Atlantisz gyermekei, az artisták – és mi
Több mint 200.000 néző láthatta az Atlantisz gyermekei produkciót a Fővárosi Nagycirkuszban. Az előadás minden eddigi rekordot megdöntött, hetek óta nem lehetett rá jegyet kapni. A siker okait Szilágyi Sára vizsgálta.
Tagadhatatlanul szürke világban élünk. Az iOS generáció tagjai egymás mellett suhannak el, figyelmen kívül hagyva a környezetüket. Fekete Péter ezzel bizony kőkemény szembenézésre kényszerít, mivel drámai vonásokat ad az Atlantisz gyermekei című darabnak. Ez csöppet sem meglepő, mivel a rendező maga is – bűvész múltja ellenére – a színház felől érkezett a Fővárosi Nagycirkusz élére. A történetnek mondandója, célja van, megszólítja a közönséget, s ez egyre aktuálisabbá válik a mai, virtuálisba hajló, abban lassan elmerülő társadalom számára.
A fő artistavonal mentén minden produkciónál „emberi epizódokat” láthatunk. A gondolatmenetek között dominál a férfi-nő kapcsolat, a harmónia és az élet értelmének keresése. Emellett felmutatódik a cirkuszi világ számos fontosabb alapeleme, így a bizalom, a merészség vagy a kitartás. Ezért is fogalmazódhat meg jogosan a kérdés, csak az artisták-e Atlantisz gyermekei? Persze, a válasz egyértelmű nem, hiszen a néző, amint érdeklődéssel – és ez a produkció a feszült érdeklődést mindenkiből kiváltja – figyeli a mutatványokat, eggyé válik az előadással, hihetetlenül erős izgalmat és sikerélményt él meg a jól bemutatott produkcióknál. Az előadás dramaturgiája mindenki számára figyelemfelkeltő, hisz Atlantisz gyermekei tudnak csodákat tenni, és csodákat befogadni, így válik szinte testvérré az előadó és közönség.
A legtöbb szám klasszikus kedvenc. Az állatidomár, a gyorsöltöző ugyanúgy jelen van, mint a zsonglőr, az illuzionista vagy a bűvész, bár minden produkció kap egy kellő modernitást. Akár a ruhákra, akár a zenékre, akár az artisták előadásmódjára gondolunk, a jól ismert fogások és precizitás ellenére valamennyi tudja képviselni azt, hogy mégis egy mai előadást látunk. Így teszi a már meglévő cirkuszi mutatványokat egy fokkal izgalmasabbá, egy fokkal látványosabbá ez az előadás. Gondoljunk csak bele, a felnőtt – vagy a gyereknézők – számára mennyi mindent jelenthet egy egyszerű, bohócruhás alak, a nevetésen kívül!
A vízi cirkusz a vizet leginkább mint díszítő elemet használja fel, ez önmagában egyáltalán nem baj, hiszen a produkciók mellé lenyűgöző látványt nyújt a sok feltörő színpompás vízcsóva, ami a magyar cirkuszok világában eddig egyedülálló. Mégis hagy némi ürességet maga után az előadás azokban, akik olyan produkciókat vártak, amelyek a víz alatt zajlanak, nemcsak a víznyalábok között. Egy számot leszámítva, ez sehol nem jelenik meg.
Az ukrán-orosz artista gárda lenyűgözi a nézőközönséget, és az előadás bevezetéseként szolgáló ugródeszkaszám is jócskán megállja a helyét a többi előadás mellett. Kezdetben ugyan inkább hasonlít egy amerikai pompon filmes-ötletre, de percről percre növi ki magát egyre izgalmasabb, színvonalasabb produkcióvá a manézs történése. A nézők nem ok nélkül őrjöngenek olykor a csodálattól.
A tündér-bohóclány néhol kissé modorosnak tűnik, szövegkönyvileg sok helyen nyersnek érezhető, viszont az összekötőrész inkább a gyerekeknek szól. Ezt nyilván az egész előadásról nem mondhatjuk el, mivel az Atlantisz gyermekei nem csak a gyerekekhez juttatja el üzenetét, a felnőttekben rejlő gyerekeket is felszínre hívja. Így minden korosztály páratlan, új élménnyel gazdagodva léphet ki a kőcirkusz kapuin.