Istenutánzat

Don Quijote a POSzT-on

Párhuzamos világok, dimenzió többszörözés, tudati síkok összemosása, valós, leírható és megélhető - csupán egynéhány azok közül a koncepciók közül, amelyek Vidnyánszky Attila rendezésében újra színre hívják Don Quijotét.

A budapesti Nemzeti Színház realitáson túli, mégis önmaga létjogosultságát megteremtő világba helyezte Cervantes klasszikusát. Tudati szintek többszörözésében megszülető író és kreáltja az alkotói lázadás csatáját vívja a gondolati szabadság repedező vértezete mögül. A híres szélmalomharc köztudatban élő meddő küzdelem-tükre ebben az előadásban széttörni látszik: Don Quijote addig él, amíg olvassák őt. Óriásként jelenhet meg a szélmalom, amíg a megjelenített négyes - író és társa, Don Quijote és segítője – tudatszelvényei képesek eggyé válni az előadásban, majd elhitetni a világuk igazságát.

donq2_eorifoto-9368_masolata.jpg

Kristán Attila, Trill Zsolt, Bodrogi Gyula és Reviczky Gábor

Az illúziók valósága nemcsak a címszereplő szemében válik megfoghatóvá, az előadás karakter párosokhoz köti az elme kivetüléseit: Don Quijote, Reviczky Gábor alakításában, mellett szüntelenül ott van az állandó felszíni valóságra reflektáló Sancho Panza, Bodrogi Gyula személyében, és ez a két tudati állapot szüntelen körforgásba hozza a megéltet és a megélhetőt. Ahogyan a regénybeli páros, úgy az alkotó, Trill Zsolt Cervantese mellett is ott áll Kristán Attila alakjában Cosmentes, az ő hű segítője, aki kívülről támogatja a kreálás haláltusáját. Játékuk sikerességét igazolja, hogy a négyes interakció-játéka oly szintig simul egymáshoz, hogy egy adott ponton túl fizikai létük szétválaszthatatlanná válik, tudatuk egyként lobban lángra a képzelet szabadságának eszméjére.

Udvaros Dorottya

Az előadás szimbolikus manifesztációi egyszerre kínálják az értelmezhetőség egyszerűségét, mint a végig színen levő vaságy, néhol az alkotó Cervantes halálos ágya, néhol a regénybeli szereplők gyűjtőpontja, egyes esetekben pedig maga az alkotásnak az elmúlása, és színpadi sokaságuk egységében, az interpretációs lehetőségek széles tárházát is adja. A lovagi kor Spanyolországát sejtető épületrészlet paravánok (Olekszandr Bilozub tervei alapján), a Paso Doble ritmikus lüktetése, és a letisztult fényjáték összességében kettőződik meg a hölgy-jelenlét és a kort alkotó társadalmi szemle. Dulcinea/Hercegnő, Udvaros Dorottya alakításában, a Herceg, Horváth Lajos Ottó megformálásában, vagy Tompos Kátya Antóniája az őket képviselő fekete-fehér ruházat kontrasztjában, ugyanúgy válnak az előadást alakító jelentések szerves egységévé, mint a vészjósló elektromos légkavaró-szörnyek, vagy a seprűnyéltestű báblovak.

donq3_eorifoto-9508_masolata.jpg

Tompos Kátya

Ebben a körkörösen áramoltatott, helyenként egymásnak ütköző, néhol szétcsapó szimbólumrendszerben válnak a szereplők a tudatalatti összeforrott megnyilvánulásává. Szinte szétválaszthatatlan egy-egy karakter játéka az egész lényegétől, de talán nem is szükséges, hiszen észrevétlenül homályosodik el a kint és a bent, a lent és a fent, hogy mi a való és meddig tart a kitalált, és mindebben hova pozícionálható a néző létjogosultsága (talán újabb süllyesztés a tudatok játékában). A tértöbbszörözés legszembetűnőbb alakja, a tudat-búvár esetleg barlangász, egyszerű tisztasággal változtatta a teret, cserélte fel a mélységet és a magasságot. Könnyed természetességgel lendült hegymászó spárgája a díszletek közé, s mintegy értetlen nem oda illéssel ereszkedett alá barlangász védőruhájában, fejlámpáját tétován villantva ide s tova, miközben éppen ebben a látszólagosságban vált hangsúlyossá az emberi tudat felkutatásának szándéka. A barlangász alak jelenléte, nem csupán teret bomlasztott, de egyetlen mozdulatra vitt bele az alkotó tudatjátékaiba, mélyebbre, mint amire a három dimenzió teret biztosított volna. Ezáltal az egyetlen tárgyiasított személykép által, Istenutánzattá lényegült az egész valós környezet, és éppen ez a jelenlét vonta maga után a kérdést, kinél a létjogosultság: a nézőknél, színészeknél vagy az alkotásnál?

donq3_eorifoto-9661_masolata.jpg

Kristán Attila

Vidnyánszky Attila rendezői világában az értelmezés, a szituációk, a viszonyok és az ezek által kialakított képek másságában egyszerre kap teret az intellektuális, a fizikai és a költői színház. Ez a fajta líraiság már Cervantes első könyvharcában hangsúlyossá válik. Az előadás kezdetét és végét keretbe helyezi Trill Zsolt érzékletesen megformált szerepjátéka, ahol a könyvbéklyóitól megbénított író vívja szédült alkotói harcát. Már rögtön akkor érezhető: az író egyetlen síkba kódolja képzeletének világát. Istenutánzat, aki fekete tintával teremt, de nem halhatatlan: addig él, ameddig valaki hisz „hazugságainak”, ameddig vannak, akik úgy gondolják, hogy bármi lehet igaz, ameddig a szélmalom lehet nem mondvacsinált óriás, hanem teremtettségében valós ellenség. Cervantes, Don Quijote és történetei, ahogyan az előadás is, addig élnek, ameddig valaki számára jelenthetik a pillanatnyi valóságot.

Képek: Eöri Szabó Zsolt

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

csik3.jpg

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

h i r d e t é s