Majd holnap

Gogol Háztűznézője Székelyudvarhelyről

Vannak napok, amikor a trivialitás, egymásutániság, a megszokottság, a közömbösség maga alá teker. Olyankor egész lényünk egyetlen impulzusként nyújtózik a változás felé, majd a döntésképtelenség bénító zubbonya feszül az elmének. És a végén mi marad?

Mindig úton lenni egy félkész állapotban, vagy neon színekben izzani a felszínes megjelenítések forgatagában? A két létezési forma talán a nemi kódoltságot is magában hordozza: mit lát követhetőnek az elkötelezettségben egy férfi, és hogyan éli ezt meg a nő.  Ebben a darabban messze nem az orosz jellemtípusok vetületei lépnek a színtérre, sajátos karakter zamatát kínálva, hanem univerzális értékátalakulás tanúi vagyunk, amelyet mind a díszlet, mind a jelmez, mind pedig a játékmód sejtet.

„Hát igen, egy újabb generációs törés a klasszikusokban” – véljük hallani az idősebbek közhelysóhaját, pedig másról van szó: a villódzó kavargás – az előadás élményburka – vállalt felszínesség a rendező részéről. Az igazgató elv, amely ezt a világot létrehozta, és talán kissé az Éhezők viadala karakterkészletével sminkelte szereplőit, mindenképpen kiemeli a 19. századi darabot az eredeti idősávjából, ám nem úgy, hogy odaveti a 21. század peremvidékére, hadd kössön magához valamilyen jelentést – ha tud –, hanem kortól elvont, általános jelentéssel telíti: hasson egyetemlegesen, az emberi természet szerint.
Persze, a vonatkoztatási pontunk saját, hétköznapi: a házasság szentsége mára megváltozott, olyanná vált „mintha beülnénk egy taxiba”, és ezt a körülménymódosulást el kell fogadnunk. (Távolról sem arról van szó, hogy a ma embere sekély, sőt arról sem, hogy a régebbi múltban ismeretlen lett volna a felszínes kapcsolat. Nem. Azt kell észrevennünk, hogy érzelmeinkben másként viselkedünk: a lelkünk mélye mélyebbre merült. Így válik a darab felszínén végigvezetett történet, egy feneketlennek tetsző szakadék részévé.

A szereplők csodabogarak, és olybá tűnnek, mintha különböző, a közösségünkben fellelhető lények karakterjegy-darabkáiból tevődnének össze; kicsit úgy, ahogyan Frankenstein a maga szörnyét megépítette. A hasonlat ott képződhet meg, amint a legénylakás szürke, örökre félkész falai közül előbukkan egy Igor-i figura, a szolgalelkűséget a személyes önzésével nagyszerűen ötvöző Sztyepán alakjában, Tóth Árpád. Szenvtelen, darabos és minimális a mozdulatvilága, furmányosan üresek a nyilatkozatai: az előadás egyik stíluspillére az alakítása.

Zakariás Zalán rendezése érdekes viszonyt alakít ki a valóság, és a valóság karikatúrája között. Ezen a ponton, olyan fokú az összeérés a díszletben kialakított jelrendszer és a személyek között, hogy szinte lehetetlen a szétválasztás. A darab szerinti egy szobalányból kettőt látunk, mintha ikrek volnának, de közben ellentétpárjai egymásnak, más-más irányban festették ferdére a szájukat, lábtartásban az egyik böte, a másik iksz, illetve hajpogácsájuk kötésében állnak az egyik oldalon, míg Sztyepán, a fehér maszkos, magas szinte műtőként ható figura, a kérő felén. Jelenlétük végig meghatározza ezt a fura világot, mintegy kulcsai a határozatlanság érzésének, miközben értelmezhetőségük nyitott.

Minden karakter valami lényeginek a megfogalmazásává válik, egy-egy szituációnak a reprezentálásán keresztül. Ennek a drámának a tétje tehát, nem a házasság, hanem az elhatározás. Itt mindenki tudja, hogy meg kell házasodni, csak abban nem biztos, hogy meg akar-e, mégis a keresés állandó, a választék vegyes, a döntés pedig szűkre van mérve. Miközben ezek a stilizáltan groteszk karakterek egymáshoz szólnak, nézőként folyton nekünk szegeződik ennek a világnak a kérdésessége. A szereplők két síkon mozognak: vagy előre sétálnak és hozzánk beszélnek, ilyenkor megtörve a játék menetét, sokszor magára a színházra is reflektálva, vagy pedig téren belül maradnak és egymást szólítják meg. A darab alapos megszerkesztettségét dicséri, hogy a helyenként elszórt metateátrális részek is elférnek benne, anélkül, hogy dramaturgiai zsúfolásként hatnának. Számomra az, hogy a szereplők egymást is rendezik, miközben kilépnek zónájukból és hozzánk szólnak, egy olyan érvényes olvasatát teremtik meg a döntésképtelenség problémájának, amely a saját lét érvényét is kérdőre vonja. Minden kiejtett szó, minden elhangzott mondat a kínosságig artikulált, az érzékek hiperbolikus felnagyítottsággal ütköznek ki a testen, egy játékmód, amely saját maga túlhangsúlyozásával halkul el, és húzódik meg a ki nem mondott mögött. Sokat beszélünk, miközben semmit nem teszünk, egy helyben toporgunk félig készen, és mégsem; a mai kor drámája, hogy a számtalan lehetőségünk nem talál felhasználóra.

Agafja és Padkaljószin, a két házasságra (rá)készülő főfigura játéka, a végkifejletben bekövetkező elmenekülés határozatlan mozdulataikor húzza össze a figyelmet. Ennek a hatásdramaturgiája, akkor éri el célját, ha az utolsó pillanatig képes fenntartani azt a feszült-lebegő állapotot, amely már a kezdeti, stagnálás-játékban exponálva van. Agafja végre rászánja magát a döntésre, és Padkaljószint választja férjül, miközben kislánnyá visszafejlődve, babát szorongatva, gyereknyelven mondja el utolsó monológját, az ártatlanok értetlenségével. Hogy mi történik vele, és ő hogyan keveredett ebbe a szituációba, az tőle teljesen független, kiírja magát a döntés felelőssége alól. Mindezek előtt Padkaljószin kezd fejtegetésbe a házasság előnyeit illetően, amelyek kisvártatva át is fordulnak egyfajta pánikállapotba, ami nyilván az eredendő bizonytalansága következménye. A házasság előtti elbizonytalanodás talán bárkinél fennállhat, itt viszont zsigeri. Egyetlen lehetőség a szabadság fele, egy hívogatóan ásítozó ablak ablaknyílás a szoba csupasz falán: elszánás kérdése az egész. A vőlegény mégis bárgyún szembesül saját kérdéseivel, nekifutamodik, feláll, majd mégis inkább leül az ablakpárkányra és felénk fordul, mondana még valamit, de a keze megcsúszik, s lezuhan. Túlélte-e vagy meghalt? Egyre megy, de a nyitott kérdés bennünket vár: saját képzeletkörünkbe tartozik a döntés, hogy az életet (a házas életet) milyennek látjuk, melyik végzetre szavazunk.

A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadása tehát fontos témára, az elhatározódás problémájára, hívja fel figyelmünket, miközben egy túlstilizált világ felszínén hagy lengeni. De hogy mit látunk benne, vagy hogyan kapaszkodunk bele a megfogalmazott kérdésekbe, az saját interpretációnkra van bízva, egyszóval teret ad, hogy a megkezdett játékot befejezzük.

Képek: Balázs Attila és Szebeni-Szabó Róbert