Aranyban ázott magány

Újévi előadás a Tamási Áron színházban
Az úrhatnám polgár „úrhatná” az életet: nagy ház tulajdonosa, tánctanárt, zenetanárt, szabómestert, filozófust tart, és szerelmes szeretne lenni (ha lehet nem a feleségébe), elferdített etikett és társadalmi üresség légkörében kívánja kiteljesíteni életét. Moliére Úrhatnám polgár darabját Sardar Tagirovsky rendezésében a Tamási Áron társulat viszi színre, és járja körül a jelenkori semmi sokoldalú ragyogását.

Tömegben is magányosan, csillogásban sápadtság, látáskor csak nézni, csupán néhány olyan nekünk szegezett igazságtöredék, amelyet a nevettetésbe hantolt szilveszteri előadás esettanulmányként kínál fel a színpadon.
Aranyba burkolt valóság lebeg végig a fehér kifutó világításában, ahogyan a szereplő párosok fölényes léptekkel megmutatkoznak, időn kívüli ruhájukban, kihívó hajviseletükben félreérthetetlen a fals csillogás. Mindeközben a barokk öltözék mögé rejtett alakok más kort idéznek, míg a hanghatások, a dob és pengetős hangszerek, a jelen pillanatához szögeződnek. Az idősíkok keveredése, a pillanatban keletkező alkotás (élő zene és helyben készített festmény), a civil kiszólások, a kimondott és kimondatlan aktiválja az érzékeket, mozgatja az előadást a fanyar humor és penge éles valóság között.

A makulátlan fehér folyton beszűrődő piszkos sárga árnyalatokkal szennyezett: a díszlet színei, ugyanúgy, mint a precízen kidolgozott jelmezek struktúrába helyezik a darab gondolatiságát, életünket folyamatos csábítások teszik töredezetté, a tiszta fehér már nem jelent valós perspektívát. A nemessé válás kitalált, vagy talán éppen életszerű helyzeteit láthatjuk kibontakozni. Jourdain úrban, Pálffy Tibor játékán keresztül egy szabad gondolkodástól mentes, magával szemben törtető, értéktelen vágyakkal teli embert látunk kibontakozni, ahogy vállvetve harcol az általa felállított akadályokkal, hogy mélyebbre áshassa magát a materializmus, és közvetetten, a magány melegágyába. Extravagáns, eltúlzott jelmeze, amelyet szabómestere, Szakács László, mesterkélt megjátszottsággal mutat be neki, személyi törekvéseinek ruhák mögé bujtatott arculatát tükrözi. Miközben többször elhangzik a parancsszóra való viccelődés önmagában ironikusnak nevezhető kijelentése, ez környezetére nézve hatásosnak bizonyul, utal az őt körülvevő világ őszinteségére. Felesége, Gajzágó Zsuzsa játékában, megjelenésének egyszerűségében- pasztellszínek, kis kosztüm, hétköznapiság-, valamint személyének nyíltságában, amelyen keresztül a maga realitásában kívánja látni és élni a világot, férje ellenpárosaként lép a színre: döntéseiben nem kívánja saját befogadóképességének határait új filozófiákra feszíteni. Habár próbál harcolni az autoritás, társadalmi elvárások ellen, a látszatok vonzereje erősebb benső tulajdonságainál. A viccelődésnek mégis, függetlenül annak őszinteségétől, a Jourdain által kiépített szűk ’álközösség’ készséges résztvevői. Idők és világok egymásba véreznek, a tapasztalat ugyanaz: mindenki a saját hiúságát fényezné, a mélység elmarad. A tánctanár, Erdei Gábor, mozgásban is a kiszolgálás művészetét élesíti, míg zenetanára, Pál Ferenczi Gyöngyi, tehetséget, összeforrt hangokat rendel az autoritás mögé: habár az alkotási készség ösztönös, művészetük szolgálóként szegődik az elfogadási vágy oldalához. A hangokkal, natúr zöld, eső barna, sárga és fénylő arany árnyalatokat ötvöző légtérrel, életbe játszott szerepekkel és az egyre szembetűnőbb elidegenedéssel halad tovább a történet a nemessé válás útján, és a szereplők egyre inkább megélt és elfogadott mindennapiságba helyezik az eseményeket. Ruscsák Péter Dorante grófja a tetszelgésbe rejtett ’valamit akarok’ életérzését rajzolja fel Jourdain úrral szembeni barátságában. Egyfajta kölcsönösség mindvégig ott lebeg az egymásnak eljátszott szerepben, hiszen az anyagi örömök több forrásból folynak be a pénzzel sarkított világba: az álbarátság, érdekek köteléke nem esik távol a valótlan érzelmek úri lét által megkövetelt majdhogy kötelező elemétől. A kép, ahogyan több ember elbeszél egymás mellett, a megértési vágy teljes hiányát mintázza, hiszen ebben a világban nem a szavak a jelezés értékűek, itt az élet szemiotikája hatalmi képekben merül ki. Dorante gróf pénzt akar, Jourdain úr szerelmet, és Doriméne grófnő talán mindkettőt, de ha választani lehet, marad az elsőnél. Szalma Hajnalka véresen érzelemmentes Doriméne grófnőt alakít. A nő célirányosan csábít, míg a maga körül teremtett világ célirányosan csábul, a szavak a felszínen lebegnek, minden mozdulatnál egy pillanatig lefagy a levegő, hidegsége nemcsak tekintetében, de beszéde töredezettségében is bénítja a megnyilatkozást. A grófnő jelenete, nemcsak az időtlen opportunista női képet jeleníti meg, de a kortárs ideál megváltozott állapotát is tükrözi: a test állandó közvetítettsége, a mozdulatok fényképbe foglalása, a teljes alak filmkockákba szövése mediatizálja az egyébként természetesen kialakítható összhatást (az előadás érzékelését növelte a közönség játékba való kapcsolódása is).

Jourdain úr bináris síkon méri az erkölcsöt: ha már sajátjának nem szab határt a társadalmi előírás, lánya házasítását nem bízná az érzelmekre. Ezen a ponton fordul a történet, a hármas térfelosztás megmarad, két oldalt zenészek formálják a cselekményeket, udvari bohócok képében: baloldalon pengetős zenei aláfestés, Katona Dávid és Simó Lakatos Barna alkotásában, míg jobb kéz felől Fekete Lovas Zsolt ütőhangszer játéka elevenít meg egy-egy mozdulatot. Ellenben, az előtérben tátongó kifutó hátánál elhelyezett színészi kistér többé nem utasításra történő játék helye, sokkal inkább önállóságba fordítja az eddig passzív teret: két barát fura öltözékben kapcsolatokról beszél. Az így beszűrődő változás új energiákat szabadít fel az eddig elhelyezett világrendben, két páros új érzelmi töltődéssel telíti a színteret: a két barát, Cléonte (Kónya-Ütő Bence) és Covielle (Kolcsár József) valamint női párosuk Nicole (Kovács Kati) és Jourdain úr lánya, Luci (Benedek Ágnes). Ezek a párosok megcsillantják az igazi érzelmek lehetőségét ebben a világban, addig a pontig, amíg a hatalom el nem fullasztja próbálkozásukat. A két barátnő játékában, ugyanúgy jelen van egyfajta ellenpontozás, mint ahogyan az végigfut az előadás többi részén is. Míg Kovács Kati karaktere vadóc, megnyilvánulásaiban gátlástalan, érzelmei instabil jellemet takarnak, addig Benedek Ágnes Lucije gyengéd, visszafogott megjelenésével ellentétben, kitörő indulatokat rejt, amely egységében segíti a kapcsolódást a fiú párossal. Cléonte és Covielle kapcsolata különleges energia burokban lép életbe, ez az őszinteség szavak nélkül is értelmet biztosít az egymás irányába küldött jelzéseknek, és végül a megértés, az együttérzés a lázadásnak kedvez. Jourdain úr Cléonte származása miatt tiltja a házasságot, így környezete összefog ellene és játékon belüli játékkal a józanész nevében segítik végső célja fele, hogy nemessé válhasson. A színjátékkal, amelyben a török szultán kínálja fel a cím megszerzését lánya kezéért cserébe, a hosszú ideig kifeszített húrok egyetlen pattanással hullnak szét, és miközben mindenki megadja magát a csillogó világ vonzásának, mégis úgy érezhetjük, hogy egy próbálkozás erejéig tovább láthattunk az álvilág felszínénél.

Az előadás nem csupán a kialakított tér és időszerkezet miatt tud érvényes utalást tenni sekélyes vágyak már-már nevetséges megnyilvánulásaira, de beépített motívumainak köszönhetően is, amelyet az arany kavalkádon túl, kihívásként kínál fel a figyelmes nézőnek. Olyan alkotások, utalások, megnyilatkozások szórása, mint a filozófia-tanár (Nagy Alfréd) beszédében fellelhető intertextuális utalások, például a Meggyeskertben szereplő paraszti létre, vagy a már említett festmény, amely a háttérben rejlő igazi értékeket mutatja föl, Oláh Melinda-Janka alkotásában, azoknak, akik nyitottak túllátni a felszínen, vagy a majdnem mindvégig mozdulatlan szobor alakja, Derzsi Dezső szerepében. A vívómester figurája nem egy előre meghatározott szerep könnyen leírható formája, az utalás adott, a meglátás emberenként változik. A matt fehér szín, amely testét borítja, a címszereplő egyértelmű ellenpárosává minősíti, mozdulatlanságával, mintha Jourdain úr jobbik énjének tisztaságát, a materializmus nélküli világot jelenítené meg. Valamint a tény, hogy alakja oly észrevétlenül képes jelen lenni ebben a fals világban, arra tesz utalást, hogy emberi erőfeszítést igényel az igazi értékek észrevétele, akár művészeti alkotás, tehetség, akár a benső jóról van szó, amikor az aranypor vakító csillogásában téves énképek mozognak, működtetik világukat, vagy éppen képpé fagyva merednek a semmibe.

Az előadás végén, míg legtöbb szereplő aranyban ázott arccal mered festményi mozdulatlanságba, a két világkép hangtalan küzdelembe kezd, hogy ki nyer a végén, saját vágyott énképünk működésének kérdése. Így a Szilveszteri darab, Sardar Tagirovsky rendezésében, egyszerre képes kikapcsolni, és reflexióin keresztül szemléltetni a mai korban felmerülő problémás kérdéseket.

Képek: Barabás Zsolt