A szeretet bátorsága

Kedves Leendő Színházlátogató!
Elgondolkodtam a minap íróasztalomnál ülve, miképpen jellemezhetném az elmúlt majd’ négy hónapomat. Hogyan tudnám elrendezni életem fiókos szekrényében az Erasmus ösztöndíjas lisszaboni időt? Ám ez az őszöm és telem akkora fiókkal toldotta meg a szekrényemet, hogy különálló bútorrá vált. Erasmus-gardróbbá, amelyben rengeteg a különböző fazonú és színű ruha. Akár egy színház eszköz- és jelmeztárában.
Miként, hogyan és hol szereztem be ezeket az alapvető ruhadarabokat a vendégszereplésemhez? A válasz egyszerű: alkalmaztam a „színház a színházban” elvet. Portugáliai „fellépésem” során két darabot láttam.

Két teljesen eltérő műfajú, két teljesen eltérő típusú előadást. Októberben A rókák (As raposas, eredeti cím: The Little Foxes) kerültek terítékre a Teatro Aberto (’Nyitott Színház’) színpadán, aztán a II. Mária királynőről elnevezett teátrumban megtekinthettem Shakespeare, III. Richárd-ját.  A Nyitott Színház a lakhelyemhez közel eső Praça de Espanhán van, az „As raposas” évadeleji bemutató. Az épület „Nomen est Omen” tényleg nyitott. A  folyosószerű előtéren át a néző egy hatalmas terembe, az úgynevezett sala-ba lép. Ebből a kisebb csarnokhoz hasonló térből nyílnak a színháztermek, köztük a Sala Azul, azaz a Kék előadó, amelynek színpadán a „rókák” bemutatkoztak a közönségnek, köztük Fruzsinak és német barátnőjének, Norának.

Lillian Hellman művét a modern portugál színház történetében lényeges és jelentős João  Lourenço álmodta színpadra, Shakespeare, Csehov, Shaw, Moliére és Beckett drámáinak sikeres bemutatói után. Az előadás tehát tartalmában, díszletelemeiben és megrendezésében is a modern irányzatot képviseli.

A Rókák az ipai forradalom után kialakult kapitalista rendszerről, a tőkéért folyó harcról mond éles kritikát. Főszerepben az 1939-es utolsó békeév nagytőkés családjainak egyike, amely ismét egy nagy üzlet megkötése előtt áll: a legnagyobb szőlőültetvényt akarják megvenni egy másik nagybirtokostól. Az üzlet sikeressége esetén hatalmas vagyon gyarapítaná a család amúgy sem kicsi alaptőkéjét, és természetesen minden családtag, a két már felnőttkorba lépett fiú, az érdekházasságot kötött anya és a csak a pénz szavát ismerő (nevelő) apa is egyaránt a részét reméli. Nem beszélve a családban élő nevelt lányról.  Regináról. A lányt szívbeteg apja halála esetén illető örökségre szintén a családtagoknak fáj a foguk.

A mai világot (is) a pénz és a hatalom iránti vágy mozgatja, amely előtt semmi sem szent, még a családi kötelék sem. Bomlott, őrült személyiségek, meghasonlott emberek, ártatlan naiv kislány, súlyos, a múltban zajlott, ám a jelenre kiható szerelem. Ez a néző döbbenete.

Érdekes lehetett a rendezőnek a portugál nemzet mostani mentalitásával homlokegyenest ellenkező szemléletmódot és értékrendet a lisszaboni közönség elé tárni a húszas éveket idéző zongorás betétdalok, a XX. század első felére jellemző, amerikai szalonra hasonlító díszletelemek és berendezések segítségével.

A jelmezek egyfelől korhűek, másfelől megfelelőek voltak a karakterekhez és/vagy a személyiségek kifejezéséhez. A családfő, valamint két fia, finom szabású öltönyt és nadrágot viselt. A színészek zsebre dugott kézzel, hideget árasztó félmosollyal tökéletesen fejezték ki a szerepükbe bújt „ravasz rókát.” Ugyanilyen tökéletes játékkal közvetítette portugál színészünk a betegsége és szerelmi csalódása folytán megtört, kissé szakadt és viseltes kosztümében a másik apát. Lánya, Regina szürke ruhája, egyszerű hajviselete szimbolizálta a családtagok rafináltságával szemben a naivságot, a tiszta szeretetet, amelyet még nem piszkolt be a pénzért, a vagyonért folyó küzdelem ágyúfüstje. A szerelmet és az érzelmet a gazdagságért eldobó, az érzékiség bordójában, a távolságtartás és a fennköltség selymét hordó feleség, valamint a szeretetlenség és a meg nem értett zongoraművész szerepe miatt az alkoholhoz menekülő nagynéni is ennek, a máig élő világnak a része.  A jelenkori városképek háttérvetítésével és a lassan kihunyó színpadi fényekkel, a komótosan összehúzott függönyökkel a rendező a közönség tudtára adja: a „rókák” közöttünk, s akár bennünk élnek itt, a XXI. században. Amerikában, Portugáliában, Magyarországon, vagy bárhol a világban. Noha úgy érzem, Reginaként éltem és laktam a portugál fővárosban az elmúlt fél évben, A Rókák által mutatott világkép okozta betegség ellenszerét – egymás iránti nyitottság, szeretet, az élet pozitív oldalának szemlélete az emberi kapcsolatok értékelése – a portugálok megtalálták. Segítenek, közvetlenül vagy közvetett módon. Például a betegség gyökerét és tüneteit bemutató darab rendezésével, hogy bárki, aki országukba érkezik, felfedezze és magáénak tudhassa a receptet.

Fontos leckét tanultam meg Lisszabon, pontosabban Portugália népétől én is, túl a nyelvtanuláson, az egyetemen való teljesítésen és a nemzetközi kapcsolatok építésén, ápolásán. A szeretet bátorságát, a szeretet vállalását. Megtapasztaltam, hogy nem szégyen szeretni embertársainkat, vagy akár a hazánkat sem. Megtanultam, hogy a mosoly nemcsak másnak, de saját magunknak is erőt adhat. Megszeretett nemzetem megtanította, hogy nincs az ember életében olyan katasztrofális helyzet, amelyben ne lehetne a pozitív oldalt, a „napfényt” megtalálni. Az utat, amely kivezet minket a sötétségből a világosba. A gondokból, a terhek, a problémák poklából a megoldások, az örömök, a boldogság mennyországába.

És lett reggel és este, és elérkezett a nemzet, pontosabban a nemzeti napja. A Nemzeti Színházban tett látogatásunk estéje, amikor a Dráma és az előadásmód teóriái című egyetemi kurzus csoportjával kedvezményes áron tekinthettem meg a II. Mária királynőről elnevezett teátrumban Shakespeare III. Richárd-ját. A nagy angol drámaíró királydrámáinak legjobbját néhány előadással előttünk mutatták be. Állítólag Lisszabonban, először. Az előadóterem, amely felépítésében hasonló a mi Erkel Színházunkhoz, megtelt drámakedvelő portugálokkal – no, meg a nyelvfejlesztés céljából ideérkező, színházimádó Erasmusos diákokkal.

Az 1592-ben leírt állapotokat – az őrültséget, a bomlottságot, a paradoxont és abnormalitást, az önkeresést – a modernitás eszközeivel hitelesen tolmácsolta, „fordította le” a ma élők, a mai társadalom „nyelvére” a rendező, Tónan Quito. Noha nyelvtudásom nincs még azon a szinten, hogy értelmezhessem az irodalmi angolból fordított portugál kifejezéseket és mondatokat, a színpadkép, a szimbólumok sokasága és a színészek hiteles játéka teljesen magával ragadott.

Az előadást a sötétség és a fény váltakozása határozta meg. A színpadot fekete murvával szórták föl, előállítva ezzel a reménytelenség, a bizonytalanság, a gyász és a bánat ingatag talaját. A mocskot, ami alattomos következetességgel borítja be, fertőzi meg az emberi élet tisztaságát. A murvából, minden egyes haláleset után halmok épülnek a színpadon. A főszereplő és a többi királyi személy fürdése a „Fekete-tengerben” erőteljes, vizuális élményként fejezte ki az eluralkodó káoszt és tébolyt, amely hatalmába kerítette a XVI. századi angol udvartartást, élükön III. Richárddal (António Fonseca). Az őrület hatalmába kerít és tart minket, hétköznapi embereket is, csak mi még küzdünk a bennünk fortyogó láva kitörése ellen. Nem így Shakespeare szereplői.

A karakterek sorsának dekadenciája és romlása a darab végén a trónörökös Richárd őrült táncában érte el a tetőpontot. E tánc mozdulataiban egyszerre volt jelen az értelem, az ember tudatvesztése, majd önmaga lényének elhagyása. A trombita, a pergődob kissé rendezetlen ritmusa, dallamfoszlánya tovább fokozta az előadás feszültségét, a közönség félelemmel vegyes ámulatát. A rendezés eredetisége és modernitása megmutatkozott a szereposztás különlegességében is. Az előző jelentben meghalt karaktert játszó színész a következő jelentben más szereplő bőrébe bújva tűnt fel a színpadon. Kísértetiesség, és a határ eltűnése élet és halál között. És jogosan merülhet fel bennünk a kérdés: minden élő halott? Vagy netán halott élő?

Szinte egyszerre lélegeztünk fel a majdnem két és fél óráig tartó lelki nyomorúság és nyomorgatás végén: kigyúltak lassan a fények, szép, rendezett sorban felálltak a szereplők. Ebben a megvilágításban még durva szőrméből és súlyos selyemből készült jelmezük sem hatott kísértetiesnek és rémületesnek. Ám a pillanatnyi megnyugvás nem hozott számunkra reményt, hogy a világ ezután másképpen fog működni, vagy már másképpen is működik. Sőt, a Nemzeti Színházban bemutatott III. Richárd ily’ módon való megrendezése rádöbbentett bennünket arra, hogy ennek a világnak vagyunk a foglyai. Hatásai a mi személyiségünket is befolyásolják. Mindenki önmagát szereti, és csak az önzőség útján van esély a túlélésre. “Ricardo ama Ricardo, ou seja, eu sou eu”. Ricardo Ricardót szereti, vagyis én én vagyok. Őrültségnek hangzik, de a rendező tudtunkra adta Shakespeare mester nézetét: csak az őrület útján vagyunk képesek elviselni az élet, a világ és az emberi sors viszontagságait.

Mégis mosolyogva, és bátran a jövőbe nézve léptem ki a színház kapuján. A III. Richárd, akárcsak A rókák, személetmódja és életfelfogása ütközik a portugál nemzet nézeteivel és az élethez való hozzáállásukkal. Nem kicsit, nagyon. Boldog vagyok, hogy e két borús, a mai világban uralkodó káoszt és szeretetlenséget, embertelenséget és az ebből fakadó tébolyt magába foglaló előadást a nyugalom, az egymás iránti szeretet, a mosoly Európa nyugati szélén fekvő kis fészkében nézhettem meg. Így menekültem meg a kétségbeeséstől, a félelemtől és a fájdalomtól, melyet a fel- és ráébredés okozhatott volna bennem. És ily módon nyertem bátorságot, hogy szembeszálljak a XXI. század viszontagságaival, és harcoljak a Rókák és III. Richárdok ellen. Hiszen (itt) megtapasztaltam: lehet másként és máshogyan. Együtt és hittel.

Színház az egész világ. Léteznek kisebb és nagyobb színpadok. Beszélünk „magyar” színpadról, és „portugál” színpadról. Ám ezeket a különböző színpadi eszközöket vegyíteni lehet, létrehozva ezzel a legtökéletesebb pódiumot: a boldog életet.

Ebben a reményben zárom soraimat, kívánva minden olvasómnak az én élményemet visszaigazoló színházi esteket bárhol Európában, bárhol a világon!
2015. január 22-én Lisszabonban, a magyar kultúra napján.

                                                                                                                Üdvözlettel:      Németh Fruzsi Lilla
                                                                                                                                         az ELTE és a NOVA egyetem hallgatója