, egyesek tudni vélték, hogy bizonyos politikai erők azt szeretnék, ha a kormány leadná a színházat a fővárosnak, és majd ők dönthetnének az igazgatóról, mások szerint a kormánypártnak a jelen helyzetre is volt jelöltje.

A színház társulata, a leköszönő igazgatóval, Iglódi Istvánnal az élen Őze Áron színész-rendezőt és pályázótársait támogatta, nyílt levelet is írtak a miniszternek. Aztán Iglódi István hirtelen halála sürgette és előrébb is hozta a döntést, miközben sokan tudni vélték, hogy a miniszter, párton belüli pozíciójához köti a szakmai bizottság javaslata mellett dönt-e, vagy párttársai jelöltje mellett. Aztán Hiller István a szakmai véleményre hivatkozva döntött, és Őze Áront nevezte ki. Először arról kérdeztem az új igazgatót, hogy ő mit érzett meg a háttérharcokból?

– Én magam, művészember lévén, nem nagyon szeretek politizálni, és tagadom is azt, hogy a politikának bele kellene szólnia a művészetbe, a színházkultúrába. Persze nyilván jelen van, és beleszól, pláne egy olyan színház esetében, amelynek a minisztérium a fenntartója. Gyakorlatilag itt két fronton zajlottak az események: az egyik a szakmai terület, ahol elég szép arányban nyertünk, amihez persze nyilván kellett az az erős háttér, amit a társulat biztosított, amikor nyílt levéllel fordult a miniszterhez, és amiben ez a színház megfogalmazta önmagát. Ez alapján készült azután a pályázat hármunk munkájaként, hiszen azt Guelmino Sándor, Sipos Imre és jómagam írtuk. Aztán jött a szakmai meghallgatás, amin, mint a pályázat benyújtója én vettem részt. Ennek a folyamatnak a végén a szakmai bizottság megtette a javaslatát. Itt zárult le az egyik front. Rögtön meg is nyílt a másik, a politikai lobby területén, ami hasonlatos volt egy K 1-es fullkontakt kick-box mérkőzéshez, vagy egy futóverseny hajrájához, ahol kiderül, hogy a szakmai részen túl ki, milyen sprintelő. Persze én se vagyok az a típus, aki hagyja magát, ráadásul felelősséggel tartoztam a társulat és a szakmai bizottság döntése iránt is, ezért én is beszálltam a ringbe, amiről nem nagyon mondanék többet.

Végül kétesélyessé vált a döntés, amiben nagyon nagy szerepet játszott Hiller miniszter úrnak az alap hozzáállása – amit a nyílt levelünkre is válaszolt –, hogy alapvetően a szakmai bizottság véleményét akarja figyelembe venni. Ez persze még mindig kevés volt, hiszen a politikában máról holnapra megfordulhatnak a történetek, amibe én nem látok bele, de nem is akarok belelátni. Persze én is hallottam olyanokat, hogy a párton belüli viták során a miniszter úr az asztalra csapott és azt mondta, hogy jó, akkor én meg a szakmai bizottság véleménye szerint döntök. Ha ebből a szakma azt szűri le, hogy most a művészet egy kicsit legyőzte a politikát, akkor annak azt hiszem jó üzenete van.

– Ön dolgozik színészként, rendezőként, színészpedagógusként, és most január elsejétől egy nagy színház igazgatója lett. Nem fél attól, hogy közben az előbbiek, amiket nagyon jól csinál, háttérbe szorulnak?

– Az igazgatóság ugyan egy új és nagy kihívása az életemnek, de én erre már két éve készülök, amikor Iglódi István úgymond fölkért rá. Ugyanakkor egy nagy kaland is, mert, ha a fél szemünkkel nem nevetünk a kihívásokon, hanem belegörcsölünk, akkor sokkal nehezebb. A vezetés jogát öt évre kapjuk – azért használok többesszámot, mert hárman vagyunk, és ennek a team-nek még bővülnie is kell – és abban biztos vagyok, hogy az első két évben nekem hivatali munkát kell végeznem, mert másként nem megy. Nem félek attól, hogy örökre szakítanom kellene a színészettel vagy a rendezéssel. De most más szemszögből kell megközelítenem a szakmát, a színházat és önmagamat is, ami nem jelent problémát.

Az interjú folytatását keresse a Magyar Teátrum januári számában