The Tree (A Fa) – Nemzeti Színház

Alkossunk erdőt!

Bábel tornyának története talán mindenki számára ismerős: Noé utódai Sineár földjén egy égig érő torony építésébe fogtak bele azért, hogy elérjék Isten országát, és „beköltözhessenek”. Isten azonban megbüntette az elbizakodottakat, s a korábban egyazon nyelvet beszélő közösség tagjai hirtelen nem értették egymást. Mindenki beszélt a maga nyelve szerint, mutogatott, halandzsázott, mindhiába. Végül szétszéledtek szerte a földön, a tornyot pedig, félig kész állapotában, hátrahagyták.

Az emberiség történetében a nyelvet mint az egyik legfontosabb, közösséget megtartó és (nemzeti) összetartó erőt tarthatjuk számon. A közös jelrendszer használata és birtoklása nemcsak a nemzetállamok létrejöttének idején, hanem már az ősidőkben is jelen volt és fontos volt. Hiszen mindig is szükség volt, van és lesz az összekötő csatornára, amin keresztül megérteti magát egyik ember a másikkal.

Ám mi történik akkor, ha legalapvetőbbnek hitt rendszer, a közösen beszélt nyelv eltűnik? Mi van, ha ennek ellenére nem szétszéledünk, ahogyan megtették Bábel építői, hanem együtt maradunk, és megpróbáljuk elemibb „eszközökkel” fenntartani a köztünk lévő kapcsolatot? Mi van, ha csak a hang, az énekes beszéd, a mozdulatok és a mimika marad? És képes-e egy, sokféle értelmezést magába foglaló motívum megtartani egy csoportot? Például egy fa?

Eugenio Barba 1936-ban született olasz származású rendező, aki az Oslo-i egyetemen szerzett diplomát. Jerzy Grotowski, XX. század színháztörténete második felének egyik legnagyobb újító alakja, akinek munkássága óriási hatású mind a mai napig a színházi formanyelvek terén, és akivel Barba varsói tanulmányai során találkozott 1962-ben.  A Gallipoli kis falujában nevelkedett rendező három évig volt tanítványa a lengyel mesternek, aki szerint a darabok struktúrájának teljes szabadságot kell biztosítania a színész számára, hogy azt eszközként használja. Grotowski színházában fontos szerepet kaptak a mítoszban gyökerező szimbólumok és a kultikus elemek. Rendezéseiben visszanyúlt az ősi kifejezésformákhoz: a hanghoz, a mozdulatokhoz, a gesztusokhoz és a mimikához. Ezt a színházi formanyelvet – amelynek jelei már felbukkantak például a magyar avantgard idején, Madzsar Alice, Róna Magda és Palasovszky Ödön színházi kísérleteiben is – örökölte és követi mindmáig Barba és az 1964 októberében alapított Odin Teatret. Ez a nem mindennapi, igazi „multikulturális” csapat érkezett el Budapestre és mutatta be a „színházi költeményt” öt napon keresztül azért, hogy a Nemzeti Színház közönségének is bebizonyítsa: egy hang, egy táncmozdulat vagy egy hegedű többet mond(hat) minden szónál.

the_tree-rinaskeel-img_5731.jpg

A The Tree (A Fa) cím előadás a The Trilogy of the Innocents (Az ártatlanok trilógiája) című műnek a része. Az Odin ősbemutatója kívülről nézve csupán különböző nyelvek kavalkádját, dob és hegedű keverékét, egy fa körül táncoló és mászkáló, fura jelmezben és sminkben feltűnő, bohóc orrot viselő játékosok csoportját jelenti. Ám, ha kikapcsoljuk egy és negyed óra erejéig folyton zakatoló agyunkat, engedünk a zene, a lágy kézmozdulatok és a hanglejtésből származó dallam csábításának, ha merünk végre nem gondolkozni és értelmezni, csak egyszerűen érezni a színházat, akkor részesei lehetünk a fa rítusának és az emberiség közös őstörténetének. Akkor képesek leszünk elhinni, hogy valaha, régen létezett a közös, mindenkit összekötő szál. Amelynek köszönhetően nem magányos lélekként kóboroltunk az erdőben, hanem igazi közösségben éreztük magunkat. Nemcsak a magányos fát láttuk, hanem hittünk az erdő létezésében.

 

the_tree-rinaskeel-img_4820cp.jpg

 

A metaforákban gazdag előadás több etűdből áll, amelyek történetét a rendező megosztotta a nézőkkel egy kellemes, bemutató beszélgetés keretében a darab kezdete előtt 30 perccel. De a történet csak egy mankó az Odin munkájában. A cselekmény segíthet a jobb megértésben, ám egy idős dán színésznő, Iben (Iben Nagel Rasmussen, Carolina Pizzaro) visszaemlékezésével kezdődő szimbólumtengert csakis érzékszerveinkkel élhetjük át teljesen. A „hegedűs”(Elena Floris) és a „dobos”(Parvathy Baul ) mesélő narrációját a skálákon, a húrpendítéseken, a pentaton dallamokon, lassabb és gyorsabb ritmusokon keresztül fogjuk fel igazán. Az édesanya fájdalmát nemcsak olasz nyelvű dühkitörésével érzékelteti, hanem egy gyönyörű kép is mellbe vágja a nézőt: egy magányos nő, aki az eddig kezében tartott edényből előhúzza egy gyermek fejét. Tartja, nézi, és nem szól. A szemünk pedig issza a látványt.

 

the_tree-rinaskeel-img_4445a.jpg

Nem kell értenünk a két szerzetes (Julia Varley és Donald Kitt) nyelvét sem ahhoz, hogy rituális mozdulataikból rájöjjünk: egy fát (később kiderül: körtefát) szeretnének ültetni azért, hogy visszacsalogassák a szépen éneklő madarakat. Harci tánc és katonai ruházat, eltorzított éneklés, gyerekbábok, meditáció és levágott mackófejek. És a szemünkkel, továbbá a szívünkkel TALÁN értjük a szimbólumokat. Talán értjük, miért harcol véresen és elkeseredetten hazájáért a szerb hadvezér (Kai Bredholt) az etnikai tisztogatások idején. Talán értjük, miért készíti fel gyermekhadseregét a végső harcra a líbiai hadvezér (I Wayan Bawa ). És esetleg lélekben közelebb jutunk a lefejezés aktusához akkor, amikor egy fejünknél kivágott lepellel beborítanak minket a szerzetesek.

 

the_tree-rinaskeel-img_4970.jpg

 

Barba produkciója hemzseg a kérdőjelektől. Ám a rítus sosem az egyértelműségre és az abszolútra törekszik. Sosem koncentrál a nyelvi jelrendszerre. Közös eredettörténetünk felkutatásában mi vagyunk a központban. Mi, eredeti, mindenki által ismert kifejezésmódjainkkal. Felfedezzük a közös pontot, az ősgyökeret, amely minket mint önálló kis etüdöket összeköt. Így alkotjuk meg mi magunk a Történelem Fáját. Ahonnan repülni lehet – és ekkor érezzük, hogy elkezd berregni alattunk az ülés, akár egy repülőgépen – , ahova fel lehet mászni, ahol hintázni lehet… És ugyanennek a fának letörhetjük ágait, leeshetünk a tetejéről, megsérthetjük törzsét. De együtt képesek vagyunk helyrehozni a hibákat, gyógyítani a sérüléseket, visszaragasztani a letört gallyakat. Ha hiszünk a közös főgyökérből eredő, tápláló vízben és a saját szerteágazó lombkoronánkban, akkor nincs messze az erdő létrejötte. Vagy egy gazdag gyümölcsösé.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

csik3.jpg

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

h i r d e t é s