Tizenegy-egy

Székesfehérvári előadás a POSzT-on
Mi történik, amikor szigorúan meredő falak között a nyári forróságba indulatok vegyülnek és tizenkét ember idegtépő vitában feszül egymásnak? Szünet nincs, feloldás nincs, a falak nem engednek, és első ránézésre az egymást marcangoló esküdtek számára az idő múlása jelenik meg egyetlen tétként.

A székesfehérvári Vörösmarty Színház Cserhalmi György rendezésében jeleníti meg Reginald Rose történetét a tizenkét dühös emberről. A legtöbb feldolgozásból jól ismert felállással ellentétben itt, nem tizenkét férfi, hanem hat nő és hat férfi játssza bűnügyi játékát. Szerre mutatják meg félelmeiket, titkaikat, előítéleteiket, egyszóval személyiségük darabokra bomlik, ami által a névtelenség egy-egy jellemző karaktervonás bélyegében oldódik fel. Így válik még inkább hangsúlyossá a címben szereplő „ember” megnevezés, hiszen ebben az előadásban nem a férfiak harcáról van szó, sokkal inkább kerül előtérbe a mindenkiben jelenlevő genetikai kettősségnek az együttműködése. Ez a koncepció paradox módon kölcsönöz egyfajta nembeli általánosságot: egy döntés meghozatalában nem föltétlenül a férfi vagy női megnyilvánulások összessége a mérvadó, hanem a funkció a fontos, a folyamatosan szembeállított interakciókban kibomló háttértörténetek, amelyek meghatározzák gondolkodásukat, majd álláspontjukat.

Az ötvenes évek New York-ját idéző bírósági tárgyalóban cigarettától sárgásak a falak, a lassan leereszkedő, szemközti falon éppen faliórában materializálódik az idő. A kánikula melege belemosódik a mozdulatlanul csüngő ventilátor karjaiba, míg a benne levő tizenkét esküdt egy apagyilkosság történetét boncolgatja. A darab minden részlete ezt az időszakot ábrázolja, nemcsak a díszlet, de a precízen megalkotott jelmezek is, amelyek döntő pillanatokban cserélődnek, így változtatva a karakter jellemén, míg a gondolkodás a mai problémákra irányul. A kérdés, a különben halálbüntetés ellen is íródott darabban, nem a fiú ártatlansága vagy bűnössége körül forog, hanem az ítélkezés milyenségének meghatározásán áll. Az előadás egy ellentétébe forduló, párhuzamban végződő történetet futtat le, ahol az elején tizenegy-egy a fiú bűnössége melletti voksok száma, majd a végére ugyancsak tizenegy-egy az ártatlansága mellett.

A nyolcadik esküdt Kuna Károly alakjában, nem ítélkezik, sokkal inkább kérdéseket fogalmaz meg, melyek idővel a tehetetlen düh fogságában, amikor a válaszok már elfogytak, egyre több támogatót állítanak át oldalára. Ő, a védőbeszédszerűen felépített történet fő mozgatórugója, az egyedüli, aki kételyeket fogalmaz meg a tanúvallomások hitelességét firtatva. A folyamatosan átpártoló szereplők a bibliai tanítványokhoz lesznek hasonlóak, ahogyan ezt az elhangzó „még két tanítvány kezdhet vízen járni” beszólás is mutatja, amely nemcsak a vádeljárás romlottságát, de véleményem szerint az érvelés és elfogadás emberi folyamatát is kiemeli. A tanítványokban végbemenő átváltozás (jellemfejlődés) analógiája mellett, megjelennek az előadásban egyéb,a szenvedéstörténetet felidéző mozzanatok is. A tárgyaló berendezése nyilvánvaló utalás az utolsó vacsora ismert ábrázolására: egy hosszú asztalsor mögött székek, s a szempárok interakciója, az idegtépő emberi játszma lenyomatnyomatát adva formálja a képet.

Az ítélkezés során kiéleződő játék egyre beljebb és beljebb visz a szereplők jellemének ismeretébe, így olyan karakterisztikus jegyek épülnek ki, melyek lehetővé teszik a név nélkül is működő beazonosítást. Kétféle apatípus van: az egyik józan és megfontolt, míg a másik megtört és indulatos. Utóbbi az, aki legtovább kitart a fiú bűnössége mellett, a saját élete tanulságát is beemelve az állásfoglalásba. A női karakterek nem annyira komplexek, ám funkciójukban meghatározóak: jelen van a baseball-baby, a bájos nő, a folyton háttérbe szorított, könnyelmű fruska, a német akcentust büszkén viselő bevándorló, vagy akár a festő alakját kibontó, nyugtatózottnak ható viselkedésű lány. Az utolsó két alakban mélyül el talán leginkább az előadás személyfüggő rétege, hiszen a bevándorló befogadására rájátszó szereplő az egyedüli, aki nem visel parókát, amikor mindenki más azt teszi. Ő lesz az egyedüli, aki felvállalja önmagát, és véget vet a másnak látszani akarásnak. A festőnő alakjában pedig felsejlik a fiú tudatalattija: firkálgatásában tisztul ki az agya, amely legtöbbször zavart és döntésképtelen. Majd a végén nemcsak talányában lebeg a színpadon a tizenharmadik szereplő, de az általa készített festményben meg is testesül. A képet alkotó pop-art stílusú színösszetétel és a kék szemek kifejező nézése ártatlansággal szegeződik a nézőknek. Az utolsó jelenetben egyetlen ember marad hátra, miközben a tizenegy-egy arány megmarad, meggyőződése viszont a többség erejében törik meg, semmivé foszlik a véleménymásság gondolata. Az ítélet: ártatlan.

A beszéd végleg elhalkul, a teret a lassan becsordogáló blues szomorkás dallamai töltik ki, miközben a fények egyetlen fókuszpontjaként a fekete fiú nyílt, kék szemei merednek a nézőkre, és a szereplők már csak árnyként állnak a felnyitott térben.