Örkény Színház – József és testvérei

 

Jelentés nélkül

Nem egyszerű dologra vállalkozott Ascher Tamás és Gáspár Ildikó, amikor meghozták azt a döntést, hogy az Örkény Színház színpadára emelik át Thomas Mann klasszikusát, a József és testvéreit. Egy rendkívül hosszú és tartalmas műről beszélünk, amely egy emberiség-történetet vázol fel. József történetét követve az emberi kultúra kialakulásának gyökeréig hatolunk, a sok-sok mikro történeten és szereplő révén korokon vonulunk át, miközben főhősünk bukásait és felemelkedését követjük nyomon. Nagy igazságokat és bölcsességeket rejt magában az életre és emberi létünkre vonatkozóan, amely az irodalom klasszikusává avatta Mann művét.

 

Egy ilyen színpadi adaptáció létrehozása remek alkalom arra, hogy tanulságos párbeszédet nyissanak és folytassanak az alkotók a nézőkkel, együtt gondolkodjanak és létezzenek, közös múltról és sorsról beszélgetve. Meggyőződésem, hogy a színház elsődleges feladata olyan szélsőséges emberi történetek bemutatása, amelyekből tanulhatunk, és amelyeknek kivétel nélkül rezonálnia kell a lelkünkkel, az életünkkel. A bevonás-befogadás élmény hiánya egy színdarab halála: amennyiben nem érzem, hogy hatással van rám, egy percig sem fog tovább érdekelni, ami a színpadon zajlik – függetlenül attól, hogy mekkora munka húzódik meg egy előadás létrehozása mögött, vagy mennyire impozáns a tárgyalt darab. Hogy az alkotók közlésvágya hogyan kerül a felszínre, már a művészet kifejezésmódjának, az alkotófolyamatnak fő kérdése, és ez az, amelynek engem érdekelnie kell.
A József és testvérei leginkább azért csalódást keltő, mert nem a saját kockázati tényezőin, hanem a ráhatás teljes hiányán bukik el. Talán az ember első gondolata a darabbal kapcsolatban az, hogy miképpen fogja megélni azt az öt órát, amit a darab az estéjéből igényel. Ez, függetlenül az első felvonás teljes érdektelenségétől, nem teljesen figyelmen kívül hagyható részlet: nem azért válik problémává a hossz, mert töménynek és soknak érezzük az elbeszélést, hanem mert az előadás képtelen lényegi mélységgel és tartalmas pillanatokkal megtölteni az erre rendelkező időt. Gáspár Ildikónak nyilvánvalóan erősen élnie kellett a sűrítés eszközével az adaptálás során, elmondásuk szerint szükség van ennyi időre, hogy teljességében át tudják adni az előadás lényegét. De az sem teljesen mindegy, hogy ez hogyan zajlik.

 

A rendezés becsületesen igyekszik prezentálni az eredeti mű nehezen átlátható viszonyrendszerét, és ebben nem is téved nagyot: az Örkény szinte teljes társulata több szerepben is a színpadra lép. A közérthetőségre való, izzadtságszagú törekvés miatt azonban megbomlik az egyensúly, a sokat és sokszor indokolatlanul használt narratíva ugyanis nem egy esetben gyengíti azt, ami a színpadon történik. Számos, hatásosnak tűnő jelenet bicsaklik meg azon, hogy túlmagyarázzák azt. Az erőltetettség jelenléte viszont csak akkor volna valamiféleképpen értékelhető, ha figyelmünket képes lenne fenntartani az, ami a színpadon történik. Így sajnálatos módon inkább elkeseredett invitálásnak tűnik, hogy az alkotókkal tartsunk erre az útra. Inkább komikus, mintsem drámai az előadás hangvétele, amit a színészek játéka még inkább megerősít.

Nem akarom elhallgatni azonban azt sem, hogy volna kikkel tartani: hogy tulajdonképpen mennyi tehetséges színész dolgozik a teátrumban – és talán ez is részét képezi a voltaképpeni csalódásnak. Tudni, hogy ha ezek az emberek egy jobb koncepció során találkoznak, ez az előadás kihagyhatatlanná vált volna. Itt van mindjárt Patkós Márton, a színház fiatal színművésze, aki szinte mindent megtesz azért, hogy hitelesen adja át József történetét. Minden túlzástól mentes, belülről felépített alakítása kiválóan domborítja ki a szerep esszenciáját, ő az, akiért végtére is megérte ennek az előadásnak megszületnie. Az érett Józsefet alakító Polgár Csaba sem hazudtolja önmagát: következetesen próbál továbbépítkezni, kicsúcsosítani mindazt, amit előtte Patkós megkezdett és amit József jelenléte jelent a darab végén. Kettejüket, valamint karakterüket is Gálffi László köti össze, József apja, a háromszög csúcsa, aki szinte keretbe foglalja a fiatal fiú sorsát.

 

A figyelem fenntartásának teljes hiánya okozza azt is, hogy egy ilyen kritika esetében nem lehetséges belülről elemezni, értelmezni a látott előadást. Kívülről látunk mindent: a sokat mondó, néhol elgondolkodtató életigazságok fontosak, de önmagukban állva jelek csupán, jelentés nélkül. Ezek a tanítások képtelenek egy szerves egésszé válni, és megtámogatni az alkotói produktumot. Így áll elő az a súlyos helyzet, hogy megkérdőjeleződik a darab teljes létjogosultsága. Az, hogy a József és testvérei alapvető, fontos igazságokkal bír, hogy egy kivételes művet tisztelhetünk benne, természetesen kétségtelen. Azonban ha színpadra álmodjuk a mesterművet, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a színház, ez a kivételes művészeti ág a jelenidejűségből táplálkozik. Nem állíthatunk ok nélkül szobrot a múlt egyik mesterművének: nem tisztelhetünk valamit úgy, hogy valamennyire nem nyitjuk meg önmagunkat, korunkat, gondolatainkat általa. Valamivel gazdagítanunk kell a lelkünkből, valamit mondanunk kell, éreztetnünk kell, hogy miért van szükség rá. Éreznem kell, hogy nekem ezt az előadást látnom kell; és tudnom kell ezáltal azt is, hogy mi az az üzenet, tanulság, amiből tanulnom kell.

Fotó: Horváth Judit