Az emberi „corpus delicti” – a test

Akár Akárki, a Pesti Magyar Színiakadémia vizsgaelőadása a POSZT-on

Érdekes, ahogyan fészkelődik a színházi alkotók gondolatvilágában Borbély Szilárd, holott az író korántsem mondható hagyományos értelemben darabszerzőnek, erről többször önmaga is vallott. A színházat is több ízben vers-, illetve prózaíróként kísértette meg, bár az utóbbi években az Akár Akárki is színpadra került néhány alkalommal, ezúttal éppen a Pesti Magyar Színiakadémia készített belőle vizsgaelőadást.

„Vanni vagy nem vanni?” – teszi föl a kérdést Borbély Szilárd az Akár Akárkiben, s a mondat látszólagos banalitása, vagy a Hamlet-reflexió látszólagos banalitása mögött kőkemény filozófiai probléma áll, vajon a „vanás” elegendő dimenziója-e az embernek? S a létezés („levés”) mennyivel takar magasabb minőséget, és mi az a tényező, amitől több: értelem, érzelem, bármi más? Napjaink húspiaci szegmenssé redukált embere, a globális testkép-zavarral küzdő lény különös, Don Quijote-i szembenézése ez a tükörrel. Ma minden a testről, a testiségről szól, és akkor nemcsak a nemi értelemben kizsigerelt testről beszélünk, hanem a testi tökéletesség iránti eszelős vágyunkról is, a plasztikától a perfekcionális izomzat kialakításáig. Vagy akár a darabban végighúzódó szervdonorság-problematikáig – ezek volnánk csupán? Nemek, testrészek, tökéletessé formált sziluettek? Miközben éppen ez múlik el leggyorsabban, a test – számunkra feldolgozhatatlanul.

Borbély Szilárd életművében ez központi gondolatkör, lényegében a Halotti pompa és A testhez gondolatvilágának egy másik bugyra az Akár Akárki. „Szájban a szó: Korpusz” – mondja a Halotti pompa kulcssorában a szerző, s ebben az Ige testté lételétől a költészeti ars poeticán át, az előbbi nyers kérdésekig benne foglaltatik mindez, egy plasztikus képben. Az Akár Akárki a verseskötetekhez hasonlóan összetett, sűrű szöveget zúdít az emberre. Nem könnyű tömörfájához fejszét találni.

Az Akár Akárki, bár drámaként íródott, mégis különös műfaji elegyet alkot a középkori moralitások és a brechti színház sajátosságainak vegyítésével, nem beszélve a nagyon is összetett versszövegről. Úgy egy évvel ezelőtt egy, a szerzőről szóló beszélgetésen vetette föl Árkosi Árpád rendező (aki maga is kétszer színre vitte a művet), hogy jó volna, ha a következő években a színházi alkotók minél többen, minél többféleképpen próbálnák értelmezni, s formanyelvet keresni hozzá. Bizonnyal azért is mondta ezt, mert ő maga is a megvalósítás kétféle nyomvonalán indult el, az egyik egy stilizáltabb, a másik egy realistább út volt. Az viszont biztosnak látszik, hogy az Akár Akárki még nagyon sokféle formai lehetőséget rejt, így mindenképpen üdvös és bátor, ha egy rendező nekiáll a Borbély-szövegre megalkotni a saját verzióját. Az még bátrabb, ha mindezt fiatalokkal teszi, mint ebben az esetben Lengyel Ferenc.

A rendező fő csapásiránynak egyfajta stilizálást választott, méghozzá nevezhetjük rajzfilmes vagy képregény-stílusnak az előadás vizuális megoldásait – fekete-fehér díszlet és jelmez, rajzolt kétdimenziós tárgyak, kicsit Sin City-fíling. Nem rossz, de a színészi játék tekintetében veszélyeket is hordoz, hiszen biztos érzék, és rutin kell hozzá, hogy a játszók ne csapjanak át puszta illusztrációba, ez némely esetben itt is megtörténik. A legkeményebb stúdiumnak a szöveg bizonyult, a verses szöveget eleve nehéz természetesen mondani, hát még ha ilyen összetettségű.

Jó kérdés a felvezetőben vázoltak nyomán, milyen lehetett volna, ha realisztikusabb játékmóddal közelítenek a darabhoz? Formanyelvi értelemben ez az előadás sem ad magabiztos választ, hogy érdemes-e stilizált megoldásokkal közeledni a Borbély-szöveghez, vagy a konkrétabb, valóságszerűbb, lélektanibb megközelítésben érthető jobban. A songok viszont kimondottan jól szóltak, némelyik erősebben érzékeltette a szituációból kibomló gondolatiságot, mint maga a jelenet. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy a zenét szerző Vecsei László olyan populárisabb jazz-műfajokból merített, amelyek éppen a dallamosabb, egyszerűbb megoldások révén jobban kiemelték a szöveget.

Vizsgaelőadásnak elég sokrétű és nehéz feladat az Akár Akárki, még ha látszólag adja is magát. Érett színészeknek is feladná a leckét, a Pesti Magyar Színiakadémia növendékei több-kevesebb sikerrel birkóznak meg az anyaggal. Talán a legmeggyőzőbben szerintem Kiss Anna Laurának, Figeczki Vandának és Károlyi Krisztiánnak sikerül. Mindenesetre nagyon is jó volna, ha – különösen ez a generáció – tovább kísérletezne Borbély Szilárd szövegeivel, valahogy még érik az igazán ütős megfogalmazás…

Ungvári Judit