Játszhatnak-e a hopi indiánok Hamletet?

Sardar Tagirovsky Csehov-kúrája a Nemzeti Színházban
Anton Pavlovics 6-os számú kórterem című novellája társadalomlélektani alapmű. Lehet-e normális az olyan orvos, aki megérti a bolond betege szavát? S nem az-e a legfőképpen gyanús, ha egy hibbantnak a szavai értelemtől duzzadók? Az értelem közragály – kényszerzubbonyért kiált.

Kiflialakban (vagy parabolaívben) lerakott székeken ülve, tizenhárom szereplő tekint a közönségre. Spontán, szinte civil nézelődők, nem üzennek a pillantásaik, nem akarják, hogy koncepcióra lobbanjon általuk a nagyérdemű. Aztán szép csöndesen, mint fakadó forrás a hegyekben, csörgedezni kezd belőlük a szó: akárha görög dráma kórusa volnának, a novellát intonálják. Plavnoszty. Ez magyarra fordíthatatlan orosz szó; tartalmilag a beszéd ritmikus lebegése. A Csehovról értekezők hol szövegalattinak mondják, hol költőiségnek vagy beszéddallamnak. Többről és másról van szó: a csehovi plavnoszty a kontextus nonverbális lényege.

Török Endre, a XIX. századi orosz literatúra egyik legavatottabb itthoni elemzője az esztétikai megváltás irodalmának nevezi Csehov munkásságát, egy művészeti-eszmei korszak zárókövének, amelyen túlra már nem vezet dramaturgiai út. Silány emberek replikáznak színpadán – az emlős vegetáció mutánsai –, akik önmaguk árnyékában bonyolítják le az életüket. Érzelmi részrehajlás nélkül ábrázolja a korát. Valóságshow-kat komponál, ám a tagadni vágyott empátiát elővarázsolja a nyelvben fogant bölcsesség. Komédiája keserű vígjáték: a görcsös tehetetlenség kínja helyett, felkacagunk a vérlázító ostobaságokon: engesztelő színház. Időktől függetlenül időszerű a történet, ezért azt hisszük, hogy a szöveg különösen érzékeny a fordítások/átköltések iránt. Sardar Tagirovsky rácáfol a szakírnokok hiedelmére. Szőllősy Klára csöppet sem mai keletű fordításának felhasználásával írta meg dramaturgtársával, Benedek Zsolttal a szövegkönyvet: az előadásban a viszonylagosan archaikus szavak, és a kísérőmozdulatok kölcsönhatása által képződik meg a modernség.

Bánsági Ildikó az első, aki hanglejtésével az antikos ülőkarból kiválik, egy csillogó-butuska fintorral ütve át a szavak szürke falát. Ő Darjuska, a bölcselő kórházorvos, Andrej Jefimics Ragin háztartásvezető-vodkafelelőse. Az orvost leendő utóda, Hobotov mutatja be. Az előadás első, elbeszélő-deklamált részének szerepleosztása szerint azé a személyjellemzés passzusa, aki később, a drámai kibontakozás fázisában, majd a maga által elmondottakra alapozhatja a viselkedését. Farkas Dénes nyelve közlékenyen pörög: elmondja, hogy Andrej Jefimics nem műt, a vér puszta látványa is felzaklatja: irtózik a gyerekzsivajtól, magánpraxist sem tart. A félszeg és ostoba, vagy ájtatos betegeinél csak a saját kérdéseit utálja jobban, ezért öt-hat páciens ellátása után berekeszti a rendelést, a felcserére bízva a továbbiakat. Hazamenekül, s a posztóborítású íróasztalánál olvasásba mélyed. Fizetésének felét könyvekre költi, hat szobájából hármat mennyezetig megtöltenek a könyvek, a régi folyóiratok. (A nézőnek balról eső színpad-harmad a valós cselekvések övezete: képileg a doktor könyvtára, a polgári lakás benyomását erősítő zongorával.) Legjobban a történelmi és filozófiai olvasmányokat kedveli. Alapos olvasó.  Könyve mellett mindig ott a vodkásüveg, az asztal posztóján a sóban savanyított uborka vagy az áztatott aszaltalma. Anélkül, hogy felpillantana, pontban félóránként tölt-harap.

Béres Miklós és Horváth Lajos Ottó

Horváth Lajos Ottó párában csillogó szláv-kék szempárja eleven cáfolata a beteggyűlöletéről keltett hírnek. Ragin csupán szellemi társtalan mindaddig, amíg unalma (vagy ösztöne) el nem téríti a 6-os számú kórterem, a hibbantak lerakata felé. („A kórház udvarán bojtorján-, csalán- és vadkendererdő közepette kicsiny melléképület húzódik meg. Bádogteteje megrozsdásodott, kéménye félig bedőlt, a tornácára felvezető lépcső elkorhadt, és benőtte a fű, a vakolatnak pedig csupán nyomai látszanak itt-ott. Frontjával a kis ház a kórházra néz, hátsó oldalával a földekre, amelyektől a kórházudvar szürke, szöges drótkerítése választja el. A kerítés, felfelé meredező éles szögeivel, és maga a melléképület azt a különös, nyomasztó, elárvult, elátkozott hangulatot árasztja, amely nálunk, Oroszországban, csupán kórház- és börtönépületek sajátja – kezdi novelláját Csehov, s mondataival mindjárt a jelen századig repít: kórházaink elmeosztályai, eléggé jellemzően, ma is a gyógyító részlegektől külön, valahol a hullaház és a szeméttároló környékén találhatók.) Az elmeosztály törzsbolondjába botolva az utcán, kanyarodik ide, hogy kérjen számára valami melegebb lábbelit a gondnoktól, de a vizit a hirtelen jött jótékonyságon túlmutató fordulatot vesz: egy feldúlt kórteremlakó, Ivan Dmitrics Gromov támadja le: „Igaz, beteg vagyok. De hiszen száz meg száz bolond járkál szabadon, mert maguk tudatlanságukban képtelenek megkülönböztetni őket az egészségesektől. Miért kell tehát nekem meg szerencsétlen társaimnak itt kuksolnunk a többiekért, mint valami bűnbakoknak? Maga, a felcser, a gondnok és az egész kórházi gyülevész népség erkölcsi tekintetben összehasonlíthatatlanul alacsonyabb szinten áll, mint közülünk akárki; miért mi ülünk tehát idebenn, és miért nem maguk? Hol van itt a logika?” „Az erkölcsi színvonalnak és a logikának ehhez semmi köze. Minden a véletlenen múlik. Akit becsuktak, az itt ül, akit nem csuktak be, az szabadon járkál, ennyi az egész. Abban, hogy én orvos vagyok, maga pedig elmebeteg, nincsen sem logika, sem erkölcsi színvonal, hanem csupán véletlen, esetlegesség.” – feleli az orvos, s az egyszeri szóba elegyedés megpecsételi a sorsát: rendszeres látogatója, vitapartnere lesz a dúlt szavú kliensnek.

Villamosról-autóbuszról ismerjük jól azt az utast, aki a robogó járművön egyszer csak meglódul, átverekedi magát az ajtó körül sűrűsödő tömegen, hogy megnyomja a leszállásjelző gombját. Nem bízik a sűrűsödőkben; azt érzi, ha nem cselekedne, a villamos-autóbusz a megállóban nem állna meg: a kizökkent időt helyretolni, ő született. Ivan Dmitrics Gromov szerepében, Béres Miklós ilyen hamleti lény, hogy aztán Hamletté is váljék a színpadon, ténylegesen.

Tóth László, Béres Miklós és Lukács András

Tagirovsky ugyanis vendégjelenetet épít a novellába. Ebben Rosencrantz (Lukács András) és Guildenstern (Tóth László) kutatja uralkodói megbízásból, a dán királyfi elmeállapotát. A beemelt szituáció Ragin doktor kivizsgálásának (szabadságolásának, majd a 6-os kórterembe zárásának) jelenetsorához illeszkedik. Andrej Jefimics kinőtte az illúziót, hogy a gyógyszeres orvoslásnak köze van a gyógyuláshoz: a szervezet a maga egészségéről önmaga rendelkezik – autonóm cselekvő –, aminthogy a betegség kialakulása, valamely sejt tévképzetének (meghibásodásának) szövődménye. A kórházakban álgyógyászat folyik, ez pénzkidobás, a város vagyonát magasztosabb célokra kellene fordítani. Felvetése okán kilökődik a társadalom gépezetéből. A kórházbezárás nem üzleti érdeke a városvezetőknek. „Mióta átvettem a kórház vezetését, a betegek úgy gyógyulnak, mint a legyek.” – halljuk Gogol kórházorvosánál, A revizorban, s ez így van rendjén a 6-os kórtermet fenntartó városkában is… satöbbi.

Horváth Lajos Ottó és Varga József

A szabadságolt, és szószátyár cimborájával (Mihail Averjanics: Varga József) utazgatni küldött doktort a távollétében leváltják, kilakoltatják. Helyét a Cseresznyéskertből ismert figura, Hobotov foglalja el. Farkas Dénes ugyanazzal a parvenü harsánysággal nyomul, mint Lopahin, legfeljebb a frigyre lépésben jár több szerencsével: szakácsnője – Vas Judit Gigi e.h. játssza, a karakterhez tökéletesen illő, kiérlelt gátlástalansággal – meglátja és megszereti benne a saját jövőjét.

Vas Judit Gigi e.h. és Farkas Dénes

A szükségesen lazára engedett megszólalásoktól eltérően, van azonban Farkas Dénesnek Horváth Lajos Ottóval, egy zsigeri odaadással kidolgozott jelenete: ahogyan a kórteremből bocsánatkéréssel, baráti összeölelkezéssel, kollégaként hívja konzíliumra, majd ahogyan a szívélyességtől meghatva, a doktor a kényszerzubbonyt öltönynek gondolva veszi magára – a képzelgés és a valóság egybejátszásának tipikus esete. Amint (más szóval) az orvos a hőbörgő Gromovnak (beszélőnév: égdörgés a jelentése) mondta: a tévképzet és a megvilágosodás, a skizofrénia és a zsenialitás tünetei azonosak.
Ragin közös ketrecbe kerül Gromovval. Talpuk alatt a nagy orosz teknő, amelynek sarától apránként beszennyeződik a patyolatfehér viselet, s az összezárt férfiaknak sárszakálla nő. Mintha Bulgakov kettejük (Gromov és Ragin) vitájából merítette volna regényében, A Mester és Margaritában Poncius Pilátus és Jesua Jesua-Ha-Nocri beszélgetéseinek motívumát. Erősítendő a vezérgondolatot, a színpadi változat szerzői szájába adnak a doktornak egy Hamleten túli vendégmotívumot is: Ragin: „Olvastam valahol, nem is, mondta valaki, hogy a hopi indiánok például egyáltalán nem mérik az időt. Nálunk nincs múlt, jelen, jövő. Semmi. Milyen szerencsés, boldog népek, talán azt se tudják, hogy egyszer meghalnak!” A bolondot megőrjíti az idő: Dánia börtön – idézi Hamletet Gromov. Igen, a tudás élethosszig tartó, kínzó börtön, hacsak a tudó lény tudata kellemesen meg nem hasad, s a hasadékon át beléje nem hömpölyög a komplett tűndéroszág. Ez esetben kéj az ápolók okozta fizikai sanyargatás is, a halál pedig megboldogulás, ahogyan a népnyelv becézi azt.

Balogh Zsuzsanna Eszter és Kriesch Barbara

Tagirovsky színháza egy, az ikonimádat fölötti, magasabb rendű, szellemi gyökerű kapcsolatot közvetít a bennünk lakozó Istennel, azzal, aki kivált bennünket az időtudatunkból, s az élet perchez kötöttségétől megszabadítva, elaltatja bennünk az oktalan lázadót. A doktorkönyvespolcának díszleti ellenpontja a hárfa, a rációnak a transzcendencia. Kriesch Barbara fekete frakkban játszik. Egyéb improvizációi mellett, a harmadik felvonás fináléja közeledtén Bartók György szerzeményét, a Chopin 69/2-es keringőjébe oltott orosz népdaláriát kísérve – Balogh Zsuzsanna Eszter éneke –, hangösvényt vág az idő nélküli világ felé.

Az idő nélküli világot lehetetlen megidézni tömören. Az öt órás előadásban majdnem minden színésznek jut több szerep, s valamennyien kiemelkedhetnek az egyikben, legalább. A kéregető zsidó, Mojszejka figuráját tetszetős civilséggel hozza a komponista Bartók György, ami közben olykor a talmi világ bárzongoristájává vedlik át. Beczásy Áron Nyikita ápolóként az elektrosokk elődje, az ökölsokkal gyógyítás elkötelezettje, nagy alakítása azonban a Szőke orvos, a Ragin hibbantságának megállapítására odahívott szakértő. Nyegle pozőrsége, amellyel egyetlen konkrét észrevétel nélkül hagyja helyben a várostyák bolondot kiáltó verdiktjét – vérfagyasztó cinizmus. Katona Dávid, Lukács András és Tóth László mindhárom szerepében leleményes epizóddal gazdagítja az orosz (magyar és nemzetközi) bolondpanoptikumot, együttérző-szomorkás gúnyrajzaként a múlékonyságát tagadó, önmaga előtt titkoló, a fizikai halhatatlanságot hívő, a jobb jövő eljövetelének reményébe menekülő embernek. A kőszínház világában szokatlan mentalitással dolgozó Tagirovsky talált a Nemzeti társulatában a stílusának elkötelezett, vagy ahhoz tehetséggel alkalmazkodó partnereket.

A nyitóképen: Bánsági Ildikó

Képek: Eöri Szabó Zsolt