Luxustömegsír – ötcsillagos vérmező

Békéscsabán Rejtő Jenőt játszanak

Kétféle ember létezik: aki olvas Rejtő Jenőt, és aki majd fog.
Nehéz eldönteni, a békéscsabai Jókai színház előadásán melyik tábor jár jobban. Rejtő-olvasóként elfogultságot jelentve igyekszem kitérni a válasz elől, néhány impresszió azonban talán nem üt túl nagy rést a pajzson.

Az előadást – pozitív – híre megelőzte, így talán kissé magasra is hágtak a várakozások. Tagadhatatlan, hogy az első felvonás váratlanul ért. Úgy éreztem, ömlik az ölembe a szirup a színpadról – pedig nem az első sorban ültem -, kirakatba rakott poénok, kabarézó-rutinozó színészi alakítások süvítenek a fülem mellett, darabjaira szaggatva a bennem prejudikált képet a Vesztegzárról.

Emlékezetem vonatkozó sarkait átkutatva lihegtem az „élmény” után, melyet a megfáradt elmének csak egy Rejtő-regény képes nyújtani. Megleltem, de nem hasonlított a látottakhoz. Ekkor – még mindig az első felvonás alatt – szisztematikusan leltározni kezdtem azon jellegzetességeket, melyek csengő-bongó összhangja kotyvasztja össze a legendás rejtőjenős hatást. Élettől elrugaszkodott, nagyon-valamilyen karakterek. Pipa. Egzotikus helyszín, pompa, szerelem és ármány. Pipa. Jellem- és helyzetkomikumok sokasága, de leginkább csak utánozhatatlan humor, a maga tudományosan kategorizálhatatlan valóságában: pipa! És akkor ott, a székemen ülve megvilágosodtam: Hölgyeim és Uraim! Így néznének ki a rejtői karakterek, ha élnének; így öltöznének, így élnének, így szeretnének, így hibáznának. Az előadás nem tesz mást, mint értő szemmel kiemeli az olvasottakat a háromdimenziós világba, kisollóval körbevágja, majd hatalmas svunggal életre leheli ezeket a csodabogárszámba menő karaktereket. Nem törődik vele, hogy a végeredmény mennyire emészthető, netán elbírja-e a színpad ezt a szintű groteszkséget és morbid humort. A „kabarézó” színészek pedig cseppet sem hibáztathatók azért, mert kabaréznak egy kabaréban.

Mint csúcsra járatott felhúzós játékok, úgy cirkálnak körbe-körbe a szereplők, saját abszurd kis világukban elmerülve. Egy férjnek legnagyobb öröm a háromhetes egészségbiztonsági vesztegzár, mivel hites neje kívül rekedt; a dizőz meglopja a párját, aki maga is tolvaj; a Jáva réme nem más, mint pizsamás vőlegényszökevény. Olyan figurák önállósulnak ebben a történetben, akiknek maximum egy zárt intézet udvarán volna ildomos szabadon kószálniuk. Összezárunk egy maroknyi egyéniséget egy luxusszállóba, közéjük késes gyilkost és méregkeverőt, titkos szeretőket és ártatlan szerelmeseket, s a történet magától gyűrűzni kezd a siker felé. Mi az, amit a szóban forgó előadás hozzá tud tenni a rejtői zsenialitáshoz? Buja színek, villódzó fények, amőba módjára alakuló színpadkép, ötletes rendezés és jó zenék.
– A második felvonás tiszta lappal indul? – kérdezi mosolyogva a mellettem ülő nézőtársam.

Mielőtt beleélném magam, hogy a fejembe lát, rájövök, hogy csak az ölemben tartott füzetre céloz. Mégis igaza van, mert a második felvonásban végre megérkezem én is oda, ahol élvezhető – sőt mi több, magával ragadó! – a darab. A dalok szövege üdítően tartalmas és humoros – még senkit nem hallottam a pestisről vagy a lopási mániáról ilyen vígan énekelni –, a színészek nagy része érthetően is teszi ezt. A koreográfia eredeti, a kórus-tánckar kiemelendő erőssége az előadásnak. Lelkes, pontos, végsőkig kidolgozott játékuk az utolsó, „minden kiderül” jelenetet felejthetetlenné teszi. A zenekar észrevétlenül van jelen az előadás szerves részeként. Nehéz eldönteni, hogy a szövegek szakítják-e meg a zenét vagy fordítva; az egész darab egyetlen véget nem érő dalként funkcionál, keretet adva a szerteágazó-összefutó történetnek.

A kellően túlzó alakítások sorából muszáj kiemelni Vadász Gábor női szíveket romba döntő pizsamás alakítását, valamint Tege Antal felügyelőjét, aki a humor fogalmát egy egészen új minőségi szintre emeli.
Az előadás kipróbált, ínyenc színházlátogatóknak szódával tálalandó, a könnyed szórakozásra vágyóknak azonban szőröstül-bőröstül megfelelő. Az egyenlítő-övi Grand Hotelben ilyen egyszerű az élet: egy kis gyilkosságért, lopásért, bűnpártolásért még nem ment pokolra senki, a szerelmesen szépek és fiatalok, de az idősebb korosztály sem inaktív szívügyileg. Ki tudja, a végén talán még arra is fény derül, ki volt a gyilkos.

Noha a színházból nem az élet értelmén gondolkodva távozunk, voltaképpen mégis az élet értelmének hódoltunk: házsártok, hitelek és más hétköznapi horrorok szorításából kiszakadva két órán át felhőtlenül szórakoztunk.

Fotók: A-Team/Nyári Attila