Beszélgetés Nagy József koreográfussal

J e l     F e s z t i v á l ,     D e b r e c e n     2 0 0 9 .

A valódi szövetség mindig szellemi természetű. Valami közös szenvedély, ugyanazon kérdések és hasonló szomorúság köt össze bennünket Nagy Józseffel, aki mindezt szétáradó teremtő erővé tudja alakítani. Katedrálisépítő ember. (Így hívom őket.) Belevág, és rögtön arról kezd beszélni, ami a legjobban foglalkoztat bennünket is, akik egy másik katedrálisépítő, Vidnyánszky Attila színházában léptünk szövetségre: az egészséges, sajátosan magyar (ezáltal egyetemes), és költői színházról.

Úgy érzem, hogy itt a Kárpát-medencében, ami a színházat illeti, egy kiélezett probléma előtt állunk. Van egy kiépült színházi rendszer, amely kitermelte a maga játékstílusát, a maga közönségét. Rajta kívül voltak az elmúlt évtizedekben más irányba kereső alternatív csoportok, akiket mindig számomra érthetetlen gőggel kezeltek, és perifériára szorítottak. Egyes egészségesebb kultúrpolitikával bíró országokban ez nem így történt. Ilyen például Franciaország (bár sajnos ott is változik a helyzet mostanában). Ott a repertoárszínház mellett mindig is volt egy olyan hálózat, amely a teremtő, a kreatív színházcsinálásnak adott lehetőséget. Ez nagyon fontos. Intézményesen is biztosította azt a szabad teret, művészi szabadságot, amiért itt nálunk meg kellett küzdeni. (Ebbe sokan bele is fáradtak, és ez érthető.) Persze attól még, hogy megvannak a lehetőségek, automatikusan nem jön össze, hogy a rendszer megtöltődik izgalmas, élő darabokkal. De elgondolkoztató, hogy mái napig - akár egy autista ember - végeérhetetlenül ismételjük azokat a görcsöket, amelyek megakadályozzák az egészséges áramlást. Úgy érzem, hogy nagy szükség lenne arra az összefogásra, amelyet már többen felvetettek. Jeles András például, aki több mint három évtizede írt egy gyönyörű nyílt levelet arról, hogy emberek beszéljük meg, hogyan lehetne igazán színházat csinálni, hogyan lehetne másként. Senki nem válaszolt a levelére. Évtizedek múlnak el így a magyar valóságban, hogy csend van, nem válaszolnak, nem veszik fel a lapokat, megsértődnek, magukba vonulnak, összetörnek, majd újra elölről kell kezdeni. Így egész generációk ereje, képzeletvilága záródik be anélkül, hogy az emberekkel meg tudták volna osztani. Ez egy furcsa gőg, amit ideje lenne már végképp felszámolni, megnyitni a találkozások, a kapcsolatteremtés, a közös munkák lehetőségét. Tudatában vagyok annak, hogy ez rendkívül nehéz feladat, mivel ehhez egészséges államapparátus kellene, egészséges kultúrpolitika. Megfelelő embereket kellene megfelelő helyekre tenni. És akkor már működne maga a rendszer, de még mindig késésben lennénk, mert csak ezután jönnének létre az emberekben most csak szunnyadó művek. E téren viszont nincs semmiféle kételyem - rengeteg lehetőség van, tehetségekben sosem volt hiány ezen a vidéken.

Sajnos, ha őszintén akarok beszélni, akkor csak ezen a keserű hangnemen tudok megszólalni. Itt az idő, hogy ne palástoljuk el a dolgokat, ne menjünk el a problémák mellett, ne helyettesítsük be jópofáskodó tévéműsorokkal a lényeget. Azért beszélek a tévéről, mert a médiák elszívják a közösségi terekről a figyelmet, elhatalmasodtak az embereken, akik átszoknak egy másfajta életmódra, és ez valamiféle szklerózishoz, tunyasághoz vezet. Fel kell rázni őket. Először kezdje mindenki saját magával, rázza fel önmagát, és akkor hátha beindul a láncreakció.

A magam részéről én próbálom azt csinálni, amiben hiszek. Itt tehát Magyarkanizsán, a Délvidéken, a semmiből, a minimálisnál is kevesebb anyagi lehetőségből egy építkezés van folyamatban. Szellemi és konkrét terekre is gondolok itt. Munkaterekre: új stúdióépület, vendégszobák. Egy olyan szigetnek a kiépítésén dolgozunk, amely példaértékűvé válhat. Épp ilyen szellemileg független helyekre van szükség, ahol az alkotók határozzák meg, hogy miről legyen szó. A fenntartó intézmény vagy az állam mindezt egy egészséges együttműködésben ápolja, vagyis magába a művészi ideába semmiképp nem szólhat bele. Teremtse meg a kereteket, és ruházza már át végre az érzékeny alkotóemberekre a lehetőségét és a felelősségét, hogy csinálják. Nehézségekről beszélek, de ez nem siránkozás. Sokszor visszatérünk a lényeghez, miszerint az igazi alkotó gesztus a semmiből indul, és nap, mint nap próbára kell tennünk az akaratunkat és a képzelőerőnket. Ez rendjén is volna, ezt csináljuk is. Csak amikor már ezt megtettük, ahhoz, hogy eljusson egy szűk kis körhöz, hogy jelen lehessenek az emberek, mindenféle szemét kis stratégiát kell bevetni, hogy tudomást szerezzenek róla, mert ugye a médiák ezt nem követik figyelemmel. Mindenről szó van bennük, épp csak a lényeges dolgokról nem. Hogy az ilyen eseményekről tudomást szerezzenek az emberek, hogy valóban megtörténjenek, hiszen a színház közösségi dolog. Ebben rejlik iszonyatos ereje, és emiatt félelmetes is, hiszen egy másfajta törvényszerűséget állítunk fel, amely sokszor szöges ellentétben áll a fennállóval.

Az, hogy Magyarkanizsán eddig nem nőhettünk ki komoly intézménnyé, szimbolikus jelentéssel bír. Abszurd, hogy egyetlen embert fizetnek, s az összes támogatást nyirbálják most a válságra hivatkozva. Beckettnek hosszú évekbe tellett mire kikaparta magából az abszurd drámákat, mi meg nap, mint nap ezt éljük. Tehát van egy üres terünk, egyetlen egy ember, aki mindent csinál, és azok a morzsák, amiket innen-onnan összekapartunk egy-egy projektünk kivitelezésére, amit persze kénytelenek vagyunk a saját zsebünkből kiegészíteni. Ez a fajta áldozat benne van a pakliban, csináljuk is, ezzel nincs semmi gond. Az abszurditás ott van, hogy közben pár kilométerrel odébb van a hivatalos intézmény, ahol ezer embernek van havi fizetése, akik nem tudják, hogyan töltsék el az idejüket, a kávétól már remeg a kezük, annyira nincs munkájuk. Amikor pedig jövünk vendégszerepelni hozzájuk, akkor nem találunk a színpad körüli ötven hivatásos és fizetett alkalmazott közül egyetlen épkézláb embert sem. Ilyenkor már feljön bennem, hogyha most kard lenne kötve az oldalamra, akkor kirántanám. De nincs, mert más időket élünk, és inkább becipeljük magunk a díszleteket. Csakhogy már annyira ordítóan, annyira mindenen túl vagyunk, hogy ebből a birkaállapotból kellene valahogy felocsúdni mindenkinek. A tatárjárás után lehettek ilyen állapotok, amikor az emberek végigmentek a letarolt vidékeken, és azt mondták: gyerünk, fogjunk hozzá, és tegyük rendbe a dolgokat. Ma látszatra minden úgy néz ki, mintha rendben lenne. Új üzletek nyílnak, de a díszletek mögött a tatárjáráshoz hasonló állapotok vannak. Ez van, és ezt most már ki kell mondani. Nem díjkiosztó, hanem az igaz szó, az igazi problémák felvetésére vállalkozó bizottságokat kellene létrehozni, és nem takargatni, hogy hol is tartunk ma.

A magyar színházi nyelv, a gyökerek, ez több mint követelmény. De kérdezzük csak meg az embereket, hogy Bartóknak vagy Kodálynak az életművét mennyire ismerik. A nevüket tudják, esetleg egy-két ütemet, de egy a százezerhez fogja azt mondani – ami nagyon rossz arány –, hogy igen, ismerem az életművét. És egy az egymillióhoz az - tehát tíz embert ha találunk -, aki tovább is viszi az örökségüket. Méghozzá az ő szintjükön, tehát a léc valóban nagyon magasan van, ez hatalmas kihívás. És még ekkor is csak ott tartunk, hogy ezt az első lépcsőfokot – ami nagyon magasan van – legalább ezt érjük el, és csak ezután tudunk beszélni arról, mi a világszínház. Először is ennek kell gyémánt tisztán ragyognia, amihez igazán közünk van, amiből vagyunk. Itt kezdődnek az alapproblémák, hogy saját magunkhoz, a gyökereinkhez kell újra felzárkóznunk ahhoz, hogy a következő lépést megtehessük. És mivel minden mindennel összefügg, a következő lépés az, hogy egészséges a magyar színház. Ami attól magyar, hogy mi magyarnak szüljük, de mindig érvényesnek kell lennie az összemberi kultúrára. Ahogyan Bartók zenéje is ugyanúgy megérinti a koreai vagy a dél-amerikai embert, mint a magyart. A magyar nép rendkívül érzékeny muzikalitással, költői vénával megáldott nép. Az ember belerészegedik, hogyha csak a saját környezetében szétnéz, mennyi tehetséges embert lát - kallódni.

A beszélgetést készítette és lejegyezte:
Rideg Zsófia