Európa újrahasznosítása
Matei Vişniec új darabja a dráMa9 Találkozón
Szabad-e az esztétikai méltatás elemévé tenni a tényt, hogy a Migránsoook szerzője, Matei Vişniec a székelyudvarhelyi magyar ősbemutató végén hüppögve, a könnyeit törölgetve haladt a nézőtéri kijárat felé? Szabad. Mert szemben a portugáliai világpremier felfogásával, a Tomcsa Sándor Színházban, a Zakariás Zalán dirigálta társulat kertelés nélkül hozta színre mindnyájunk friss élményét, a humanitárius katasztrófát. A könny az előadás része volt.
Muszlim migránsként érkezik, és magyar migránsként távozik a közönség. A színházterem bejáratától a nézőtéren át vezet az út a színpadra telepített nézőtérig. A zsöllyesorok a szél fodrozta sivatagot idézik, amíg lépkedünk a kijelölt ülőhelyünk felé, onnantól pedig, hogy összezsúfolódtunk a szorosan egymáshoz illesztett székeken, már hívogató tengernek tűnik a messzeség, aztán guminaszádunkba beleütközik Európa. Előbb azonban Barabás Árpád, a bárkakapitány főcsempész vízbe hajítja közülünk a tizenhárom potyamigránst. Nem közönséges emberszállítmányozási szakember ő, tisztában van a fizikával is: a túlsúly veszélyezteti a stabilitást. Magára vessem, aki a fuvarra várakozás heteiben-hónapjaiban nem vett a parton úszóleckét, vagy nem tanult meg, legalább lebegni. A Csempész négygyermekes apa, alighanem európaivá integrálódott másod-harmadgenerációs muszlim, aki habozás nélkül hajítja tengerbe a bliccelőket, ám félholtra veri asszisztensét (Fehed: Szűcs-Olcsváry Gellért), amiért selejt menőmellényeket vett akciósan, s gyermekek vesztek a tengerbe miatta. Barabás brechties példabeszélő: a megélhetési gazember humanizmusa, az emberiesség viszonylagos volta jól mutatja meg az érintett kívülálló keveredett identitását, s szintúgy a személyesen kézi vezérelt, saját skizofréniát.
A Csíki Csaba virtuózan komponált jelmezei által tapinthatóvá tett, spontán és a szervezett skizofrénia a 24 jelenetre tagolt darab dramaturgiai motorja. Vişniec életpálya-teológiai kérdésfelvetése bársonyosan cinikus (ami úgy igaz, hogy logikus, az csak cinikus lehet): a migráció a hitbélileg alultápláltak kételytúrája: ha szilárdan meg volnának győződve a két életben hívő muszlimok, hogy majd a második lét, a halálon túli lesz számukra a fenékig tejfel, akkor most nem kelnének útra hazulról, nem akarnák még ebben az életükben, bármi áron és kockázattal, elérni a boldogságukat. Akarják. És teszik, mert tehetik. Lendíti őket Allah hatalmassága, és fogadja a strukturált nihil. Egyenlőtlen energiák küzdelme. Európa népét kiszervezték Isten mögül. A jóléte mellékhatásaként, az európai emberben kifejlődött az alaptalan magabiztosság, az önteltség, a dölyf. Szabadosság, feslettség, rokokó szellemi és technikai evolúció bősége kínálkozik az egyik oldalon, s az iszonyatos bárgyúság a másikon. Dunkler Róbert, a balkáni bennszülött diadalív nagyságú ajtót vág a háza falán, hogy kényelmesen járhassanak ki-be a lakását ellepő jövevények. Látszatra lazán kapcsolódó epizódok füzére a darab, valójában azonban hajszálpontos pszicho-szociológiai kórtérképet rajzol az író, s elevenít meg az előadás. A mobiltelefon, mint a Csempész által a legfontosabbnak mondott fegyver, csakugyan az: adott esetben a kapcsolatteremtés varázsfegyvere. A partraszálló ismeretlen ember, akit hóbortjában feketének teremtett az Isten, nem ölni nyit ajtót, hanem kérni. Konnektort a mobiljának. A házigazda megérti a kérést, tudja teljesíteni, ezért a dupla sikerélménye szerzőjét nyomban megszereti. A természeti ember befogadói képlete. A képlet dialektikus ellenpólusa: az ember repes – az asszony remeg: P. Fincziski Andrea a feleség hagyományvágyó, őstartózkodó típusa. A bárgyúságbeli társfigura a migráns oldalon Antal Csaba (Elihu). Sokáig egy Coca-colás rekeszhegyen ül, a feleletei jutalmaképpen, maga alól kapja a palack üdítőket földi feljebbvalójától (Az ember, akinek az arcára fagyott a mosoly). Cola-függőségére alapozva, a páros szervei eladására biztatja a főnök, s amikor már nincs mit kiszedni belőle, öngyilkos merénylővé szuggerálja.
Az igazi főnök azonban nem a szervkereskedő-merénylőügynök és túszejtő Tóth Árpád, s még csak nem is az államfők idomára, Albert Orsolya (A politikailag korrekt agytornász), holott utóbbinak Németországban van valóságbeli mintapéldánya: a világ legbefolyásosabb politikusnője mögött is egy nő áll. Az 54 éves Beate Baumann huszonöt éve árnyékként követi a német kancellárt. Hivatalosan az irodavezetője, de jóval több ennél: ő Merkel legfőbb bizalmasa, politikai tanácsadója, aki ha kell, bármikor leteremti a világ egyik legnagyobb hatalmú vezetőjét. Minden nagyhatalmú embernek szüksége van olyanra, akiben vakon megbízhat, akiről tudja, hogy bizonyos dolgok kettejük között maradnak, aki elsimítja a belső konfliktusokat, letöri a belső ellenállást vagy kiiktatja a vetélytársakat, aki láthatja a gyenge pillanatait, vagy egy fellépés előtt még levesz egy szöszt a kancellár blézeréről. Az ilyenek befolyása felmérhetetlen, mégsem ők az igazi mozgatók. A ranghiányt érzékeltetendő szinte, Merkel furnérfiguraként kerül a színpadra, a szíriai-líbiai menekültek nyelvtanfolyamán a fényképéről tanulják a testrészek német nevét a nebulók mindaddig, míg kedvük nem támad, hogy a tanárnőt megerőszakolják.
Bereczki Ágota (dramaturg) fordítása érzékelteti az Elnök és beosztottja közötti bizarr, fordított alá- fölérendeltségi viszonyt.
A POLITIKAILAG KORREKT AGYTORNÁSZ: „Hajthatatlansággal kell felvérteznünk Európa határait.” Hmm… kicsit durván hangzik…
A MAGAS BEOSZTÁSÚ POLITIKUS: A jelentés szintjén?
A POLITIKAILAG KORREKT AGYTORNÁSZ: Inkább a mondatépítés szintjén. Olyan, mint egy fejszecsapás. Úgy gondolom, hogy el tudja mondani ugyanezt a dolgot, csak egy kissé több átérzéssel a szavai mögött… Mondhatná például… Mi, Európaiak nem fogunk soha alábbhagyni humanista meggyőződésünkkel, épp itt az ideje, hogy megvédjük őket hajthatatlanságunkkal.
A MAGAS BEOSZTÁSÚ POLITIKUS: Hát igen, csak… Ez mintha pont az ellenkezője lenne annak, amit mondani akartam…
A POLITIKAI KORREKT AGYTORNÁSZ: Egy kicsit igen… de csak nagyon kicsit… De különben is, elnök úr, az a fontos, hogy az érzelmek szintjén hassunk. A mediatizált globalizáció mindenekelőtt érzelmes. És nem lenne rossz, ha hevülettel utalna a „humanista” kifejezésre.
Ez a dialógus egy láthatatlan, végső hatalmat feltételez. A végső földi mozgató olyas lény lehet, aki azért szakítja át varázserejével a folyók gátját, mert életeket mentő árvízi hajósnak vágyakozott gyerekkorában. Hobbi-Noé. Szobája akváriumának viharában mi vagyunk a hánykolódó papírhajó. Közép-Európában Soros Györgyként szokták nevesíteni e jótét rémet; a szerző, s nyomán a rendező nem tesz ilyet. Nagyon a valóságunkhoz kötött, a hiszékenység és a gazemberség ezernyi válfaját beazonosíthatóan felsorakoztató játék, kegyetlen konklúzióval: kedves néző, a komédiának vége: a nem dolgozni, hanem vendégségbe hívott-érkezett jövevények civilizációja győzedelmeskedett, tessék hazasétálni szépen, a győzelmük szemetén. A kontinenst majd ők fogják újrahasznosítani (Recycable of Europe). Az előadás Vişniec fanyar bölcsességét híven leképezi.
Képek: Balázs Attila