Újra felfedezni az idő művészetét

MITEM, 2016

Nyelv-óriásokon keresztül vezető, történelmi és nemzeti korokat áthidaló képek, terek, látványok mozaikja formálta a megélhető idő illúzióját két héten keresztül, tizenhárom ország huszonkét előadásában a Nemzeti Színház idei MITEM fesztiválján.

Az április 11-i kapunyitáskor képzeletbeli falak omlottak le, és csak történt-történt a színház: kint, bent, fent és lent, függöny, székek és megkötések nélkül kelt életre a játék a Teatro Potlach Angyalok a város fölött utcaszínházi előadásában. A kezdet a jelenhez szögezett, mintegy igazolva, hogy a színház bármit is mutat, az itt és most történik: bár a múltra gondolunk mégis, a jelenről beszélünk. Ennek az egyszeriségnek, jelenidejűségnek az általánossá formáló ereje a Nemzeti színházak elsődleges energiabázia, bárhol a világon: megkülönböztetett státuszuk művészeti lényege ez.
A színház új hangokat keresve, szűk sikátorokon vezet végig, majd ajtókat nyitva tágul a tér, és mozgó képek sokasága bontakozik ki: a görög Iliász végeérhetetlenül küzd, koreai sámánasszonyok halottaik vándorútját segítik, a szaha nép Titusza igazságáért harcol, vagy akár a szecsuani opera, keleti hanghullámokban rezgeti meg a levegőt. Különböző népek, különböző nyelveken ugyanarról mesélnek: hogyan éljük meg a jelent, függetlenül attól, hogy Shakespeare-, vagy kortársi darabba ágyazzuk a kérdéseket.

A tükör nem tűnik el, az idő nem számolódik fel, csupán a színek változnak, és ettől válik még különlegesebbé a befogadói élmény. Miért jöttünk a világra, ha nem vagyunk bátrak lakni benne? Refrénszerűen ismétlődő üzenet, sokszor még az olyan fantasztikum-dramaturgiában is érvényesül, amelyben egymásba csapágyazódó valóságelemek tartják mozgásban a gépezetet, mint például az orosz Alekszandrinszkij Színház Holló című előadásában, Nyikolaj Roscsin rendezésében. E színház zamata, a tisztasága: a mesenyelvű szöveg oly karakteres jelenetek alap- és háttéranyaga, hogy a naivitásba oltott fekete humor teljes észrevétlenséggel lopakodik bele az élet nagy próbatételeibe, s tölti be a maga polifon igazságával a székükhöz szögeződött nézők lelkét. Mennyire képes a fantasztikum a nézőkre hatni? Mielőtt a szereplők játékba lendülnek, az egyik páholyból bájos mosolyú hölgy szól hozzánk, bizalmasan bevezetve a darab megírásának rejtélyeibe, és egyben kecses észrevétlenséggel mosva össze a realitás és fantasztikum közti határvonalat. A végén, ugyanez a bájos mosoly egyetlen intésre torzul vérbe fagyott vigyorrá, anélkül, hogy az átváltozás az előadás lefolyásában különösebb dramaturgiai zökkenőt okozna. Az oroszországi színház Holló előadásában nyújtópadra vonják a szeretetet, összezsugorodik az igazság, és végül a sorsszerűség hatalma kilátástalan bohózattá teszi az értékek kutatását.

A szűk sikátor viszont nem zsákutcába: az újabb és újabb kis ösvények mindig eljuttatják a szemeket, a nézéstől a látásig, a derengéstől a megmutatkozásig. Az idő korlátait lassú rozsdázásnak indította a gumiabroncsok, vaságyak és fémtalapzatok közé állított Iliász, Sztatisz Livatinosz egyedi világlátását tükrözve. A görög tragédiák színpadra állítása igen kényes kérdés, legfőképpen, ha az nem máshol, mint Athénban történik. Ez a megszólalásmód viszont nem arra van, hogy meddő harcot vívjon a homéroszi világgal, de arra sem törekszik, hogy kortársi, kísérletező szellemet erőltessen az olimposzi istenek közé: inkább egy merőben eltérő nézőpontból mutatja be a ma is folyó véres harcok, veszteségek és nyereségek térbeli és időbeli univerzalitását. Az örök harcnak egy 19. századi értelemben vett, nemzeti vetülete jelenik meg az Urbán András rendezte Hazafiak előadásban, amelyet a Szerb Nemzeti Színház vitt színpadra. Itt, minimalista, kortárs térben jelennek meg az identitásukat (individuális eszményérdeküket) kereső nők és férfiak, a hazaváltogató hazafiak, akik az újonnan felmerülő (forradalomszerű) állapot zűrzavarában, mikrofonon, hangosbeszélőn, énekelve, fekve, és talpon próbálják belekiáltani a történelem megrepedt csendjébe a saját igazságukat és sérelmüket. A nagy görög dráma, majd az egyén harca, később keleti hullámhosszra vált. A Dél-Koreai Köztársaságból érkezett Jindo Ssitgimgut velőtrázó utazásba transzponálja a megszokott hangnemet. Sámándobok, táncok, hangok lüktetése tisztítja a távozni készülő lelket. Tanúi lehetünk egy olyan halotti szertartásnak, amely zsigeri eltávolodást jelent a megszokott keresztény elemektől, és spirituális magaslatba emel: érezni, ahogyan a hangok elhalásával megszületik a túlvilági élet. Később, egy más oldalról mutatkozva, újabb keleti élmény fogad: Li Yaxian, a kínai Csungkingből, melyben hang és látvány harmonikus egybekelése a szerelem és áldozatkészség eleve elrendelt sikertelenségét vetíti ki. A gésa látásával együtt veszti el szerelmét, ellenben belső nyugalomra lel, amely végső énekében cseng bele a térben vibráló szomorúságba. Talán a saját hagyományainktól legtávolabb tolt képmontázst, a szaha nyelven eljátszott Tiit szolgáltatja, amelyet Shakespeare Titus Andronicus drámájára épít Szergej Potapov. A P. A. Ojunszkij Szaha Színház előadásában törzsi viselet, magatartás, jellemrajz és hanghordozás a római kor rendjével keveredik. Ezáltal, a vérben úszó színpad csonka emberei, fűszoknyában és felöltőben, minden cselszövés ellenére, görcsösen kapaszkodnak saját igazságukba. A világrendek ilyen módú összecsúszásában látható, hogy a végső győzelem, már nem is számít igazán.

Mindezek a térben és időben megtörtént utazások, nemcsak a külföldi színházakat dicsérik, megnyilatkozásaikban a bemutatott hazai előadások hasonlóan erőteljesek voltak. Legyen szó a női mibenléthez való viszonyulásról, a felboncolt élet értelmének kereséséről, vagy akár a szerelem örvénylő érzékiségéről. A nőket minden kor másként értelmezte, viszont egyben mindenik hasonlított: a megértés vágyában. A Weöres Sándor Psychéje nyomán készült egyetemi vizsgaelőadás kereste az ember lehetséges pozícióját a lázadás, a szabadság, a szerelem, a tévútesélyek és a „helyes” döntések között. Vidnyánszky Attila rendezése Psychét, egy ego többszörözés gondosan egymás mellé illesztett szeleteiként mutatja meg, amelyek több oldalról, szimultán tükrözik a nőiséget és a női életteret. Ugyanilyen gondolatébresztő előadással hívja fel a figyelmet Sardar Tagirovsky az elme sokrétű megnyilatkozásaira. A halál felépítésének vizsgálatában, valójában olyan kérdések merülnek fel, hogy elegendő-e a szimpla létezés egy olyan életben, amelyben folyamatos a kielégületlenség, vagy a keresés bármilyen áldozatot megér-e, még ha az út az elmegyógyintézeti zubbony szorításán át vezet, akkor is? Az egyén sárröggé fokozása, nemcsak az előadás grafikus képiségén keresztül ivódik mélyen az elmébe, de a dermesztő érzékletességgel kidolgozott játékban is. A falak, amiként maga a színház, nem csupán a tapintható valóság képzetei: a falak bennünk vannak, az áttörésük megélés kérdése. Nem kisebb érzelmi pörgéssel jelenik meg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Vízkereszt, vagy amire vágytok c. előadása, Bocsárdi László rendezésében. Itt az örvénylés, egyrészt a megjelenített alakok érzelmeiben, másrészt azok fizikális vetületében is láthatóvá válik, forgószínpad és gitárkíséret képében. A körhinta módjára lassan beforgó magaslat, jelenetbe helyezi a név szerint megjelenő színészeket, majd térbe vonszolja a bent kavargó indulatokat is. A végig színen levő magányos gitáros alakja csendben játszik, miközben értőn hallgat, meghallgat. Az előadás minden bohóságát, tivornyázását azáltal sikerül a mélyebb megnyilatkozás felé tolnia, hogy a belső feszültségek, az emberi psziché megnyilvánulásai már szinte tapinthatóvá válnak: allegóriái tárgyias érzékelhetőségükben nyernek értelmet a befogadó közönség fejében.

A pesti Duna-parton ismét meggyőződhettünk: a színház foglya és felszabadítója az időnek. Tere bármikor történelemsávokhoz illeszthető: a drámai igazság nem hegycsúcsok közül bukkan elő, hanem nagyon is személyfüggő dolog: az alkotásból előlobban, míg a nézőben megrendül valami. Az asszociációforgalomban értékek képződnek, értékek cserélnek gazdát. A MITEM-nek ezalatt a két hét alatt nemcsak nemzeteket, de korokat, s kiváltképp embereket is, sikerült közös asszociációs térbe fognia, a maga nyomában szellemi emléket hagynia.

A MITEM-en készült felvételek Eöri Szabó Zsolt munkái