A színház mint lelki gyógyfürdő

Interjú Olt Tamással

A Minden kezdet nehéz, hát még a versenyzongora igazán lendületes és fiatalos komédia, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy az alkotógárda munkáját a IV. Thália Humorfesztiválon két díjjal is jutalmazták. A darab írójával és rendezőjével, Olt Tamással a humorról, a színház feladatáról és a mai magyar drámákról is beszélgettünk.

Mennyiben változott az előzetesen elgondolt és a papírra vetett darab dramaturgiailag, amikor ténylegesen színpadra került?

Én magam sosem szoktam módosítani a darabkoncepciómon, inkább akkor kezd el alakulni egy-egy momentum, amikor életre keltik a színészek. A színház jó esetben csapatmunka, mindenki hozza a saját egyéniségét a szerepébe, és azon keresztül finomodnak a részek. A legtöbb esetben szerencsére abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy tudom, kikre írom a színdarabot, így azonnal úgy alakítom a jellemeket és magukat a megszólalásokat is, hogy azok hitelesen hangozzanak az adott művész szájából.

Manapság kevésbé megszokott, hogy állati szereplők beszélnek egy felnőtteknek szóló előadásban. Nem féltél, hogy a kutya karakterének beemelése esetlegesen negatív visszhangot vált ki?

Az ember a hétköznapjaiban beszélget a kutyájával, macskájával, és óhatatlanul észreveszi, hogy az állat a mondandójára furcsa nézéssel válaszol, és szinte hallja magában, mit is gondolhat. A Minden kezdet nehéz… esetében egyszerűen annyi történt, hogy ezt leírtam. Ilyet szabad, nem? Az a jó, hogy a színpadon mindenfélét meg lehet csinálni, hát miért is ne használnánk ezt ki? Miért kellene tűpontosan olyannak lennie, mint a való élet? Jászai Mari írta, hogy a színház nem az élet mása, hanem több mint az élet. És mivel több, mindig többnek is kell lennie. Igenis beszéljenek az állatok, hallgassanak rádiót, vagy éppen szivarozzanak – azaz történhessen meg bármi.

Az írói, rendezői, színészi agyad mindig együtt dolgozik, vagy külön szoktad választani őket?

Bizonyos mértékig kell is, hogy együtt dolgozzanak, de természetesen, amikor rendezek, teljesen más szemmel nézem az előadást, mint amikor játszom. Kívülről valahogy minden sokkal tisztább és egyértelműbb. Ha ott vagy a színpadon, nem biztos, hogy észreveszed az apróságokat, márpedig sokszor ezeken a pici dolgokon múlik az egész. Teljesen más szemüveg tehát mind a három, de nem is tudom, mennyire lehet tudatosan cserélgetni őket.

Mint drámaíró, szerinted mivel lehet megnevettetni ma az embereket?  Mi a humor fő forrása?

Van egy olyan alapvetés, hogy a komédia tulajdonképpen az a tragédia, ami másokkal történik, éppen ezért a nézőket rengeteg eszközzel meg lehet nevettetni. A kulcs az, hogy mennyire vesszük komolyan azt a problémát, amit ábrázolunk. Ha elbagatellizáljuk, akkor a közönség még csak mosolyogni sem fog. Ha a komikus alak igazán képes megélni minden aprónak tetsző nyűgét, akkor az poénos lesz. Arról nem is beszélve, hogy nagyon-nagyon sok múlik a ritmuson és az időzítésen. Próbálok is merészebben írni, hiszen mai nyelvezetet használok okos humorral fűszerezve, tehát maguk a csörték is rendkívül intelligensek. Ha a szereplők elég jó ütemben dobálják a pingponglabdát, akkor az ember nevetni fog, mert látja, hogy mindig van kész válasz a fejben. Aztán az sem árt, ha az alkotók variálnak mind a két oldallal: a meghatás és a mulattatás eszközeivel is. Ha ezeket szép arányba keverik, akkor elég hamar fel lehet szabadítani a nézőket, és ez volna a lényeg.

Szeretsz új formákkal kísérletezni? Gondolkodtál már azon, hogy az eredeti stílusodtól egy merőben eltérő újat próbálsz ki?

Két ugyanolyan darabot még nem írtam, ám vannak olyan módszerek, amelyeket rendszeresen használok. Úgy gondolom, hogy akármilyen jellegű színházat is csinál az ember, legyen az vicces, melankolikus, elgondolkodtató, vagy groteszk, mindenképpen kell bele egy pici mindenből. Ha el szeretném érni azt, hogy a darab tetőpontján megvalósuljon a katarzis, a néző sírdogáljon, akkor biztos, hogy az előző jelenetben iszonyatosan fel fogom könnyíteni, mert ha nevet, akkor kinyílik a szíve és a lelke, a receptorai megerősödnek. Ha ebben az érzékeny állapotban látja maga előtt a drámát, akkor az sokkal mélyebbre tud hatni. Olyan ez, mint egy lelki gyógyfürdő: megtisztulás.

Az olyan szerelmes komédiában, mint amilyen például a Minden kezdet nehéz…, rendkívül gazdag a drámairodalom. Mit gondolsz, lehet még újat mondani a szerelemről?

Lehet, és kell is. A Minden kezdet nehéz…-ben is elhangzik, hogy két igazán fontos eleme van az életnek: a szerelem és a New Orleans-i jazz. Ezt az egyik legcsodálatosabb könyv előszavában, a Tajtékos napokban olvastam, és hihetetlenül igaznak érzem. E két dolgon kívül minden másnak el kellene tűnnie, éppen ezért ezekről kellene beszélni, írni, olvasni, és ezeket kellene megélni. Elvégre minden szerelem más és új, így mindig lehet mást és újat írni. Két alaptörténet persze lehet ugyanaz, de ettől függetlenül mindegyik tud adni valamit. Mi magunk is másképpen éljük meg az összes szerelmünket, sőt egy kapcsolat is napról napra változik, tehát a történet folyamatos mozgásban van.

A könnyed, romantikus vígjátékokat sokan elítélik egyfajta sznobizmusból. Nem volt benned félelem emiatt?

Az, hogy valami bulvár vagy mestermű, mindig a történelem dönti el. A Moliere- és Shakespeare-darabok abszolút bulvárnak számítottak a saját korukban, ma pedig ugye már a gimnáziumi és az egyetemi tanagyag részei. Ezzel természetesen nem akarom magamat a két drámaóriáshoz hasonlítani, csak példálóztam. Igazság szerint az alkotónak fel kell tennie magának a kérdést, hogy kinek akar színházat csinálni. Önmagának? A kritikusoknak? Az esztétáknak? A közönségnek? Persze ösztönszerűen mindannyian megpróbálunk megfelelni mindenkinek, de a leglényegesebb az, hogy a nézőnek tudjunk adni.

Mint színészt, és mint drámaírót is kérdezlek: egy mai magyar dráma mitől lesz érdekes a közönség számára?

Tényleg nem akarok senkit megbántani, de szerintem a magyar művészeti életből eltűnt a pátosz. Nincsenek hősök, példaképek. A színházat lerángatták a földre. Nem azt mondom, hogy nem kell a drámaiság, a megdöbbenés, csupán úgy gondolom, hogy új eszközökkel kellene ezekhez hozzányúlni. Kérdezzünk úgy a nézőtől, hogy arra ő válaszoljon, mi csak a problémákra, örömökre hívjuk fel a figyelmét, és ne akarjunk didaktikusak lenni. Maradjon meg a színház varázsa, és kapjanak itt valami olyat, amit sehol máshol. Nem vagyok benne biztos, hogy a naturalista kisreál történetek a legcélravezetőbbek most. Megvolt ez a korszak, nem is rövid ideig, ennek hozománya, hogy azonnal rásütik a giccs bélyegét arra az előadásra, amely ellágyítja a fényeket és egy picit patetizálni merészel, pedig a szentimentalizmus nem idegen a színház lényegétől. Persze ízlésesen és mértékkel kell mindezt művelni, ez a lényeg. Ruttkai Éva mondta az egyik utolsó interjújában, hogy a csillagokat befogták közvilágításra. Ez nagyon és egyre jobban igaz. Ma már celebek vannak, a színészek pedig szinte senkik, és ebben a szakmának is nagy sara van, mert ők maguk deheroizálták a „csillagokat”. Azon kéne most nagyon dolgozni, hogy újra meg tudjon nőni a színház misztériuma.

Mennyire tartod fontosnak, hogy a magyar kulturális életben olyan kezdeményezések is jelen legyenek, mint például a Humorfesztivál, ahol a néző megnevettetése áll a középpontban, nem pedig az általad is említett naturalista-realista színművészet?

Elképesztően fontos, és jó látni, hogy működik. Azt ugyan nem értem, hogy miért nem nőtt ez már ennyi idő alatt is sokkal nagyobbra. Remélem, hogy a jövőben sikerül még több színházat és nézőt mozgósítani. Ez ugye már csak azért is nehéz, mert a tévében a művészettel kapcsolatosan csak a negatív esemény kap teret, például ha valaki lesérült és emiatt elmaradt az előadás. Egyébként többnyire az a legnagyobb hír, amit hallunk, hogy egy kiscica fennmaradt a fán. Azt, hogy érdemes művész lett valaki, épphogy megemlítik.

A Humorfesztiválon szerzett díj bizonyára új lendületet is ad: vannak új terveid?

Minden díjról tudni kell, nem elnyerik, hanem adják. Nyilvánvalóan borzasztóan örül az ember, ha éppen ő kapja, de a helyükön kell kezelni ezeket az elismeréseket. A mi szakmánk végképp nem objektív látásmóddal vizsgálódik. Az is meglehet, hogyha az én előadásomon nem ez a zsűri ül bent, akkor a díjat más rendező veheti át. Az ösztönző ereje persze megvan ennek, de az ember azonnal elkezd dolgozni, amikor befejez egy darabot, mert ott van a fejében az elégedetlenség, és ez a legfontosabb motiváló tényező. Ennek így is kell lennie, mert az elégedett ember otthon ül és nem képes előre menni.

portréfotók: Pál Zófia

jelenetfotók: Fehérvári Fruzsina