Semmi kis apróságok – és csend

Pécsen a kaposvári Gát
Az ír mentalitásban van valami megfoghatatlan, valami, ami a megfogalmazhatón túlmutat: ilyenek a nyomorukban emberséges figurák, akiknél az alkohol nem föltétlenül az élet elhomályosítására szolgál, inkább közösségteremtő szerepe van. A huszonöt éves Conor McPherson története egy ilyen, az alkohol szervezte közösségről szól – egyszerű emberekről, drámai nagyravágyás nélkül.

Bérczes László rendezésében, egyfajta szerethető, érzelmi stimulánsokban gazdag világot teremtenek a kaposváriak. Az angol-szász kultúrának e szelete rámutat az összetartozás erejére, ami igazán hangsúlyossá az elnyomás, és a sanyarú körülmények ismeretében válik.

„Akkor érdemes elkapni egy ember tekintetét, ha tudsz vele mit kezdeni”, hangzik a visszafogottsággal ejtett mondat az autószerelő, Jack, szájából, ami önmagában véve sokat elmond azokról az apró rezdülésekről, amelyek a kaposvári előadást alkotják. A produkció karaktereit habár különböző időpontok, de egységes tragédiák láncolják össze: mindnyájuk életében történt valami, ami utóbb mindent megváltoztatott. Az elrejtett kis ír faluban pezsgett hajdan a természet közeli élet, amelyet ironikus módon, éppen a gátnak a felállítása tört derékba: nemcsak a fizikális tömítés, de a szellemi elzártság is ekkor következett be a környéken. A gát megépült, lett villany, hódított a „civilizáció”, és annak hatására, megszűnt a közösség.

A helyi kocsmában hangzanak el a sorsmonológok: mozaikszerűen egymáshoz illeszkedő történetek egy megroncsolódott miliő kis szögletében. Ebben a környezetben otthon van a csend, s ha megszólalnak is, szótöredékeikkel a magányukat táplálják a helyiek. A Váncsa Gábor alakításában megjelenő Brendan, kocsmatulajdonos, pontosan formálja a pontatlanul összerakott mondat csonkjait, mégis mi, a nézők érezzük, hogy a mondanivaló célba ér. Az áttörés Valerie (Mészáros Sára) színrelépésekor következik be, aki már puszta megjelenésével egybeforrasztja a minden pillanatban széthullani kész, elhibázott gondolatokat, s kohéziója révén, a mesélés kibontott élethelyzetek megélésébe fordul át. A Dublinból érkező, megnyerő külsejű lány is többet rejt magában, mint első visszafogott megjelenése: már maga a tény, hogy egy fővárosi nő falura telepszik, valami beburkolódzásra, menekülésre vall.

Ott ül az öt szereplő a félkörbe épített kis kocsma kopott székein, időnként a tűz felé húzódva, majd engedve a bárpult vonzásának, s fokozatosan megnyílnak egymás előtt. Rátóti Zoltán (Finbar) és Kalmár Tamás (Jim) monológjai megnyerő őszinteséggel tárnak fel egy-egy mozzanatot életükből, miközben mégis azt érezzük, hogy a 18-20 éve történt megrázó esetek könnyed mantrázása nem visz mélyebbre személyük megismerésében. Ellenben fontos szerepet játszanak, hiszen mindegyik történet magában rejt olyan hívószavakat, melyek később megtörik a nő csendjét. Az Ír drámákhoz híven, ezekben a történetekben is összemosódik a transzcendens jelenlét (tündérek és behatárolatlan jelenések) és a reális világ. Ezen a túlvilági kapcsolódáson keresztül igyekezett az ír kultúra támpontot találni jólétük, de legtöbbször szerencsétlenségük magyarázatához.

A szereplők történeteiben összefonódó motívumok közös gondolatiságra utalnak, amelyek végül elvezetnek a Valerie és Jack karakterek tragédiájának kibontakozásához. Mészáros Sára minden megszólalása kizökkentő, a rendező által tudatosan állóvízé komponált jeleneteket felkavaró. Ahogyan lassan csörgedezni kezdenek belőle a szavak, úgy nő az érzelmi intenzitása is; a részletek szerre bontakoztak ki, mimikájában a megélt borzalmak tisztán leolvashatóvá válnak. Arcjátékán nem érződik megjátszottság, az elkeseredés kitartott csendjei törékenyen simulnak az elhangzottakhoz: mindeközben a többi szereplő a maga viszonyulásával segíti hozzá a nézőt a még intenzívebb befogadáshoz

Mindenkinek van egy története, és hallgatni ugyanúgy tudni kell, mint mesélni: Mészáros Sára játékában mindkettő töretlen igazságként jelenik meg a színpadon. Ehhez kapcsolódik az autószerelő-karakter magányának megismerése: Szarvas József játékából feltör az elfeledett emberek fájdalma, az a nap, mint napos némajáték, amelyet műhelyének sötétében alakít. A szeretett nő elvesztése saját hibájából történt, következésképpen örökös magányra ítéli önmagát, és ez így van rendjén. Ebben a történetben üdvös az elfogadás, nincs lázongás, minden úgy van, ahogyan lennie kell, amíg van egy közösség, amely képes azonosulni fájdalmakkal. Kár, hogy észrevétlenek maradnak olykor, beleveszve a színpadi térhomályba, nagyon fontos arcrezdülések vagy mozdulatsorok. Emiatt, ingadozó az előadás színvonala: a rendező nem képes gördülékenyen érvényre juttatni a koncepcióját, s fenntartani minden pillanatban az érdeklődést a fősodron túl, története mellékszálai iránt is.

Mindemellett, az utolsó jelenet megformálásában helyükre kerülnek a dolgok. A tűz lassú kihunyása nyomán sötétségbe vész a sok, első ránézésre semmi kis apróság, de egyetlen kép látható marad: a gát ’51-es felavatóinak tablója: kísért a múlt az otthonos tűzpattogásba meredt levegőben, és ennek a múltnak a részévé válnak a jelen történet szereplői is: ugyanolyan megismételhetetlen a frissen eltöltött este, mint a gátünnepé. Mielőtt megszületne, a jövő emlékké alakul. 

Képek: Memlaur Imre