A székesfehérvári Vörösmarty Színház március 5-én mutatta be Matei Visniec: A kommunizmus története elmebetegeknek című színművét. A keserédes történet a sztálini Szovjetúnió idejéből, arról szól, mit tesz az ember, ha az a kitüntető feladat várja, hogy őrülteket kell ideológiai kiképzésben részesítenie?

Jurij Petrovszkij fiatal szovjet írót az írószövetség különleges feladatra szemeli ki: rövid elbeszélésekben mondja el egy elmegyógyintézet ápoltjainak a kommunizmus történetét. „Vesse latba egész tehetségét és hazafiságát, hogy elmebetegeinket is táplálhassa a remény, melyet a Nagy Októberi Szocialista Forradalom gyújtott a világ dolgozóinak szívében...” Matei Vişniec román származású francia író, aki a saját bőrén tapasztalta meg a diktatúra működését. Talán épp ezért tudja könnyed humorral, a téma abszurditását és szorongató voltát egyszerre megmutatva megidézni a kort, és kacagtatni a bitófa árnyékában, kényszerzubbonyok között.

A színdarabot Czímer József fordította, dramaturg: Csikós Attila, díszlettervező: Bátonyi György, jelmeztervező: Győri Gabi, zenei vezető: Zádori László, koreográfus: Kováts Gergely Csanád. A főbb szerepekben: Crespo Rodrigo, Kozáry Ferenc, Bata János, Bakonyi Csilla, Kelemen István; ápoltak: Tűzkő Sándor, Keller János, Gerner Csaba, Janklovics Péter, Budaházy Árpád, Gál Gergely, Eisenbacher Balázs, Boda János, Keller János. Sztálin szerepében: Vasvári Csaba, a színház igazgatója. Rendező: Szűcs Gábor, a színház művészeti igazgatója.

Szűcs Gábor rendező:

– A kommunizmus története elmebetegeknek sajátos humorú, néha ironikus, néha groteszk, mégis megrázó darab. Groteszk, mert megmutatja egy hatalmas, grandiózus rendszer pitiánerségét és trivialitásait. Megrázó, mert elmondja, hogy az alapjában egészen kisszerű, nevetséges elképzelések, ideák vagy vádak milliók életének kioltásához vezettek. És még ezeket az elképzelhetetlen borzalmakat is meglehetősen heroikusan élte meg a szovjet társadalom. Sztálin temetésén százezrek álltak sorba, és siratták a Generalisszimuszt. A mai napig él a kultusza. Az ember, az eszme vagy a monumentalitás és a teatralitás ereje magyarázza ezt? Nem véletlenül szólalnak meg az eredetileg prózai műben a korszak ismert indulói, dalai. A megszólaló zenék energiája, üteme, ereje szinte „feloldja” a prózai élethelyzeteket, minden mondat valami mássá lényegül, s ez az „értelmezés” talán az előző kérdésre is segít választ találni majd.

Csikós Attila dramaturg:

– A darab zsenialitása, hogy nem a valóság komikus vonásait mutatja meg, éppen ellenkezőleg, a komédiából, a nevetségesből bontja ki a valóságost, a tragédiát. Lehet rajta nevetni, de közben az embernek összeszorul a szíve. Lehet rajta sírni, de mai biztonságtudatukkal, komfortos valónkból szemlélve a látottakat, nem tudjuk megállni nevetés nélkül. És aztán elgondolkodhatunk, hogy miből épül fel minden diktatúra – az egész „rendszer” a mi – sokszor sajnos elfogadó – mosolyunkból, a mi könnyeinkből áll csupán. Ezért is írtuk át a darab zárójelenetét, s került bele az előadásba Sztálin temetése is. Ez éppen a színháziasságával leplezi le a színjátékot magát. Mert mit ér az ember élete? Ahogy az egyik szereplő mondja: „Sztálin él. És amíg ő él, addig mi is tudjuk, hogy élünk, mert az ő élete azt jelenti, hogy mi bármikor meghalhatunk, és amíg mi bármikor meghalhatunk, addig bizonyos, hogy még élünk…

„…most ők repülnek! Huss!”

A kommunizmus története elmebetegeknek főszerepét, Jurij Ptrovszkij, írót Crespo Rodrigo alakítja. A színész édesapja bolíviai – innen a neve. Megmondta az igazat, ha kérdezték – innen a szakmája. Sosem fogjuk megtudni, hol szolgálhatott volna nemesebben, az égen vagy a színpadon.

– Már vitorlázórepülős voltam, amikor jelentkeztem a tatai katonai gimnáziumba. Megkérdezték, miért akarok katona lenni. Nem okultam az előttem szóló szavaiból, aki élből vágta, hogy „szocialista hazám védelmére”. Csak ennyit mondtam: repülni szeretnék. Hát repültem is…

Leküldték az orvosiba, ahol „alkalmatlan” minősítést kapott. Nem árulta el vizsgálóinak, hogy már rég zsebében lapul az egészségügyi alkalmasságát bizonyító dokumentum. Az élet csekély igazságtétele, hogy most A kommunizmus története elmebetegeknek című darabban azt a rendszert figurázza ki, amelyik szertefoszlatta az álmát.

– Mindent visszakapnak, most ők repülnek! Huss! Én pedig szívesen búvárkodom. Mélyre csobbantam a magasból! (Mosolyog.)

Kerényi Imre és Huszti Péter osztályában végzett a főiskolán, a Madách Színházban és a Győri Nemzeti Színházban a műfajok széles skáláján játszhatott.

– Zenében és prózában, stúdióban és nagyszínpadon, romantikusoktól az angolszász vígjátékokig mindenben megpróbálhattam magam. Örömmel mutatkoztam be a Vörösmarty Színház közönségének is a tavalyi évadban, a Stuart Máriában. Ismerős kollégákkal is találkozhattam: Balsai Mónikával és Pápai Erikával együtt játszunk a számomra egyik legkedvesebb darabban, a Lila ákácban Győrben.

Az idei évadban Székesfehérváron A tribádok éjszakájában alakít egy tipikusan északi írót.

– Joggal merül fel a kérdés, hogy a latinos ábrázatommal miként bújhatok August Strindberg bőrébe. Hargitai Iván rendező azonban nem a külsőm alapján választott: „Ez az író hasonlít rád. Megvannak a maga önzései, vívódásai, szorongásai, mint minden művész embernek.” Strindberg saját életét feldolgozó történetében megdöbbentő a kifejezésmódja. A szerző helyből irodalmian fogalmazza meg cinikus, gyerekes vagy éppen szerelmes gondolatait.

Szintén író, de teljesen eltérő karakter Jurij Petrovszkij, akit A kommunizmus története elmebetegeknek főszereplőjeként formál meg.

– A darab szürreális, miként a valóság is az volt, amelyről szól. Egyben kritika a máról, amelyben nem tudjuk, melyik a saját gondolatunk és melyik fakad Pavlovi reflexből. Tessék, most is kólát iszom. Minden izmus veszélyes. Nácizmus, kommunizmus, globalizmus...

Két éve egy ősi tibeti gyógyító technikát, pránanadit gyakorol.

– Meg kell hallanunk a belső csöndünket. Sokszor túl hangos az egonk.

Méhes Mónika