A kormányzati szándék

"Tisztelt Képviselő Asszony és Képviselő Urak! Az előadó-művészetről szóló törvény leglényegesebb alapelvei az egységesség és sokféleség, az átláthatóság és kiszámíthatóság, az átjárhatóság, a minőség és a mennyiség egyensúlyán nyugszanak. Egységesség és sokféleség, mert egységesen kezeli a különböző formjban, különböző fenntartóval működő szervezeteket, valamint támogatja a régi és az új együttélését, a hagyományos és a struktúrán kívüli kezdeményezések egyenrangúságát. Jellemzi ezt a javaslatot az átláthatóság és a kiszámíthatóság, mert az állami források kiszámíthatóbbá válnak, ezzel együtt a másik oldalon átláthatónak és ellenőrizhetőnek kell lennie, így biztosítható, hogy ténylegesen azon célok megvalósítására fordítsák ezeket a forrásokat, amelyre a jogalkotó szánta."

Részlet Hiller István oktatási és kulturális miniszter 2008. november 6-i parlamenti felszólalásából

Az ajándék ló foga
avagy, még egyszer a színházi törvényről

„Ez a törvény a kormányzat ajándéka a színházi társadalomnak.” A kormány képviselője válaszolt így akkor, amikor a törvénytervezetet ért szakmai kritikákkal szembesült. Bizonyos értelemben igaza volt, hiszen a kormány a törvényi szabályozásra vonatkozó felvetéseket az előző ciklusban kereken elutasította, és a 2006-os kormányprogramban sem vállalt ágazati törvényi szabályozást. 2006 késő őszén, az önkormányzati választásokat követően azonban – különösebb szakmai nyomás nélkül – szinte azonnal, határozottan és az előzmények ismeretében, váratlanul a törvény megalkotását jelentette be.

Mára már nem a törvény politikai megfontolásai, az előkészítés anomáliái a fontosak. Inkább az, hogy ez az „ajándék” hogyan befolyásolja a színházi élet mindennapjait. Egy törvénytől nem várható el, hogy megoldja azokat a művészeti, művészi tartalmi problémákat, amelyek a színházi szakembereket régóta foglalkoztatják. Ellenben, joggal lett volna elvárható, hogy az állam tisztázza saját szerepét a színházi infrastruktúra fenntartásában, a működési keretek garantálásában, tartalommal töltse meg a művészeti élet szabadságának biztosítására és tiszteletben tartására vonatkozó alkotmányos követelményeket. Ez azonban, ezzel a törvénnyel nem valósult meg.

A törvénynek már a céljai vitathatóak. A művészek és a társadalom viszonyáról egyetlen szót sem ejt, ami előadó-művészeti törvény esetében elfogadhatatlan. Arról pedig, hogy mi az állam felelőssége a sajátos színművészi, előadóművészi életpályát választókkal szemben, a törvény még a célok szintjén sem tesz említést; de nem ejt szót például, a többtagozatos színházak, vagy a művészeti társulatok fontosságáról sem.

Egy rosszul értelmezett politikai klisé alapján e törvény célul tűzte ki ugyanakkor a társadalmi leszakadás és szegregáció csökkentését. Ez a törvény ilyesmit bizonyosan nem tud beteljesíteni. Egy ilyen összetett társadalmi probléma kezelésében lehet ugyan szerepe a művészetnek (is), de ezt, szerintem nem az előadó-művészeti törvény céljává kellett volna tenni.

A kultúráért felelős miniszter hatásköreinek leírásából nyilvánvaló, hogy azokat a terület szakmai szervezeteitől – és az e tervezet által létrehozni kívánt Előadó-művészeti Tanácstól (EMT) – minden értelemben (és minden kérdésben) függetlenül gyakorolja. Nem világos, hogy akkor miben áll a – jogalkotó által is citált – művészeti élet szabadságának tiszteletben tartása. Ezzel szertefoszlott a törvénnyel kapcsolatos legfontosabb elvárás. Az, hogy végre törvényben garantált hatáskörrel gyakorolhassanak a szakmai szervezetek, illetve ezek testületei, önigazgatási és önrendelkezési jogot. Ennek hiányában ugyanis fennmarad az a gyakorlat, hogy a legfontosabb kérdések nem szakmai, hanem politikai megfontolások alapján dőlnek el, érdemi szakmai fórum hiányában.

Nem világos az sem, hogy egyáltalán mi indokolja egy döntéselőkészítő, javaslattevő, véleményező, tehát döntési hatáskör nélküli testület formalizált létrehozatalát. A miniszter jelenleg is attól kér véleményt és javaslatot, akitől akar. Ha a jogalkotó nem kíván tényleges jogkört adni a szakmai szervezeteknek, akkor sokkal olcsóbb lenne, ha nem tenne úgy, mintha akarna. Arról nem is beszélve, hogy egy, a minisztériumnak javaslatokat készítő testületbe miért kell tagként saját minisztériumi delegáltat küldeni, továbbá, mit keres ott a Pénzügyminisztérium delegáltja, szintén tagként. Ha nincs döntési jogkör, akkor mindez teljesen felesleges. Nem világos továbbá, hogy a többi tag delegálása során ki dönti el, hogy a delegáló szervezet esetében mi számít jelentős tagságnak. Továbbá, ha nyilvánvalóan nem demokratikus elvű, döntéshozó, hanem szakmai tanácsadó szervezetről van szó, akkor a delegálási jog miért kötött taglétszámhoz? Egy kis szakmai szervezet nem képviselhet magas színvonalú szakmai álláspontot? Nem világos az sem, hogy a delegálási jogot kapó szervezetek hogyan osztják fel egymás között a négy tagi helyet.

A támogatási rendszer átgondolatlan, sematikus, és nem utolsósorban ellentétes a törvény kinyilatkoztatott elveivel. A támogatási rendszerhez minőségbiztosítási szempontrendszert kellene megalkotni, a szakmai szervezetek döntési kompetenciájával. Alapvető hiányosság, hogy a központi költségvetési hozzájárulás mértékére nincs semmiféle, objektív mérőszámokon nyugvó garancia. Nem világos az sem, hogy ha a törvény felállította az EMT-t, akkor a támogatási elosztásnál miért egy miniszter által felkért, rejtélyes szakmai „kuratórium” kap szerepet.

Az egyes művészeti munkakörökben foglalkoztatottak esetében, a munkáltató szubjektív döntésének felmondási indokként való megjelölése a munkaviszonyban, a közalkalmazotti jogviszonyban álló művészeket teszi még kiszolgáltatottabbakká. Ezen túlmenően pedig, ez az előadóművészek alapvető egzisztenciális érdekeivel is ellentétes, a minőségi csere kodifikálása pedig kifejezetten megalázó lehet az érintettek számára. Az állásától így könnyűszerrel megfosztott színészeket a törvény által biztosított némi többletpénz aligha kárpótolja. Különösen igaz ez a vidéki, pályájuk derekán már túl lévő művészekre.

A törvény egészéről elmondható, hogy nem teljesíti a művészeti élet szabadságára vonatkozó alkotmányos követelményeket, továbbá, indokolatlan munkaszervezetek, testületek felállítását írja elő, tisztázatlan párhuzamosságokkal, azok minden költségvetési konzekvenciájával. Nem tartalmaz garanciákat a költségvetési támogatások tekintetében, nem kapcsolódik hozzá objektív minőségbiztosítási rendszer, a művészek sajátos jogállására vonatkozó szabályok hiányosak, a jelenlegi helyzethez képest összességében kedvezőtlenebb viszonyokat teremt; a művészi életpályamodell törvényi szabályozása teljességgel hiányzik. Ehhez az ajándékhoz kellene jó képet vágni…?

Kriza Zsigmond
Mozaik Művészegyesület