Tóth Ilonka a Nemzeti Színházban Vidnyánszky módra

MIÉRT ÉS HOGYAN EMLÉKEZZÜNK KÖZÖSEN TÓTH ILONÁRA?

Vidnyánszky Attila 2013-ban vette át a Nemzeti Színház vezetését, és azóta a totalitás és uralkodik a 2002-ben megnyitott színház falain belül. Folyamatos készenlétben van szemünk, orrunk, fülünk, értelmünk és – nem utolsó sorban– a lelkünk. Fények, szagok, táncmozdulatok, zenék. Élmény, amit közösen élünk át.

Abban a százhatvan percben együtt lélegzünk a nézőtéren. Ugyanazokat az embereket nézzük, ugyanazokat a kiáltásokat halljuk. A látvány ugyanaz, ám a bennünk feltámadó érzések eltérőek. Ahogy a gondolatainkat sem lehet egy nevezőre hozni. Sem ember, sem Isten, sem a színház nem képes erre. Mégis, legyen bár különböző véleményünk az adott előadásról, az együvé tartozás érzése megmarad. Hiszen együtt néztük meg. A színház minket, közönséget avatott be (saját, a történet és/vagy Isten) titkaiba.


    Az 1956. október 23-i forradalom hatvanadik évfordulójának tiszteletére 2016 október 25-én bemutatott Tóth Ilonka még ennél is többet nyújtott a Nemzeti Színház nézőterén ülő nőknek, férfiaknak, időseknek és fiataloknak: a közös emlékezés pillanatát. A Szilágyi Andor filmforgatókönyve alapján rendezett előadás tartalmazta a Vidnyánszky-féle formanyelv minden elemét. Sőt! Megteremtette annak a lehetőséget, hogy az 1956-os eseményeket követő éveket együtt idézzük fel. Mindenki a maga módján, a maga emlékeinek felhasználásával. Függetlenül attól, hogy élt-e akkor, vagy egy kósza gondolat sem volt. Hogyan tette lehetővé ezt a kisebbségi létből  érkező alkotó, és hogyan alakították a színpadot a közös emlékezés helyszínévé a Nemzeti színészei, a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének hallgatói, valamint a gyerekszínészek? Elemzésemben ezekre a kérdésekre  igyekszem választ adni, bemutatva és felkutatva a sajátos költői világát már a beregszászi Illyés Gyula Színházban megteremtő Vidnyánszky Attila  kánonjának jellegzetességeit az elemzett előadásban. Ahogyan azt Pilinszky János színházesztétikájában elképzelte.

 

A TÖRTÉNET

 

    Tóth Ilona szigorló orvostanhallgató volt, 1956 novemberében tartóztatták le. Ő volt az, akit – koncepciós per áldozataként – 1957 június 27-én felakasztottak. A vád: gyilkosság. A vádirat szerint a budapesti Domonkos utcai kórház önkéntes vezetője két társa, Gyöngyösi Miklós (Rábaközi Gergő e.h.) és Gönczi Ferenc (Bánföldi Szilárd e.h.) segítségével brutális módon (vénába fecskendezett benzinnel, a továbbköltöttek szerint altatóval és többszörös szívszúrással) meggyilkolta Kollár Istvánt (Habodász István e.h)., az Államvédelmi Hatóság egy tagját. A per nagy nyilvánosságot kapott. Azóta az alapos kutatást végző  történészek dokumentálhatóan bizonyították: a vád hamis volt, a történetek akkor, ott és úgy nem következhettek be… A lány a forradalom idején részt vett a diáktüntetésen, majd szigorló orvosként sebesülteket gyógyított, gyógyszerért utazott ki Bécsbe, az általa vezetett Domonkos utcai kórházban pedig lehetőséget biztosított az Élünk című lap  szerkesztésére Obersovszky Gyulának (Szép Domán e.h.) és Gáli Józsefnek (Mészáros Martin e.h.). Ezért kellett meghalnia. Pontosabban azért kellett meghalnia, mert az ellene  koholt történettel a levert szabadságharc után berendezkedő Kádár rezsim ország-világ, valamint ˝szovjet barátaink” előtt bizonyítani akarta a forradalom brutalitását, amelyben lám, még egy, az élet védelmére fölesküdni készülő medika is kegyetlen módon gyilkol! Sok magyar nőnek és férfinak kellett azokban az években  elvenni az életét. Mert részt vettek. Mert tettek. A saját hazájukért.

 

tothilonka2_eoszfoto-3904.jpg

Tóth Ilonka szerepében Waskovics Andrea

 

 

FILM

   

   Akta. Mindenütt akta. És az aktákat rejtő fiókok tucatja. Mindez a forgószínpadon elhelyezve egy magas, félkörív alakú díszletelem formájában. Ez forog az előadás folyamán, és mutatja hol az egyik, nyitott oldalát (a tárgyalótermet), hol pedig a zárt, fekete, falszerűnek nevezhető részét. Ez az ˝építmény” fogadja a közönséget. Pontosabban, így elevenedik meg a színház-film első képkockája. Az műfaj megnevezése érdekes(nek tűnhet), ám korántsem megtévesztő. Vidnyánszky Attila nemcsak a forgatókönyvet, hanem az elképzelt filmet is színpadra vitte. Számos, a filmiparból ismert technika tárult a nézők szeme elé. Például a flashback-eljárás: Tóth Ilonka (Waskovics Andrea e.h.) kislányként játszik és ugrál a rendezői balon, miközben édesanyja (Bánsági Ildikó) figyeli. Az édesanya, aki felidézi ezt az emléket. Az édesanya, aki az előző jelenetben a padon ült, fejét hátulról a megvilágította a holdsugár (vagy inkább a fehér színpadi fény).


A filmvásznon vágóképek segítségével érik el azt az illúziót, hogy a néző minden párhuzamosan futó eseménynek részese (lehet). Nos, ez a hatás a Nemzeti Színház ˝mozijában” is megszületett: az orvostanhallgató édesanyja kétségbeesetten próbál Kádár Jánoshoz bebocsáttatást nyerni titkárai, Erdélyi Károly (Takaró Kristóf e.h.) és Sándor József segítségével (Mucsi Kristóf e.h). Miközben Grisin, a szovjet alezredes (Dózsa László m.v.) kedélyesen cseveg a titkárnőjével, ugyanakkor határozottan és egyértelműen utasítja rendre az előtte táncoló Szentgáli nyomozófőhadnagyot (Bakos-Kiss Gábor). Mert –s talán mind a mai napig – mindenki úgy táncolt (és táncol), ahogy a fentiek utasították (vagy netán utasítják?). A jelenkor fiatal történésze (Benedek Dániel) – a maga tüzével és ifjú vérével – és (az akkor élt) Kardos János, a lány ügyvédje (Szélyes Ferenc m.v.) – szaktudásával és együttérzésével – kétségbeesetten keresi az Igazságot ebben a szörnyű koncepcióban, miközben Ilonka – a színpad jobb felén – szenved az erőszakkal fenntartott  alváshiánytól  és a (konstruált) bűntudattól. A tehetetlenségtől. Az életben sokszor csak (meg)sejtjük az egyes események között rejlő párhuzamosságot. Itt elénk tárják a színészek.

 

Víziók. Álomképek. Művészfilmek és könnyed vígjátékok számára egyaránt kedvelt jelenettípus. A hős, a nő, a férfi, az idős, a fiatal, aki hallucinál, rémképeket lát vagy valamilyen szer hatására furcsa jeleneteket képzel el. Az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjainak egyikéről szóló előadás nem szűkölködött a fantáziadús elemekben. Ahogyan a rendezőtől amúgy sem idegen a fantázia világa. Hiszen valahova vissza kell menekülnünk, ha a valóság nehéz, vagy netán a körülöttünk zajló eseményeket elviselhetetlennek ítéljük. Így tesz Ilonka édesanyja (Bánsági Ildikó) is, amikor visszaidézi a kicsi lányával töltött meghitt, boldog perceket. És így tesz a korosodó munkás elvtárs, Lódi (Bodrogi Gyula) is, amikor hosszan nosztalgiázik árokásás közben. Ám a rémképekkel teli szféra sem áll távol a (nehézsorsú) embertől. Az ártatlanul elítélt lány, miután sokadik éjszaka gátolják meg az őrök az elalvásban, hirtelen ott látja saját kiskori énjét, ahogyan – édesanyja féltő tekintetével követve – ugróiskolát játszik. Ám az ugróiskola végén két, vörös egyenruhába öltözött férfi kinyújtott karral várja a bukdácsoló leánykát, hogy ölbe kapják. És elvigyék. Valahová. Messze. És ily módon ugranak be az emlékképek a szigorló orvos fejében arról az eseményről, amelynek időpontjáról és mikéntjéről kell vallania az nyomozófőhadnagynak. Felbukkannak ápolónők, disszidálásra készülő barátok, papírlapok, mézes-mázas szavak, kórházi ágyak, alagsorok…
Mindez elevenen, érezhetően jelenik meg előttünk. És ez nem 3D-s mozi. Ez színház.

 

Miként a filmes eljárások és a forgatókönyv koncepciója keretezi az előadást, úgy uralkodott és szolgálta ki a rendszert akkor (és most) a média. Főként a televíziós közvetítések és a rádió. A rádióállomást jelző asztal a darab végéig jelen van a színpad rendezői bal oldalán. És a riporter (Rubold Ödön m.v.) folyamatosan ˝felvilágosítja” (vagy elhomályosítja) a népet a legújabb fejleményekről. Néhol még be is told egy-két saját gondolatot Kádár mondatainak szószerinti visszhangzása közben. A kamera pedig forog, a stáb felveszi és sugározza élő adásban a mozi termében ülő és a híradót néző magyar emberek számára a Tóth Ilonka- ügyet. Mindenki mondja a maga (betanult) szövegét: Radó Zoltán bíró (Csurka László m.v.) felolvassa a vádat, Molnár György ügyész részletesebben ismerteti a vádiratot, míg végre a vádlott is megszólal: ˝… bíró úr… el tetszett téveszteni a végszót …”


Az előre megkoreografált bírósági tárgyalás egy pillanatra megtörik Radó bakija miatt. Megtörik az illúzió. Hiba csúszott a valóság(os tárgyalás) újrarendezésébe. A színházi előadás mint illúzión belül keltett illúzió elidegenítése. Színházi technika filmes technika hátán. A kamera leáll, csapó kettő. Tóth Ilonka is áll. Ám a közönség ül tágra nyílt szemmel. Az előadás folytatódik, mert a színdarab (még) nem érhet véget.

 

tothilonka2_eoszfoto-3839.jpg

Szélyes Ferenc, Bánsági Ildikó, Bakos-Kiss Gábor, Dózsa László 

 

KERESZTÉNY SZIMBÓLUMOK

 

A 2013 óta a Nemzeti színpadán is rendező Vidnyánszky sosem tagadta Istennel való (mély) kapcsolatát. Minden eddigi munkájának közös nevezője e hitvallás: a színpad egy lépéssel közelebb van a Jóistenhez. Minden ember- vagy népáldozat – legyen szakrális vagy „profán” – esetén felmerül bennünk a kérdés: miért? Miért kellett ennek megtörténnie? Miért ő? Miért kellett mártírhalált halnia? És miért most, karácsony közeledtével van születőben az ítélet? Miért kell a betlehemest járó kisgyermekek (Bóna-Tarnik Bence, Csepregi-Horváth Péter, Fülöp Zalán Zsolt, Haszon Ákos, Vidnyánszky Mátyás) énekének és a csengettyű szavának vegyülnie a tárgyalóteremben lévők sírásával és a bírói kalapács súlyos koppanásával?
És a választ – legtöbbször – a transzcendens, az emberfeletti, a nem evilági országában keressük. Tóth Ilona orvostanhallgató elítélése és meghurcoltatása az ötvenes évek magyarországi köntösébe bújtatott krisztusi szenvedéstörténet.

Már az alaphelyzet is ismerős lehet az Újszövetségből: az anya végignézi gyermeke halálos ítéletét és szenvedését. És nem tud tenni semmit. Ahogy Szűz Mária sem tudott semmit sem tenni Jézus keresztre feszítésekor.
Jézus értünk, emberekért áldozta fel magát. Minket váltott meg. Ilona a magyar hazáért, a tisztább, emberibb jövőért áldozta életét. A szabadság eszméjét váltotta meg az igazságtalanságtól.


Az ítélet meghozatala előtt a lány a színpad elülső felén hasra esik. Menekülne az akasztás elől, de nem engedik. Visszahúzza a bíró, az ügyész (Csurka László m.v.), a besúgó kolléganő, a riporter, az operatőr, - a rezsim. Húzzák a halál felé. A lány egyre elesettebb és szánandóbb. Mégis, újra és újra feláll. És a többiek újra meg újra elgáncsolják. Ők győznek. Ahogy Krisztust is – görnyedve a kereszt súlya alatt – felcipelték a Golgotára, és beleverték a szögeket kezébe, lábába. A megfeszítés előtt háromszor esett el a kereszttel, mégis feljutott a csúcsra azért, hogy meghaljon. Látszólag ők győztek. Valójában Krisztus és Ilonka az ˝örök győztes”.

 

Ám az előadás rejt más  keresztény szimbólumot is. Jelen van a kenyértörés rituáléja a kicsi Ilonka gesztusában, amikor megfelezte szendvicsét anyukájával. Jelen van az élet megszakíthatatlanságát jelképező koporsó is: a Kaposváron színészmesterséget tanulók akrobatikus, lassított, táncszerű mozdulatokkal fekszenek be, majd szállnak ki a sírhelyből egymás után. Hiszen, hitünk szerint, a halál csupán a földi élet végét jelenti. Aztán vár ránk a Mennyország. Mennyei életünk még csak ekkor kezdődik. A koporsóba belefektetnek minket. Azután magunktól kiszállunk. És onnan Atyánk trónja mellé ülünk.
Megjelenik továbbá a kis alakú, édes magyar bort (vagy édes magyar vért?) tartalmazó hordócska a Domonkos utcai kórház termében, amelyet végül egy szovjet tank lánctalpa – a díszleten kifeszített vásznon, korabeli videó keretében – szétlapít. Nehezen és többszöri nekifutásra, ám a hordó abroncsai szétpattannak. Elnyomják, vérbe fojtják a magyar népet. Látszólag.


Mégis, a karácsony közeledik. És elér minket. Muszáj, hogy elérjen minket Krisztus születésnapjának és a szeretetnek ünnepe. Így válhatunk mi is ˝örök győztesekké”.

 

A KORSZAK

 

Az írógép kopogó zaja visszhangzik a teremben: visszatérő motívum az előadásban. „Tóth Ilona Gizella, orvostanhallgató, elsőrendű vádlott, bűnös egyrendbeli gyilkosság folytatólagosan elkövetett izgatás, kétrendbeli személyes szabadság egyszeri megsértésének ügyében. Ezért őt a bíróság büntetésül halálra ítéli.” Az ítélet szövege Csurka erős, férfias hangján élesen hallatszik a tárgyalóban. A színpadon. A színházban. Az emlékekkel terhes fejekben. És az ehhez hasonló mondatok szintén visszatérő ˝motívumaivá˝ válnak nemcsak az előadásnak, hanem az ’56-os eseményeket követő időszaknak is...
Ám a muzsika-és énekszó enyhít a darab (vagy a kor) alkotta feszültségen


Az ötvenes évek nagyon termékenyítően hatottak a zenére, főként a slágerekre. Túl a szovjet megszálláson, tankdübörgésen, géppuskán, koncepciós peren – a leghallgatottabb és fülbemászóbb nóták születtek meg és csendültek fel az akkori rádióadókon. És a Nagyszínpadon egyaránt: Bárhogy lesz, úgy lesz; Nem leszek a játékszered; Szeretni kell. A jelenetek során hallhatjuk még Cseh Tamás dallamait és Bereményi Géza szövegeit is. Repülünk 60 évet. Francia sapkás, barna szoknyás lányokká és gépfegyveres, szürke ruhás ifjú srácokká változunk.


Röptünket segítik a korabeli felvonulásokat bemutató videók, az akkori poénok felhangzása, a piros nyakkendős kisdobosok viháncolása, Papp László bokszoló 1956-os olimpiai győzelmének vetítése, s a párt- és mozgalmi rendezvények színpadra vitele. Hiszen itt mindenki boldog és vidám! Lódi csapja a szelet a drágalátos virágárusnak (Voith Ági): kezet csókol neki, és felkéri táncolni. Ekkor megjelenik Lenin óriási (szobor)feje (igen, csak a feje) és elkezd az is táncot járni. Ugyan, mit búslakodjon, csak mert a testétől elválasztották! Lám, a magyar nép testét is megnyomorították, mégis táncol! Táncol a rádió dallamára, a híradóban elhangzó (és a valós eseményekhez képest erősen átköltött) tudósítások mondataira. Táncol az ítélet szavára és Kádár János parancsára. És akkor is táncol, ha éppen szovjet atyafiak szolgáltatják a talpalávalót a táncházban. Kész koreográfia. A kommunizmus és a diktatúra koreográfiája ez.

 

És ezt a táncrendet az orosz politikus, Lenin szabadította a világra. Hatalmas, gipszből formált kobakjának jelenléte ezt mind üzenheti
Ahogyan a (pártnak dolgozó) nővérek kezében lévő elméretezett injekciós tűk sem ˝költői túlzásként” kerülhettek a színpadra. 1956-ban, az azt megelőző és azt követő években a népet oltották. Eszmével, ideológiával, félelemmel, rosszindulattal, jobboldallal, baloldallal. A korszak, az életkor, a ˝szer” nem számít. Az oltás a mindenkori és a lényeges. Az ellenszert pedig nekünk magunknak kell megtalálnunk.

 

tothilonka_eoszfotos-2776_0.jpg

Kaposvári Egyetem Művészeti Karának hallgatói

 

IRODALOM

 

Vidnyánszky Attila formanyelvét a ˝költői színház” terminusával illetik. Metaforákban, párhuzamokban, (természeti) képekben és érzetekben gondolkodik. Lát, érez, érzékel, hall és értelmez egyszerre a színpadon rendezés közben. Ahogyan teszi ezt a költő is – tudatosan vagy tudattalanul – írás közben.
A Tóth Ilonka című előadásban az irodalom is képviselteti magát. A darab fontosabb fordulópontjainál a fiatal történész felolvas egy idézetet Lukács evangéliumából (8:17): ˝Mert nincs az a rejtett dolog, ami ismertté ne válna, és nincs olyan titok a világon, ami ki ne tudódna és világosságra ne jőne.”


És a Szentírás nemcsak az idézettel, hanem az imával is jelen van. Az igazi imádság, ha szívből jön és őszinte, gyönyörű formát tud magára ölteni. Ily módon akár az irodalmi kánon részesévé is válhat Tóthné fohásza, aki az Úrhoz fordul segítségért, miután Kádár elvtárs durván visszautasította, s miután kimondták a halálos ítéletet. És ahol már a –hajdan kisleánya ágyánál – elmormolt József Attila vers, az Altató sem segít, ott mutatkozik meg Isten. Csak Isten segíthet, senki más. Mert kihez lehetne fordulni manapság ebben a zord, kiszámíthatatlan, hit és remény nélküli világban? Kihez lehetett 1956 novemberében, és kihez lehetne most? Hiszen ha Isten velünk – nos, akkor ki ellenünk?

 

FÉNYEK


Külön alcímet igényel a színpad megvilágítása. Jó színvilággal és megfelelő színhasználattal olykor többet fejez ki a rendező, mint egy hosszú, akármilyen jól elmondott monológgal. Az előadásban tompa és éles fények váltakoznak. Feszültség. Sejtelmesség. Isteni jelenlét és kísértetiesség. A rendezői jobbon, a padon ˝állóképként” ülő Tóthné tarkója hátulról tiszta, fehér fénnyel van megvilágítva. Lehet, hogy előtte teljesen sötét a színpad. De mögötte ott kúszik fel a (biztató? reményt keltő? ijesztő?) fénycsóva.


A vallatásnál egy asztali lámpa világítja be az egész teret, és egyben Ilonka arcát is. Kegyetlenül bántja a lány szemét a vallatás céljából használt villanykörte. Mégis, mintha visszatükröződne arcáról a lámpa világa, és ezáltal –homályosan bár, de – betekintést enged a sötét sarkokba. Ahol éppen akkor pecsételik le és írják alá a további ítéleteteket. Ahol éppen barátok sétálnak. Ahol éppen virágot árulnak. Ahol éppen az édesanyja ül.


Ám a fehér mellett még egy emblematikus szín feltűnik a darabban: a piros. Hol villanásszerűen, hol hosszas, kitartott állapotban, de mindig metaforikus jelentéssel bukkan fel ez az élénk szín. A vér, a hősiesség, a bátorság színe. Vagy a dicső kommunizmusé, a munkáspárét és a szovjet hadseregé. Piros az úttörők nyakában lévő kendő színe, a piros a munka ünnepén felengedett lufi. Piros a szegfű, piros a rózsa is. ˝Piros a vér a pesti utcán.” 

 

Rákosi, a forradalom, Kádár és az előadás (egyik) színe volt ez. És ezt sem szabad elfelejtenünk.

 

eori_szabo_zsolt.jpg

Tóthné szerepében Bánsági Ildikó

 

EPILÓGUS

 

A független, direktebb formanyelvet alkalmazó kortárs színházi társulatok figyelmeztetnek és emlékeztetnek a jelen problémáira, a tegnap történéseire. Az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából bemutatott Tóth Ilonka című előadás megtanít bennünket emlékezni egy olyan eseményre, amely nem mindenki számára személyes emlék, ám amelyre az értünk és a hazánkért életüket áldozók iránti tiszteletből és a történelmünk, a múltunk fontossága miatt érdemes emlékeznünk. Együtt, közösen. Könyvek, történetek, emlékek, beszélgetések, vagy akár a színház segítségével. A múlt is fontos, nem csak a jelen. Mert e kettő támogatásával, tanulságával vagyunk képesek fellépni a jövő pódiumára. Mindegy, hogy a nagymamánk meséjéből, édesanyánk vagy apánk gyerekkori emlékéből, vagy a személyek személyes visszaemlékezéséből merítünk. A beépítés a fontos. A (be)oltás a lényeg. Hiszen az oltóanyag megvéd bennünket kórokozóktól. És ezért kell feltétlenül rálelnünk. 


S talán az ellenszerek egyikeként értelmezhető Faludy György (személyes) vallomása:

 

˝ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – […]”

 

Az oltóanyag megvéd bennünket a kórokozóktól. És ezért kell feltétlenül rálelnünk. Bárhol. De nem bármi áron.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

csik3.jpg

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

h i r d e t é s