Az vagy, aki vagy

A szebeni Gulliver utazása a MITEM fesztiválon
A föld nem mindig szárad fel az eső után, akárcsak hosszú utazásból visszatérve tűrni büszke csömörrel a megszokottság bekebelező érzetét. Ezek, a swifti értelemben vett mizantrópiába fulladnak, és érzések képkockáiként pörögnek a színpadon. Reflektáló előadásba oltja korunk, társadalmunk problémáit Purcărete Gulliverje, az edinburgh-i színházi fesztivál és a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház közös produkciójában, ahol esztétika, narráció és fájdalom kíméletlen szinesztéziája kíséri az utazást.

Az idei MITEM-en, az előadás révén, egy olyan élménynek lehettünk részesei, ahol a szavak elenyésző hangfoszlány szálakként fonódnak a térben, egy életétől megfosztott öregember, és egy gyerekkorát csak most élő kisfiú narrációjában; egy ló, és ember-lovak, patkányok, marionett bábuk, csonka-groteszk alakjainak metamorfózisa népesíti be az abrakkal borított játékteret. A csonkított szövegtest, pengeéles koordinációjú színészi gyakorlatok sorozatával egészül ki, amelynek eredményeként, két lehetséges kimenetel épül fel: önmagunk elfogadása mellett harcolni, vagy a teljes elidegenedés elfogadása. A szabályos mozgássorozatokból kiépülő narratíva, az ír zeneszerző, Shaun Davey, hullámzás érzetét keltő aláfestésére válik teljessé. Az így bejátszott kört bővíti Swift egyéb munkáiból átemelt részlet, a Szerény javaslat (Modest Proposal) brutálisan őszinte allegóriájának mozgásba foglalása által.

Az előadás problematikája már az első pillanatban megjelenik és folyamatosan fejlődik a zenei variációk jellegében. Az emberek közé való zártság, az öregedéstől és haláltól való félelem balkáni lelkülettel átitatott. Így, ez a félelem, Dragoș Buhagiar tervező munkáján keresztül, egyfajta spirituális fény és dallamok dimenziójába lesz öltöztetve, miközben elmélyül a fekete humor szférájából átfolyó elemekben. A narratív felépítés ekképp észrevétlenül fordul át poétikus előadás-építkezésbe, híven tükrözve a jól ismert rendezői stílust. A Gulliver története precíz kidolgozással halad a megfoghatatlan fele, színészi improvizációk összetételéből, előzőleg összerakott tematikus műhelymunkák kibontásából, amelyek az illúzió színházát hozzák közel a valósághoz. A realisztikus hangnem felerősödik az időnként megszólaló elbeszélésben, magának a rendezőnek, Silviu Purcăretenek a hangján, így a produkció nemcsak egy szemléltető eszköze az aggályoktól gyötört állapotnak, hanem egyszersmind válik személyes vallomássá is, egy alkotónak többszörös áttételében (Swift, Gulliver, Purcărete). Swift stílusa, szatirikus hangneme, a mindennapok betegségének metaforák tömkelegébe való burkolása, egyetlen összetett színpadi allegóriává válik: minden, amit látunk, bennünk van és még is testen kívüli. Eltorzult vágyak, életképtelen megoldások, állati emberek és emberi állatok, itt, már maga a tárgyiasítás csapódik át könnyebbülést hozó megszemélyesítésbe. Színpadon átsurranó hatalmas patkányok embereket szülnek, zűrzavar és elveszett arcok üres tekintetében szinte nem tudni, hogy a megcsappant valóság rémálma mely mértékben a mienk.

Kép: Eöri Szabó Zsolt

Minden, valóságot átvitten kibontó kép, az emberi lény belső anatómiáját boncolgatja, legyen az állati ösztönöktől vezérelt vagy látszólagos értelmet hordozó tekintet. Ez a bénító ábrázat két illuzórikus síkon jelenik meg: a tolószékben saját agonizált táncát járó öregember, és a falovon ártatlanul ücsörgő ártatlan kisfiú nézőpontján keresztül. Hogy ezek milyen síkon és milyen mértékben ütköznek, külső megítélés kérdése, illetve annak függvénye, hogy a bensőben lejátszódott elfogadás melyik pontján tart a székekbe szögezett néző. A rendezői valóság-álom már az előadás megkezdése előtt beindul: az ültetés nyüzsgésének monoton hanglemezét, női hang által imitált nyerítések, majd patadobogások szakítják pillanatokra. A színpadra nézve titkolt bensőnkkel szembesülünk: a szétszórt abrakban néhol felsejlik egy-egy díszes csempe mintázata, amelyen lóvá deformálódott női karakterek róják céltalan köreiket, elégedettségben. A színpadi eszköztár, akár egy eposzi seregszemle, többet takar, mint amennyit elsőre látni lehet: a lassan sötétülő lámpák fényében, egy valóságos négylábú árnya vonul végig az elveszett női alakok mögött, mozgásában, alkatában megalázva az emberi méltóságnak nevezett társadalmi képződményt.

A Gulliver utazásai, mint mű sokrétű, mint előadás: még több. Mégis, a négy különálló könyvrészen érintőlegesen átsuhanó jelenetek, egy témánál stagnálnak igazán. Ez az átvonultatás viszont, finom összeforrottságában teljessé teszi a bővebben kibontott negyedik, Hauhnhnm országáról szóló fejezetet. Látogatás a Liliput-i törpéknél, majd a nagyító alá vetett emberi gyarlóság az óriások földjén, és a hallhatatlanság nyomora a tudósok körében árnyjátékok és bábuk segítségével mutatkozik meg. Mindenik önmaga megszemélyesítésében, grafikus életszerűségben nyomja ránk hibáink lehetőségét. A véres fantázia nyomasztó darabjai nem érnek véget a négy ország látogatásával, hiszen erős (ön)iróniával állunk szembe a beszerkesztett részeknél is: a Szerény javaslat eljátszásakor, a kimondott igazság észrevétlenül olvad bele a félrecsúszott valóságba. Elhízott nők ruhái lógó csecsemőkkel díszítettek, majd könyörtelen egyszerűséggel ajánlják fel gyümölcseiket a színpadi mészárszéken táplálék gyanánt. A lábatlan hölgy lisztet szül: a két csonk közül kiömlő rostált fehér por hamuhoz hasonlatos: a születés élet nélkül fordul át halálba. Az újszülött testeket feldolgozó halpiaci felállítás brutális eszméket generál, a felnagyítottságban viszont letisztul az átadott képzet, napjaink deformációi nem csupán a fantasztikus regények nyomtatásában feketéllnek. A könnyed csuklómozdulattal lecsapott kis koponya, itt már a groteszk megjelenítés határait is túllépve, korunk meg nem alvadt vérfoltjait festi sötétebbre. A női lét egzisztenciális kérdéseit ugyanígy halmozza képekbe: a Covent Gardenben sétáló prostituált kihasználtságát a teljes önértékelés hiányával teszi nyilvánvalóvá. Életének piszok foltjai olyannyira erősek tudatán, hogy már minden újabb folt, dísz megrongyolódott ruháján, a lealacsonyított életstílust egy idő után már emelkedésként ítéli meg. Mindezek mellett, a jelen kor futószalag-szerű léthelyzetét ugyanúgy látjuk kibontakozni, mint a könyvbeli történetek kontemporális problematizálását. Talán könnyedséggel nevetünk a szabályos szögeket, katonasorban leíró szürke öltönyös alakokon, amíg a szembesítés csúcspontjára nem jutunk. A tökéletes szabványosság, a képzelet teljes hiánya teszi nevetség tárgyává a felnőtt kort a gyereki eszme megnemértettségén átvetítve. Az így futó embersor, csupán egy-egy pillanatig szakad meg: egyszerre tartják egyhangú ebédszünetüket, egyszerre merül egyhangú kattanásba bőröndjük kinyitása, egyszerre szegül egyhangú tekintetük a rájuk csodálkozó kisfiú arcára, majd néhány ernyedt próbálkozás után, a megértés elmarad, a sor fut tovább. Ezek a tematikailag azonos, világukban eltérő bevágások dramaturgiai félrehúzás nélkül simulnak az előadásba, dicsérve a rendezői szervezőelv és a színészi munka (a tér, idő és okság) könnyed szinkronicitását.

Kép: Eöri Szabó Zsolt

Végül, a jelenetsorozatok második felétől, a színpad megtisztul az abraktól, a díszes csempe láthatóvá válik, az állati bőrbe bújtatott emberek újra hétköznapi jelmezben jelennek meg, ennek ellenére is felmerül a kérdés: mennyire fogja a ruhák maszkja emberebbé tenni társadalmunkat? A díszlet minimalitásán keresztül, végig egyfajta kórterem lakóiként nézhetjük az eseményeket: realitás és képzelet közt lengve. Néhány vaságy, műanyag zuhanyfüggöny-szerű háttérborítás és a fekete-fehér mintázatú csempe éles rámenőséggel fordítja a látást nézésbe, majd belelök önmagunk képzeletének elfojtott üregeibe; az, hogy ki miként szabadul az így felállított fogságból, a színházi hatás végeztével sem válik egyértelművé.

Mindenik szemléltetett probléma vetülete tehát, borzalmán át nyújt egyfajta szabadságot, hiszen ösztöneinket megkerülni lehetetlen. Az öregség, majd halál adott, a túlélés annak függvénye, hogy mennyiben tudja elfogadni az egyén: az vagy, aki vagy.