Beszéljünk a szerelemről!

Vad kergetőzés, harsány nevetést felváltó csendes sírás, örömteli kibékülés, életre szóló ragaszkodás. De hogyan is élheti meg mindezt két ismeretlen egyetlen nap alatt? A Magyar Színház Sinkovits Imre színpadán kiderül, ahogyan az is, milyenek vagyunk, ha a szerelem elveszi az eszünket.

Dario Niccodemi Hajnalban, délben, este című darabja könnyed vígjátéknak indul, ám hamar kiderül, hogy az idilli környezet nem csupán derűs légyottoknak ad otthont. A hajnali játékosság a verőfényes napsütésben egy pillanat alatt elillan, helyére pedig dac, titkolózás és kiábrándultság költözik. A fiatalokban, akik a félhomályban a legbizalmasabb szavakkal fordultak egymás felé, hirtelen olyan idegenségérzet támad, mintha sosem ismerték volna a másikat. Ám, a nagy találkozások sosem érhetnek céltalan véget, Anna és Mario képes legyőzni akár önmagát is azért, mert mindketten érzik: ez az a szerelem, amit nem szabad csak úgy elengedni.

Voltaképpen nem történik más, minthogy két ember tipikus élethelyzetekben lavíroz egymás felé: udvarlás, féltékenység, csalódottság, apró csetepaték, buta félreértések, amelyek heves vitákba fordulnak át; megbocsátás, kötődés, vallomás. A szereplők sem különleges, nagyra hivatott hősök: Mario harsány, színpadias, mindenből tréfát űző férfi; Anna eleinte félénk, majd hóbortos, kíváncsi nő. Ha minden ennyire szokványos, akkor mi ebben az érdekes? Az, hogy mennyire életszagú az egész. Ahogyan Gáspár Kata is mondta: „a karakterekben mindenki megtalálhatja önmagát. Vagy azért, mert pontosan ilyen, vagy, mert szeretne ilyen őszinte lenni, és bátran sírni, nevetni valaki előtt.”

A lehetőségeket, amelyeket egy kétszereplős előadás kínál, a színészek maximálisan kiaknázzák, megmutatva azt, hogy milyen sokoldalúan is lehet felépíteni egy-egy karaktert. Arról pedig, hogy ez egyáltalán nem egyszerű feladat, Takács Géza is tanúskodik: „Ennek a komédiának van ritmusa, fénye, sodrása. Profi szinten szórakoztatni, tökéletesen eltalálni a humoros pontokat pedig ugyanolyan nehéz, mint elszavalni a nagy lírai monológokat. A szenvedélyes játék a kulcs.”

A Hajnalban, délben, este nem elégszik meg azzal, hogy bemutatja két fiatal egymásra találását. A férfi-női kapcsolat szeszélyességét kívánja ábrázolni, s közben megmutatja azt az oldalát is, amelyről kevesen szeretnek beszélni, pedig csakis úgy lehet valami őszinte, ha a helyzet fonákját is láttatni engedi – itt pedig minden apró mozdulatnak megvan az igazságtartalma. Nem is igazán a századfordulón játszódik ez az előadás, hanem a folyamatos jelenben, hiszen – a rendező, Varga Éva szavaival élve – „az idő nem számít, csupán a szerelem, a mély átélés, és az, hogy a történet igazán megérintse a nézőket.” És ez maradéktalanul be is teljesül, hiszen az érzelmek olyan széles skáláját láthatjuk másfél óra alatt, hogy mi magunk is beleszédülhetünk egy kicsikét.

Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy lehetséges-e huszonnégy óra alatt halálosan szerelembe esni? Gáspár Kata nevetve mond igent: „Ó, hogyne! Az a kérdés, mennyire tartozik össze a nő és a férfi, és mennyire tudnak megbízni a másikban. Van egy mondata Mariónak, amit nagyon szeretek: hogyha az emberek őszintén fel tudnák vállalni az érzelmeiket, akkor maga most nem nevetne, hanem idejönne, és megölelne. Tehát ez a darab még a hazugságokra, a leplezésre is rávilágít. De aztán ez a fal is lebomlik közöttük, mert valóban összetartoznak. Létezhet, hogy az ember megtalálja a másik felét, és soha nem engedi el.”

Az első perctől az utolsóig ismerős történet elevenedik meg a Magyar Színház stúdiószínpadán. Mondhatnánk, hogy talán kissé unalomig ismételtet, de hazudnánk magunknak. Mert igenis, vannak olyan dolgok, amiket érdemes újra és újra megvizsgálni. A szerelem ilyen.

Képek: Zsigmond László