Palóc színpadon Mikszáth

A 2015/2016-os évad utolsó premierjeként vitte színpadra a Zenthe Ferenc Színház Mikszáth Kálmán remekművét, a Szent Péter esernyőjét.

A nagy palóc író olvasásra szánt írásait, remekműveit csak komoly dramaturgiai beavatkozással lehetett bármikor is színpadra állítani, filmre vinni. Jelen esetben ezt a munkát zömében Deres Péter végezte, s itt helyben Sándor Zoltán, a Zenthe Ferenc Színház művészeti vezetője is „igazított” – praktikus szempontok figyelembe vételével – valamelyest a szövegen. Ezek után jogos a kérdés, hogy az előadás mennyire maradt hű Mikszáthhoz, az általa zseniálisan megjelenített világhoz. Szó ami szó: lehetett volna még mikszáthosabb atmoszférát teremteni, de ennek a fordítottja – azaz kevesebb eredetiség, több modern, ha úgy tetszik európai gondolat – is járható útja lehet a „Szent Péter esernyője” színre vitelének. Susán Ferenc rendezése sikeresen törekszik a kompromisszumra: sokat megőriz a mű szelleméből, hangulatából, s nemcsak emészthetővé, de élvezhetővé is teszi a manapság formálisan teljesen más – de a mélyben lényegében nagyon hasonló – kérdésekkel szembenéző ember számára. Nagy hangsúlyt helyez „a szerelem legyőz minden akadályt, még a pénz hatalmát is”-gondolat érvényre juttatására. Esetében már megszokott, hogy fontosnak tartja a fényekkel való játékot (a feszület megvilágítása például jóval mélyebb értelmű a puszta látványnál) s ügyesen mozgatja a színészeket. Liszt és Debussy „kortárs” zenéje jól belesimul a koncepcióba. A rendezői elképzelést hatásosan segíti Bobor Ágnes variálható – és a tájelőadásokon is használható – díszletterve. Ugyancsak ő gondolta ki a „városiak” ruháit, míg a falusi lakosok népviseletre hajazó jelmeze Furik Rita szakmai tudását, kreativitását dicséri.

P. Kerner Edit alakításával akarva-akaratlanul főszereplővé emeli Adameczné glogovai parasztasszony alakját. Abszolút hitelesnek tetszik minden gesztusában és természetesként használja – pedig mennyit kellett gyakorolnia – az ízes palóc nyelvet, mit több: a dolgok mögé látó fineszes gondolkodásmód sem esik nehezére. Adameczné állítja, hogy „Szempéter járt Glogován, ott vót a kobakja körül a glórinya.” Az évtizedekig előadóművészként ismert Kerner Edit ezzel a szereppel eddigi színházi karrierje csúcsára érkezett, ami a fogadtatást illeti. Münczné zsidóasszony nem kevésbé rafinált, érdekorientált figurájával szintén teljes mértékben sikerül azonosulnia Falati Hedvignek, aki ugyancsak előkelő helyen jegyezheti fel ezt az alakítást pályafutása lapjain. A további női szereplők mindegyikének – Kovács Vandának Ancsuraként, azaz Wibra anyjaként, Bánfi Katának a pap szeretni való hugaként, K. Müller Zsófiának Adameczné férfi után sóvárgó lányaként és Marjai Virágnak, a magyar italoktól részegségbe szenderült madame Kriszbay-ként – vannak figyelemre érdemes pillanatai, erősítve az egységesnek tekinthető összteljesítményt. Bélyi János glogovai plébánost Gyuriska János játssza. Ezúttal is bizonyítja, hogy vérében van a színművészet: nemcsak akkor tisztelendő, ha beszél, de akkor is, amikor „csak” jelen van a színen. Wibra György besztercei ügyvéd szerepét Farkas Zoltán kapta és jól élt az újabb lehetőséggel. Mint magatartása példázza, ő már kinőtte a falut, de további érvényesüléséhez szüksége lenne vagyonra is. Ennek megszerzésében támaszra talál gyámapjában, Sztolarikban, akit Albert Péter személyesít meg „teljes vértezetben”. A két glogovai parasztot – Gongolyt és Szlávikot – illúziókeltően jeleníti meg Tóth Zoltán és Máté Krisztián. Jól jellemezi Majzik tanító buzgóságát Borbíró András. Nehéz feladat jutott Erdélyi Gábornak, akinek nem kevesebb mint négy szerepet – a haldokló Gregorics Pált, Billeghit, Bélyiék szolgálóját, Münz öreg zsidót és Szent Pétert – kellett megformálni. Mondhatni: a tőle megszokott, elvárt jó színvonalon teljesít valamennyi „villanásában”.

A hatalmas közönségsikert aratott előadás egész biztos érdeklődésre tart majd számot Nógrád- szerte és határainkon túl, azon a tájon is, ahonnan Mikszáth mintát vett az életből…

Csongrády Béla