Programot hirdettek Kisvárdán is

A határon túli színházak fesztiválja
2016 június 17. és 25. között, szinte közvetlenül a Pécsi Országos Színháztalálkozó (POSzT) után, szinte annak folytatásaként rendezik meg a Magyar Színházak XXVIII.. Kisvárdai Fesztiválját, amely idén nem csak a határon túli társulatok versenye és seregszemléje, hanem pillantás is a jövőbe: hol tartanak fejlődésükben a színész- és rendezőnövendékeink, határon innen, határon túl?  A rendezvény múltjáról, a magyar és a nemzetközi értékek közötti választás/ válogatás izgalmáról, valamint az „egy igazi fesztivál” alapvető és hosszútávú céljairól beszélgettem Balogh Tibor művészeti tanácsadóval, az idei program összeállítójával.

– A Kisvárdai Fesztivál mennyiben hasonlít pécsi „társához”, és/vagy miben különbözik tőle?

– Különböznek a hagyományaik, hiszen más-más politikai, társadalmi és szakmai környezetben keletkeztek.

– Mit értsünk az eltérő politikai, társadalmi és szakmai kereteken?

– A magyar színházak versengése nem pécsi gyökerű. A tizenhat éves POSzT előzményei múlt századiak: a szakmai megmérettetés iránti igény (szükséglet?) az 1970-es évek végén jelentkezett. Elérkezett az ideje, hogy összehasonlítsuk a megcsontosodott, komótos lélektani naturalista-realista budapesti formanyelvet azzal a friss játékmóddal, amely kezdetben vidéken volt elterjedőben. Néhány tehetséges és ambiciózus fiatal nem állt be sokadik rendezőnek Budapesten, hanem Kaposváron, Szolnokon és Miskolcon talált magának önálló feladatot. Az irántuk érzett szakmai rokonszenvből és szolidaritásból, kezdeményezték a kritikusok az országos fesztivál megrendezését, amely azonban nem tudott rögtön, csakugyan országossá lenn. A pestiek nem szálltak versenybe. Jó ideig csak a vidéki színházak versenyezhettek Budapesten, példát mutatva szellemi fürgeségből a tohonya, avítt tanáraiknak, a fővárosi színházak urainak. A versenyfesztivált akkoriban a Vidéki Színházak Országos Találkozójának hívták. Később aztán országossá bővült az esemény, majd mutatóban megjelenhettek a határon túli színházak is. 2000 után az állandó helyszín Pécs lett.

Balogh Tibor

– Kisvárda?

– Kisvárda sem mai történet. Még dúlt az elszakított területeinket megöröklő államok és Magyarország között a hidegháború, amikor a Felvidék, Kárpátalja és a Partium társulatai elkezdtek titkon összejárni Kisvárdán. Turistaként, egyenként érkeztek a színészek, aztán a strandhoz tartozó vízmű-telepi kempingben próbálni kezdték az otthon bemutatott darabokat, hogy majd tartsanak belőle egy-egy előadást, a maguk örömére. Később feléledt közöttük a versenyszellem, megjelent a zsűri, s megérintette a rendezvényt az uniós liberalizáció szele is. Népszerű lett a fesztivál, az előadás-kínálatból immár válogatni kellett. A zsűrizés és a válogatás okán belerajzottak az idillbe a kritikusok, magukkal hozva az európai formanyelv követése iránti elvárást. Ez vagy jó, vagy nem teljesen az.

– A modernizálódott határon túliak, mint Csehov három nővére Moszkvába, elkezdtek a POSzT iránt epedni. Az igényük íratlan törvényt szült, két produkció erejéig kezdetben meghívhatók voltak határon túliak a pécsi fesztiválra, majd ugyanennyi előadásnak kötelező lett a beválogatása, aztán eltörölték a korlátozást, újabban pedig a meghívási kötelezettséget. Ma alulreprezentált Pécsett a határon túli színház. Kisvárdának ez a körülmény esélyt adhat arra, hogy a nimbuszából visszaszerezzen valamit. Újra kellene éleszteni a dzsembori légkört, csökkenteni a versenyfrászt, s többet megmutatni abból, ami a határon túli színházkultúra gyökereiből ered. Nem szégyellni azt, hogy összetartozunk.

– Most vett részt először a Kisvárdai Fesztivál programjának válogatásában?

– Igen, tavaly a POSzT-on, idén Kisvárdán, egyaránt először voltam válogató.

– Mit jelentett Önnek a válogatás lehetősége?

– A határon túli színházakról szerzett ismereteim elmélyítését. Bő évtizede veszek részt a kisvárdai fesztiválon, arra azonban kevésszer, és csak a határunkhoz közeli városokban volt lehetőségem, hogy a keletkezésük színhelyén nézzem meg az előadásokat. 2014-15-ben aztán a POSzT versenyprogram-válogatójaként beutazhattam teljes mélységében Erdélyt – Székelyföldet –, s megfordultam párszor a Vajdaságban is. Megbizonyosodtam afelől, amit itthonról régen tudok, hogy egy-egy térség színházkultúrájának jellegzetességei csak akkor tárulkoznak fel számunkra igazán, ha együtt nézzük az előadásokat azokkal az emberekkel, akik számára a művek készültek. Illetve a helyszínen mérhetem le, hogy valóban a számukra készültek-e, vagy a független, művészi belső kényszer hatására, vagy esetleg valamilyen külső igazodási szándéktól, megfelelési vágytól vezetve. A tavalyi kirándulásom – a kisvárdai válogatók vendégeként – élményei okán, egyetlen pillanatnyi habozás nélkül fogadtam el Nyakó Béla, a Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza igazgatója felkérését, hogy legyek programválogató művészeti tanácsadója a XXVIII. Fesztiválnak. 

A nyugalom – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata

– Van-e újdonság, illetve tapasztalt-e valami változást a Kisvárdán eddig látottakhoz képest?

– Hullámzó tavat látok. Az elmúlt évtized tanulsága számomra az, hogy mindig feltűnnek valahol a színház ínyenceit lenyűgöző hullámhegyek, de a picit késve odaérkezőknek már csak a hullámvölgy gyönyöre jut. A színházi formanyelv a fejlődésében kicsúcsosodik, aztán szétporlad, s még csak nem is sziklának csapódva, hanem önmagába beletemetkezve semmisül meg. Volt időszak, amikor Komárom, máskor Újvidék kapott hullámkorbácsoló szelet, most Erdély belsejében van sok izgalom.  

– Milyen szempontok alapján választott? Változott a szempontrendszer az elmúlt évekkel összevetve?

– Hadd forgassam ki a szavait! Nem a szempontrendszer változott, hanem rendszerbe foglaltam a szempontokat. Külön vettem azokat az előadásokat, amelyeknek alkotói a nemzetközi irányzatokhoz igazodva, tipikus fesztiválnyelven alkotnak, s külön azokat, amelyek a művészet köznyelvét beszélik, igényesen. Előbbieket (11+1 produkciót) egy 4 tagú szakmai zsűri fogja elbírálni, az utóbbiakat – mintegy a civil kontroll megjelenéseképpen – a közönség-zsűri. Mindkét zsűri oszt díjakat.

Hippolyt, a lakáj – Csíkszeredai Csíki Játékszín

– Mekkora teret lehet adni, illetve engedett-e az egyéni ízlésének a választás során?

– Keresse fel sürgősen a pszichiáterét, aki a nap 24 órájában Bartók Bélát hallgat csak azért, mert nem tud szabadulni a kedvenc dallamaitól. A sokirányú fogékonyság az ép elme és a lelki egészség egyik jele. Nem gondolom, hogy egy fesztivál közönségének kötelessége éjjel-nappal az én ízlésemben lubickolnia. Maradt ki a műsorból olyan előadás, amely nagyon tetszett, de dramaturgiailag azonos rugóra jár másik kettővel, és úgy gondoltam, a három egyformával már túlterhelném a közönséget. Visszautalva az előző kérdésére, azt a szempontrendszert elvetettem, hogy értéksorrendbe állítsam a látottakat, s automatikusan az első 23 kerüljön versenybe. A színházérték összetett hatásmechanizmuson alapszik – nem stopperalapú, 100 m-es síkfutás.

– Milyen érzés a válogató magányossága? Nem félelmetes?

– Tény, egyszemélyi válogató vagyok,  de nem voltam magányos. Együtt utazgattunk a POSzT-válogatókkal, Kiss B. Attilával és Sólyom Andrással, valamint a Thália Színház fesztiváligazgatójával, Lantos Anikóval. Néhány útra pedig Nyakó Béla igazgató vállalkozott társul, az autójával. Az útiterveimet egyébként fiatal teatrológus ismerőseim (Boros Kinga és Zsigmond Andrea) ötleteit meghallgatva állítottam össze, s nem csalódtam az ízlésükben.

– Lehet-e tekintettel a programválogató a fesztivált befogadó város igényeire? Történt ráhatás a helyiek részéről?

– Tíz éve személyes ismerősöm a tiszai harcsát kínáló halsütő, a lapótyás néni vagy a főutcai zöldséges, akinél a napi almaadagomat veszem. Úgyszólván helyinek számítok, akár magam is gyakorolhatnék nyomást önmagamra, a többiek érdekében. Igen, a közönség szereti a személyes találkozást a televízióból híres színészekkel. Nem a versenyprogramok hátrányára, hanem a szabad idősávokban, lesz alkalom arra, hogy kedvüket leljék a játékukban.

A Homokszörny – Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház

– Az idei program igazán színes lett, hiszen a klasszikus drámáktól kezdve a kortárson át egészen a záró gálaműsorban közreműködő Fővárosi Nagycirkuszig sokfajta színház és műfaj képviselteti magát. Várható valami „újítás” idén, akár a műfaj, akár a rendezés, akár a társulatok szempontjából?

– A program és a zsűri megosztásán túl, újdonságként szolgálhat a Színművészeti Egyetemek hallgatóinak bevonása. Az első ilyen alkalom a Fesztivál történetében, és azt gondoljuk, hogy ez a későbbiekben hagyománnyá tehető. Külön figyelmet fogunk szentelni a jövőben arra, hogy a rendezvény egy blokkja a határon túlról érkező egyetemi hallgatók és a magyarországi fiatal rendezők munkáiról szóljon, lehetőséget biztosítva a magyarországi fiataloknak határon túlról érkezett pályatársaik színházi technikáinak megismerésére. Ezen kívül az idei fesztivál célja az is, hogy az itt megköttetett ifjonti barátságok a későbbiekben is megmaradjanak politikailag szűznek, és mélynek.

– S talán az ilyen és ehhez hasonló mély barátságok jó táptalajt biztosítanak az elkövetkezendő produkciók létrejöttéhez is.

– Így van.

Úrhatnám polgár – Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház

– Van titkos favorit?

– Fontosnak tartottam az összeállítás során, hogy hangsúlyosan jelenjenek meg, a pályájuk elején tartó fiatalok rendezései. Remélem, nem fognak cserben hagyni…